A kertben már elvirágoztak a gyümölcsfák, a tulipánok és vidám friss zöld lombok zizegnek a fákon, miközben a madárkák beleüvöltik hajnali tavaszi éneküket a nyitott ablakon a be nem zárható fülünkbe.
Közben a hegyekben még csak kezdődik a tavasz és épp csak rügyeznek a fák.
Most nem fogok zokogva összeomlani és könnyek közt fetrengve elmondani, hogy itt még hó kellene legyen. Arra koncentrálok, hogy a bársonyos friss fűből kikukucskáló virágok boldogan köszöntik a döngicsélő méhecskéket.
Pont ebben a Tooele melletti völgyben még sose voltunk. Van itt egy víztározó, pár piknikhely és rengeteg ösvény.
Egész más volt itt a táj, mint a közeli Lake Point-nál vagy Anakondánál.
Ez klasszikus erdő volt.
Ez a szurdok biztosítja Tooele ivóvizének jelentős részét.
Mint megtudtam, ide jártak ki a városi családok télen síelni. A völgy felső részén - ahova majd legközelebb gyalogolunk fel - egy sípályát építettek maguknak a hatvanas években. Volt ott pici büfé, egy kidobott autó motorjából eszkabált sífelvonó, egy hasonló szánkófelvonó és sok hó.
Ma úgy látszik a fő hobbi a kunyhóépítés.
A völgy télen zárva van, nem takarítják az utat, aki akar felsíelhet a tetejére - már amikor van hó, de mondtam, nem fogom tönkretenni a laptopomat záporesőként ömlő könnyeimmel. Mert spórolni kell a vízzel.
A kunyhók felett a csordogáló patak medrében megláttunk egy trónust.
Azaz egy széket.
Nem tudom hogy került ide, ki üldögél rajta és miért.
De tetszett.
Elképzeltem, hogy nagyszakállú remete nézegeti belőle, hogy nőnek a fák és tízévente megállapítja, hogy hogy rohan az idő.
Picit üldögéltem a székben.
Kemény volt.
Lehet, legközelebb hozok egy párnát is hozzá.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.