Jól indult a túra: meleg volt és nem győztem vetkőzni a februári hőségben, amit a havas csúcsok látványa se enyhített.
Rengetegszer írtam már, idén alig van hó és az is elolvad a melegben.
Puppey talált rengeteg rágcsálnivalót és szagolnivalót, meg néha kergetnivalót is, én találtam pár csillogóbb kvarcdarabot.
Szóval mindenki jól érezte magát és a kergetnivalókat senki se kérdezte. Azaz én kérdeztem volna, de már elszaladtak.
Mi pedig mentünk, mendegéltünk egy út mentén.
Messze ott voltak a hegyek, lejjebb Grantsville fura víztározója és elöttünk egy út.
Tökéletes volt.
Tudom, egy hegy izgalmasabb, de a hegyen sár van, én pedig nem szeretem a fiatalurat mosogatni. Pár kilométer ezen a terepen teljesen jó program nekünk.
Aztán megláttunk egy kaput a távolban és ha már látunk itt valamit, akkor közelebb is megyünk.
Mivel kiváncsiak lettünk a kerítésre, elkezdtük egy másik földúton követni.
Persze minden második bokornál meg-megálltunk és Puppey gondoskodott arról, hogy a bokor ki ne száradjon.
Aztán ittunk egy kis vizet, hogy Puppey gondoskodni tudjon arról, hogy a bokrok ki ne száradjanak.
Aztán megláttunk egy táblát a kerítésen belül, amit kívülről meglehetősen nehéz volt elolvasni és előhozta az évezredes kérdést, hogy most mi benn vagyunk vagy kinn.
Aztán újabb tábla következett, ami bonyolultan és hosszan azt mondta, hogy ne menjünk be.
Pici továbbmentünk a kerítés mellett és eljutottunk a legjobb üzenetig, ami tökéletesen tükrözte a katonai táblák már egyszer megfigyelt fejlődését.
Világos volt. Rövid. Tömör. Precíz és érthető.
Meg is fordultunk.
Jobb a békesség.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.