Eddig és netovább

Jól indult a túra: meleg volt és nem győztem vetkőzni a februári hőségben, amit a havas csúcsok látványa se enyhített.

Rengetegszer írtam már, idén alig van hó és az is elolvad a melegben.

Puppey talált rengeteg rágcsálnivalót és szagolnivalót, meg néha kergetnivalót is, én találtam pár csillogóbb kvarcdarabot.

Szóval mindenki jól érezte magát és a kergetnivalókat senki se kérdezte. Azaz én kérdeztem volna, de már elszaladtak.

Mi pedig mentünk, mendegéltünk egy út mentén.

Messze ott voltak a hegyek, lejjebb Grantsville fura víztározója és elöttünk egy út. 

Tökéletes volt.

Tudom, egy hegy izgalmasabb, de a hegyen sár van, én pedig nem szeretem a fiatalurat mosogatni. Pár kilométer ezen a terepen teljesen jó program nekünk.

Aztán megláttunk egy kaput a távolban és ha már látunk itt valamit, akkor közelebb is megyünk.

Mivel kiváncsiak lettünk a kerítésre, elkezdtük egy másik földúton követni.

Persze minden második bokornál meg-megálltunk és Puppey gondoskodott arról, hogy a bokor ki ne száradjon.

Aztán ittunk egy kis vizet, hogy Puppey gondoskodni tudjon arról, hogy a bokrok ki ne száradjanak.

Aztán megláttunk egy táblát a kerítésen belül, amit kívülről meglehetősen nehéz volt elolvasni és előhozta az évezredes kérdést, hogy most mi benn vagyunk vagy kinn.

Aztán újabb tábla következett, ami bonyolultan és hosszan azt mondta, hogy ne menjünk be.

Pici továbbmentünk a kerítés mellett és eljutottunk a legjobb üzenetig, ami tökéletesen tükrözte a katonai táblák már egyszer megfigyelt fejlődését.

Világos volt. Rövid. Tömör. Precíz és érthető. 

Meg is fordultunk. 

Jobb a békesség.

Tábla a semmi közepén

"Ne haladjunk át, ha az út víz alatt van" - olvastam a táblát.

Meglepődtem.

Tényleg a világ végén voltunk, ahol emberi jelenlétre a ridegen tartott marhák zseniális itatója utalt.

Pár naponta jön egy lajtoskocsi és megtölti az itatót.

Már amelyiket még meg lehet tölteni.

Korábban láttunk két időrágta oszlopot, amit egy spanyol felfedező expedició emlékére állítottak.

Rövid keresés után találtam egy másik oszlopot is Domínguez és Escalante utazásának emlékére.

Ez jobb állapotban volt, talán mert ezen nem vakarództak a tehenek vagy nem lőnek rá célba tehenészek.

Szóval a világ végén voltunk, ahova gondoskodó kezek kitették ezt az ominózus táblát, hogy ne menjünk tovább, ha az út el van árasztva.

Nem mintha mi száraz úton tovább akartunk volna menni...

Kígyó, kígyó

 

Megjegyzés: A fentí kígyós sziklafestmány illusztáció.

Utahban vannak kígyók és vannak mérgeskígyók is. Szóval óvatosan kell mászkálni az erdőben, főleg tavasszal és nyáron. Köztudott, én kígyót maximum a hamburgeremben szeretnék látni.

Az állatkert közelében - amerre már óriáspókot is láttunk - ki is tettek pár táblát, hogy a hozzám hasonló kocatúrázók lássák, mire kell figyelni.

Mondjuk nem tartom életszerűnek, hogy miközben rémülten meredek rá a nálam is rémültebb kígyóra, elkezdem tanulmányozni a fejét.

- Mérges vagy-e haver? - és megkérem, forgassa már picit a fejét, hogy jobban lássam, milyen is.

Ezt nem tartom életszerűnek- Szerintem én inkább ha kígyót látok, nem méricskélem a fejét, nem tartok neki geometria órátk, nem forgatom a fejét, hanem ikerülöm.

Jobb a békesség.