Eddig és netovább

Jól indult a túra: meleg volt és nem győztem vetkőzni a februári hőségben, amit a havas csúcsok látványa se enyhített.

Rengetegszer írtam már, idén alig van hó és az is elolvad a melegben.

Puppey talált rengeteg rágcsálnivalót és szagolnivalót, meg néha kergetnivalót is, én találtam pár csillogóbb kvarcdarabot.

Szóval mindenki jól érezte magát és a kergetnivalókat senki se kérdezte. Azaz én kérdeztem volna, de már elszaladtak.

Mi pedig mentünk, mendegéltünk egy út mentén.

Messze ott voltak a hegyek, lejjebb Grantsville fura víztározója és elöttünk egy út. 

Tökéletes volt.

Tudom, egy hegy izgalmasabb, de a hegyen sár van, én pedig nem szeretem a fiatalurat mosogatni. Pár kilométer ezen a terepen teljesen jó program nekünk.

Aztán megláttunk egy kaput a távolban és ha már látunk itt valamit, akkor közelebb is megyünk.

Mivel kiváncsiak lettünk a kerítésre, elkezdtük egy másik földúton követni.

Persze minden második bokornál meg-megálltunk és Puppey gondoskodott arról, hogy a bokor ki ne száradjon.

Aztán ittunk egy kis vizet, hogy Puppey gondoskodni tudjon arról, hogy a bokrok ki ne száradjanak.

Aztán megláttunk egy táblát a kerítésen belül, amit kívülről meglehetősen nehéz volt elolvasni és előhozta az évezredes kérdést, hogy most mi benn vagyunk vagy kinn.

Aztán újabb tábla következett, ami bonyolultan és hosszan azt mondta, hogy ne menjünk be.

Pici továbbmentünk a kerítés mellett és eljutottunk a legjobb üzenetig, ami tökéletesen tükrözte a katonai táblák már egyszer megfigyelt fejlődését.

Világos volt. Rövid. Tömör. Precíz és érthető. 

Meg is fordultunk. 

Jobb a békesség.

Katonafalat

- Ez ehető?

A reciklált papírdoboz sok mindennek kinézett, egy ehető dolgon kívül.

Barnás volt és egyszerű.

- Ebben étel van.

- Étel?

- 5 évig jó.

- Öt?

- Legalább.



- Akkor tartósítószer van benne, nem étel.

- Csírátlanítva van. Kalória van benne, nem tartósítószer.


Legyintettem. Nem tartozom azok közé, akit zavarnának a tartósítószerek. A szürke papírdobozok azonban nem látszottak ehetőnek.

A dobozokból zacskók kerültek elő.



- Ezt a katonák eszik - ez se volt egy jó érv. A katonák képesek olyan helyekre menni, ahol lőnek. Ráadásul kis szürke dobozok tartalmát is megeszik.

- Ezt az ételt az amerikai űrhajósoknak találták ki.

- Nem is repülnek most - gondoltam, majd szuggeráltam a zacskót.

MRE - Meal Ready to Eat - olvastam. Hidegen is fogyasztható.
Felsóhajtottam, minden étel fogyasztható hidegen, talán a forró teát leszámítva.

Kibontottuk az első zacskót: déli marhahúsos bab. Amint feltéptem a csomagolást, szinte hallottam, ahogy mexikói zene árad ki a dobozból, szombrérók repkedtek, bajuszok libbentek és a bab illata bekúszott a lakásba.



- Ennek jó szaga van! - hültem el.

Nem volt sok étel a zacskóban, de nagyon jó illata volt. Ráadásul jól is nézett ki.

A másik zacskóból olaszos ennivaló került elő. A makarónit ugyan felaprították zacskózás előtt, de ennek ellenére ebből a zacskóból is kihallatszottak a Keresztapa melódiái.




Az ízük is jó volt. Laktatóak. Annyira, hogy a 15 éveig jó szendvicset ki se bontottuk. Eltettük későbbre. Egy évtized múlva nekilátunk.

Camp Floyd

Newton Curd Givens
Originally uploaded by ribizlifozelek

Camp Floyd-ról 2007-ben szerettem volna írni, de aztán megfeledkeztem erről a kirándulásról.

A Pony Express útvonalának egy részét jártuk be és hazafele megálltunk egy pillanatra az egykori erőd, Camp Floyd temetőjénél.

Camp Floydot a umormon háború végén alapították 1858-ban. A utahi területeket biztosító csapatok egy részét álomásoztatták itt. Az erődöt az akkori hadügyminiszterről nevezték el, miután Floyd két év múlva lemondott, a katonai vezetők gyorsan átnevezték Frot Crittendalere. Hamarosan kitört a polgárháború és az egész bázist felszámolták. A katonákat pedig bevetették a déliek ellen.

A támaszpontról megfeledkeztek.

1900-ban pár embernek eszébe jutott az elhagyott erőd és a még elhagyottabb temetője. A sírokból már semmi helyreállítható sem maradt, így a temető helyén egy emlékoszlopot emeltek. Aztán megint csend lett és csak a prérifarkasok vonyítottak a teliholdas éjszakákon a pusztában. Már ha maradtak itt egyáltalán prérifarkasok.

1959-ben a veteránokat tömörítő Amerikai Légió helyreállította a temetőt. Ásatásokat kezdtek, levéltárakat kutattak és síremlékeket állítottak az itt elhunyt katonáknak.

Közben óhatatlanul elkövettek pár hibát. Az apróbb tévedések miatt a sírköveteket... csoportba lehet osztani:

- Azok a katonák, akik itt haltak meg a utahi expedició során és itt lettek eltemetve. (George H. Paige alhadnagyként kezdte katonai pályafutását. A mexikói háborúban többször kitüntette magát, több expediciót vezetett a dakota indiánok területére, majd Camp Floydban rejtői halált halt: belehalt a mértéktelen italozásba.)

- Azok a katonák, akik a utahi expedició során haltak meg, de nem itt lettek eltemetve. (Ilyen volt például a német bevándorló Henry Shulta, aki úgy vélta, a hadseregben biztos megélhetést talál. Egy élelmiszerszállító oszlop kíséretéhez tartozott. Az oszlop táborát egy éjjel meglepték a mormon portyázók. Senki se akart senkire se lőni, a mormon lovasok egyszerűen átvágtattak a táboron és eltüntek az éjszakában. Shulta nem tudta, miről van szó és az ijedtségtől szívrohamot kapott és meghalt. Sírja valahol Wyomingban van.)

- Olyan katonák, részt vettek a utahi expedicióban, de jóval később hunytak el.

- Katonák, akik soha életükben nem jártak Utahban, de valahol máshol elhunytak, mint például Newton Curd Givens, aki aktívan részt vett Mexikó kétharmadának bekebelezésében, majd békésen éldegélt farmján kutyáival, míg el nem vitte a TBC.

Szóval, hamar munka és feltárás ritkán jó. Persze akárhol és akármiben is hunytak el ezek az emberek, a lényeg, hogy békében tegyék.

A hely ma gondozott, a gyep egyenletesen, 3 inch magasra nő, a szimbolikus kerítés új és a temető mellett kis táborhely is található asztalokkal, tűzrakóhelyekkel, padokkal. Egyébként úgy tünt, senki se jár erre. Akár a Marson is lehettünk volna.

Fort Douglas katonai temető

Fort Douglas military cemetery
Originally uploaded by ribizlifozelek

Már rég el szerettem volna menni Fort Douglas katonai temetőjébe. A temetőt megtalálni se volt egyszerű, eljutni hozzá még bonyolultabb volt. Parkolni csak arrébb lehetett, járda nem volt, sztoikusan gázoltunk hát Yodával a hóban.
A temetőkapu nyitva volt. Valószínűleg az első havazás óta nem csukták be. A havat se takarították el. Yoda nagyonkat szökkentve követett befele. A bejárat mellett egy táblát vettem észre: Vigyázat, csörgőkígyókat észleltek!



Bíztam benne hogy a csörgőkígyók téli álmukat alusszák a kripták mélyén rátekeredve a rég elhunyt katonák gerincére. Gázoltunk befele. Térdig gázoltunk a hóban, a kutyának néha csak az orra látszott ki a hóból. Nem is ment már előre, hanem inkább a nyomaimban haladt.



Meg szerettem volna nézni, kik is vannak itt – a csörgőkígyókon kívül -, de hó a sírkövek egy részét teljesen betakarta. Megtaláltam a globalizáció egy korai példáját, az első világháborús német katonai emlékművet.
A hó lassan kitöltötte a cipőmet, így az olvadásig búcsút intettem a csörgőkígyóknak német hadifoglyoknak, így Fuckalnak és kedvencemnek, Herman Germannak, s nyomomban a hű kutyával kiosontam a temetőből.