Még egy nyíl

- A homokdombon van!

Én egy kis buckára gondoltam, de ez nem bucka volt. Ez egy hegy volt. Ez egy fűvel és kóróval borított homokhegy volt Stockton börtöne felett.

Ami meredek.

Az egész homokhegyet a Nagy-Sós-tó őse hordta ide, az egyik egykori szorosába két sziget közé és most az emberek lelkesen dolgoznak azon, hogy elhordják innen.

De azért még akad belőle pár évszázadra való.

A homokhegy tetején van egy újabb navigációs nyíl. Ez irányította a huszadik század elején az első pilótákat Salt Lake City fele. Helyesebben ez mutatott a Lake Point melletti nyílhoz, ami Salt Lake City fele mutatott.

Valószínűleg az volt a nyíl, ami a végső irányt mutatta, mert a Timpie Springsnél levő nyíl és a Delle melletti hegytetőn levő is arrafele nyilazott.

Talán ebből maradt meg a legkevesebb.

Itt nem voltak elszórt régi üvegek, törött lámpák és még a nyilat a sötétben megvilágító toronynak az alapjai is eltüntek.

Sőt, a beton is töredezett.

Emléktábla se volt. 

Csak a nyíl és a hegytető.

Azért jó volt ide feljönni.

Egyszer.

Megint nyíl

- Ott kell átmenni - mutattam Puppeynak az alagutat.

- Ott már mentünk át, ipari romokat néztünk, a ferde hasábot!

Puppeynak természetesen igaza volt.

Az eldübörgő kilométeres vonat megmagyarázta, miért is jó az alagút.

Mi lelkesen trappoltunk az elhagyott, meredek úton célunk fele.

A gerincen tüskés sziklaalakzatot láttunk és elhagyott, vezetéktelenített villanypóznákat.

Hova vezethettek? 

Egy kis térképnézés nem oldotta meg a rejtélyt. Nem volt arra semmi a közelben. 

Az út hol vízszintes volt, hol meredek. Inkább meredek.

Amikor visszanéztünk (nekem kellett ürügy a lihegésre), megláttuk a már emlegetett ferde hasábot. Nem is volt olyan messze.

A következő felfedezés még meglepőbb volt.

Egy díszes telefonaknafedél. Meg nem mondtam volna, hogy itt valamikor árkot ástak.

Lenn látszottak Lake Point házai, de mi nem ezért és nem ezért a kilátásért jöttünk.

Mi a Nagy-Sós-tavat akartuk megnézni és megkeresni a San Franciscót Salt Lake Cityvel a huszas (1900) években összekötő postarepülő navigációs nyilait.

Egyet már láttunk egy hegytetőn a West Desertben, egy másikat Big Springs és Timpie Springs között a Nagy-Sós-tó mocsarainál.

Most a harmadik ilyen nyílhoz jöttünk.

A nyíl mögött jól látszódnak a sólepárlók, amiket a korai pilóták szükségleszállóhelyként jelöltek térképeiken.

A másik irányban ott volt a Nagy-Sós-tó.

Pár üvegszilánkon és a betonon kívül itt még egy létradarab is megmaradt. Ez vezethetett fel a nyilat megvilágító toronyba.

Ezzel nagyjából mindent megnéztün itt.

Jók ezek a nyilak, de nem igazán olyan látványosságok, amikhez gyakran visszajünnék. A nyíl, a története, a kilátás miatt megérte feljönni.

Egyszer.

A közelben még egy ilyen nyíl van Tooele mellett és Stockton börtöne felett. Legközelebb talán oda megyünk. Vagy követjük a ferde hasáb pilonjait. Majd kiderül.

A második nyílnál jobbra

- Ott fenn van?

- Ott.

Mit lehetett tenni? Felmentünk a gerincre, aztán tovább a hegytetőre.

Meglepően meredek volt.

A kilátás lélegzetelállító volt.

Mondjuk az világos, hogy nem a növénytakaró látványáért másztunk fel ide.

 Nem is a sziklákért jöttünk ide, hanem a nyílért.

A hegytetőn hatalmas nyíl mutatta, melyik út megyen San Franciscóból Salt Lake Citybe.

Ezeket a nyilakat a huszasévekben építették a repülés hőskorában, hogy a postarepülők éjjel eltaláljanak a következő állomásra. 

A nyilakhoz tartozott egy magas torony, egy generátor, egy sufni és egy kezelő, aki bekapcsolta a fényeket. A reflektorok megvilágították a nyilat és a sufni tetejére festett számot, ami mutatta, hányas nyílnál járt a repülő.

A pilóta kihajolt a nagy éjszakában és elolvasta a számot. 

Hát igen, akkoriban még nem repültek olyan magasan a repülők...

A rendszert két nyíl között elhelyezett világítótornyok egészítették ki.

Összesen tizenegy nyíl maradt meg Utahban. Ha lesz időnk, megkeressük a többit. 

Némelyik egész közel van hozzánk a San Francisco - Salt Lake City útvonal és az autópálya mentén.