Autóroncsok újabb szurdoka

Van egy, kihalóban levő utahi népszokás, miszerint a feleslegessé vált autókat leparkolják egy szakadék szélén, majd egy diszkrét pöccintéssel elindítják a mélybe.

Most egy újabb autótemetőbe mentünk, ami a város egy elegáns, hegyszéli negyedének a házai között kanyarog.

Azaz a házak alatt. És között.

A patakot rég csatornázta és felitta a város és az ösvény most hegyibicajosok kedvence. Úgyhogy mi óvatosan haladtunk felfele, készen, hogy elugorjunk, ha jönne egy bringa.

Rövid séta és pár kanyar után idilli, fás tisztásra érkeztünk, ami pici katlanként bújt meg a szurdok mélyén.

Fenn a katlan peremén voltak a csilivili házak, lenn a fák, az árnyék, a rét és az autók.

Azt hiszem, az autókat az előtt tajgetoszolták a mélybe, hogy ezek a házak megépültek volna.

 

Csak itt három autó alussza örök álmát, amit csak néha zavar meg a beléjük kötözött darazsak döngicsélése.

Ezért se készítettünk sok belső képet és csak kívülről néztük meg Detroit termékeit.

Amiket egy másik ősi népszokást követve természetesen szitává lőttek.

Ami szintén rég történhetett: elvileg ma nem szabad a város határán belül lövöldözni.

Miután végeztünk a roncsokkal, Puppey jelölt rajtuk egyet, aztán elindultunk vissza az autóhoz, amit szerencsére senki se lökött a mélybe.

Megcsodáltuk a millió dolláros panorámát és elindultunk haza. A másik három itt nyugvó autót majd máshonnan nézzük meg.

Autóroncs a hegytetőn

- Ez jó! - mondta Puppey lelkesen - Itt vannak fák!

Valóban, errefele nemcsak magányos fák voltak, hanem egész erdők.

Igaz, hogy törpetölgyből voltak és hogy némelyik kicsit leégett, de akkor is, erdő volt fákkal. Ha pedig Puppey fát lát, akkor jelöl, majd, mivel hód ősei is lehetnek, rágcsál is.

A Zászlós-hegy, az Ensign Peak tövéből indultunk és onnan másztunk egy nagyon jó úton felfele. 

Ez az út visz fel a város feletti telekommunikációs antennákhoz és ezt használják a tűzoltók, amikor kigyullad fenn az erdő és persze a Pokolba is erre lehet menni.

A gerincre felérve körülnéztünk.

Arra volt a Farmington-öböl, amerre a múlt héten jártunk a mocsárban.

Aztán megláttam valamit lenn.

Egy autóroncs volt.

- Nézzük meg! - mondtam Puppeynak.

- Megjelölhetem?

- Persze!

És mentünk.

Nem volt teljesen világos, hogy jutott ide. 

Az erdőgazdasági út régen sokkal rosszabb volt és hát véget is ért picivel arrébb.

A lejövetel a hegyoldalon, azaz a legurulás a hegyoldalon meglehetősen hosszú lehetett. Ereszkedés közben meg is találtuk a motorháztetőt, ami elhagyta a járgányt.

Később hosszas googlizás után az autót egy 1973-as Ford Fiestaként azonosítottuk és véleményemet Puppey is aláírta.

A közeli Farmington-szurdokban jóval több autóroncs van, de ott meg lehet érteni, hogy honnan jöttek. Estek. Gurultak.

Itt ez nem volt annyira egyértelmű.

Az se, hogy mióta hever itt a járgány.

Nekem úgy tűnt, hogy inkább évtizedekről mintsem évekről beszélhetünk.

A roncsnál ettünk, ittunk, Puppey ismételten aláírt, majd elindultunk hazafele.

Lefele valahogy sokkal gyorsabban mentünk - ez igaz lehetett az elhagyott Fiestára is.

Roncstelepen

- Akkor még ezt írjátok alá... hogy a cég nem felelős, ha valami történne veletek.

- Aha.

- És akkor még kérem a belépődíjat.

Nem vulkántúrára mentünk, hanem roncstelepre.

A bejáratnál guszta mozgókonyha, benn pedig káosz fogadott.

Autóhullák borítottak mindent a kibelezés különféle állapotában.

Ha már láttunk egy erdei roncstelepet, megnéztünk egy valódit is.

Négy alkatrészért jöttünk egy projekthez - erről majd később - és úgy gondoltuk, ezeket majd mi fogjuk leszerelni a megfelelő roncsról.

Online ki lehetett nézni, hogy mi, hol van és aztán szabad a vásár. Azaz a szétszerelés.

Mondjuk elszúrtam, mert a rossz méretű csavarkulcsot hoztam, de a négyből két alkatrészt sikerült megszerezni és közben egy teherautó se dőlt ránk.

A többiért majd visszajövünk később.

Autóroncsok szurdoka - Farmington canyon

A Farmington városa felett levő szurdokot tavaly "fedeztük" fel Puppeyval. Idén visszaementünk újra megjelölni az autóroncsokat.

Az út egyből egy barlanggal kezdődik, amit páran sajnos alaposan összefirkáltak. Hiába, eddig simán el lehet jönni autóval a Skyline drive-on.

A barlangoz igazából sokkal könnyebben fel lehet jutni, a látszat csal. Mi először Puppeyval nagyon megijedtünk a sziklamászás gondolatától is, de a kaotikus kőhalmazban egy simán járható ösvény kanyarog fel.

A barlangban csak arra kell vigyázni, hogy az alacsonyabb helyeken végre ne hajtsunk egy önkéntes trepanációt.

Az ösvény innentől kezdve enyhén emelkedve követi a szurdokot. Innen egy ideig egész jól látni a Farmington-öblöt, aztán összezárulnak a hegyek és már csak szurdokot lehet nézegetni.

Lenn kanyarog a patak, mi meg fenn megyünk lelkesen előre.

Több száz méterrel felettünk pedig ott kanyarog az út, ami a hegyek gerincére visz fel. (Az alábbi képen a földcsuszamlás felett látni az út vonalát.)

Mindkét alkalommal ősszel voltunk itt, tavaly még fényesebben ragyogtak az erdő színei.

Puppeyval el is neveztük ezt az erdőt neonerdőnek.

Ez az erdő nem csak színeiről, patakjáról és a Farmington-formáció nevő sziklákról híres, hanem az itt található autóroncsokról is.

Másfél kilométer után kezdődik a roncstelep.

Az erdő mélyén megszámlálhatatlan autóroncs bújik meg. (Szerintünk hét, de lehet, hogy több. Puppeyval mi mindenre képesek vagyunk, még a megszámlálhatatlan autóroncsok megszámolására is.)

Egy helyi legenda szerint az ötvenes-hatvanas években egy misszión New Yorkban járó mormon fiú összetűzésbe keveredett a maffiával, talán mert meg akarta téríteni a capo di tutti capi lányát. Ezt követően hazáig menekült, nyomában két bérgyilkossal.

A kétségbeesett misszionárius a püspökhöz fordult, aki régivágású mormon úriemberként nem szerette, ha világiák ártották orrukat az egyház dolgába.

Összetrombitálta pár megbízható hívét és gondját viselték a problémának.

A helyi pletyka szerint az összelövöldözött autó lenne a bérgyilkosok járműve.

Ha igaz, ha nem, jól hangzik és van benne rendszer.

Ez a történet azonban nem magyarázza meg a többi roncsot. Mert a kanyonban több a roncs, mint Kanab mellett az autóroncsok vízmosásában.

Van pár legenda meg nem értett szerelmespárokról és nyaktörő (szó szerint) versenyekről, amiknek a végén a motorblokk kirepült a lerepült autóból.

Még így is túl sok volt itt a roncs. 

Nem annyi, mint a Catstair canyonban,  de annyi, hogy nem lehetett megmagyarázni mindet leszámolásokkal és vezetési hibákkal.

Én arra hajlottam, hogy néha bizony a megunt autók véletlenül legurultak a hegyről.

Elvégre az emberi kiváncsiság örök:

- Mi lenne, ha ledobnám ezt a követ innen?