Újrajátszás a transzkontinentális vasútnál

- Vajon ki lesz ott? - morfondíroztunk.

- Én, én, én - mondta a Mester és egy másodperc alatt tizenötször körberohanta az autót belülről.



Nehéz volt elhinni, hogy rajtunk kívül valaki más is kiautózik a Transzkontinentális Vasút Nemzeti Történelmi Helyre megnézni a történelmi esemény újrajátszását, azt a pillanatot, amikor a keleti és a nyugati vasúttársaság mozdonyai találkoznak azon a ponton, ahol a két vonal összeért a nagy semmiben, messze mindentől.



Rengetegen voltak. Sokan autóval, motorral jöttek, de a parkoló sarkában két turistabusz is állt. A tömeg izgatottan várta, hogy megérkezzenek a mozdonyok, amik meg is érkeztek.

Először a kaliforniai társaság mozdonya érkezett, fehér füstfelhőbe burkolózva: fával fűtötték, mert Kaliforniában nem voltak szénbányák. A mai szemmel meglehetősen picinek tűnő mozdony kisebb erdőségeket égetett el tűzterében minden egyes utazáskor.



Aztán begördült a keleti szerelvény vastag fekete füstfelhőt húzva maga után. Kansasban a vonal szénbányák mentén vezetett.



Nemcsak a vonatok cseréltek itt mozdonyt. A távírópóznák a nyugatról érkező sínpárok mentén az északi oldalon voltak és itt váltottak át a sinek déli oldalára.



Mi pedig a sok vasútrajongóval együtt boldog vigyorral néztük, ahogy a pici mozdonyok tolatgatnak fel és alá. Azt hiszem, ide még visszajövünk.

Séta a töltésen - a transzkontinentális vasút mentén II

Nincs lefedettség - összenéztünk.

A gyalogtúra már nem szerepelt a múzeumban vett autóstúrás brossúrában, viszont a látványosságok mellé leszúrtak egy-egy információs táblát. A táblán egy telefonszám volt és egy szám. Fel kellett mobilon tárcsázni a számot és beírni a látványosság azonosítóját és akkor az automata elmondta, mit látunk. Elméletben. Gyakorlatban a látogatóközpont környékét leszámítva itt sehol se volt lefedettség.

Meleg volt. Tűzött a nap. Három lény állt a transzkontinentális vasútvonal töltésén. Ketten haladtak volna, a harmadik szabotált. A szabotőr Yoda volt. Yoda nem értette, miért távolodunk a környék egyetlen fájától és a parkolótól, ahol ebédeltünk.



Egy barlangban hűvöset és régi füstnyomokat találtunk. A munkások itt csinálhattak valamikor gulyást - vagy kebabot vagy itt főztek a wokban.

A Mester innen se akart továbbmenni.



De aztán elindultunk. Fura érzés volt izzadni a pokoli napsütésben, miközben havas hegyek uralták a horizontot. A hó nem a napszúrás eredménye volt. Ott fenn tényleg hideg volt.



Mintha késsel szeleteket vágtak volna a hegybe, olyan volt messziről a pálya. A hűvös völgy már jobban tetszett a Mesternek.


Ahogy kiértünk a bevágásból, megláttuk a töltést.

Az ívelt töltés hatalmas volt.



Egy második sínpár futott valamikor az elsővel párhuzamosan. A fahíd - amit valamikor a világ egyik legrondább hídjának neveztek -, már rég eltünt.

Továbbhaladtunk. Távolban egy hatamas, városnyi üzem látszott. Rakétagyár volt.

Pisiltél már le atomrakétát? - kérdeztem a Mestert.

- Nem? Akkor mire várunk?

Aranyszeg, kőkupacok és töltések - a transzkontinentális vasút mentén I

Az aranyszeg helyén épület egy kis múzeum, egy nagy bolt és egy miniatűr pályaudvar. A pályaudvaron szezonban (értsd: amikor elviselhetetlenül meleg van és a szöcskék röptükben sülnek meg a bazaltkövek felett) két mozdony pöfög fel-alá önkéntesekkel megrakodva.

A boltban kemény egy dollárért lehet venni egy pár oldalas ismertetőfüzetet az autós túráról. A túra két autós és egy gyalogos szakaszból áll. A gyalogos szakasz ismeretetése nem fért bele a könyvecskébe (és ebbe a bejegyzésbe se fog).

Az autóstúra elején gondosan leírják, hogy néha menni (SIC!) is kell a látványosságokhoz és, hogy az útvonal sokszor az egykori vasútvonalon halad, ami egy keskeny töltés. Lakóbuszok nem férnek el. (Senki se essen le vezetés közben!)



Az elmúlt hatvan év nem tudta eltüntetni a vasút hült helyét. Száznegyven éve kézzel vájták ki a dombokat, töltötték fel a völgyeket, hogy az akkori csúcstechnikát képviselő mozdonyok kis emelkedésű, egyenletes pályán haladhassanak.



A kitermelt köveket kupacokba hordták és a mesterséges kőrakásoknak még nem volt idejük felvenni a természetes formák alakját.



A töltés mellől sziklaív figyelt. Nem volt olyan látványos, mint az Arches sziklaboltozatai, itt az egykori Lake Bonneville mosta ki a sziklát évmilliókkal ezelőtt. Az ív alatt laktak a kínaiak: a nagyhatalmú vasútmágnások kínai vendégmunkásokat is hoztak az építkezéshez.



A görögök, írek és a többi európai bevándorló mellett ők építették az amerikai keletet a nyugattal összekötő vasutat. A kínaiak táborhelyéből mára csak az sziklaív neve maradt meg és a hatalmas munkával épült vasút helye.



Lenéztünk a hasadéknak látszó szűk völgybe. Meglepően keskenyek a bevágások - tényleg nem férne el itt egy behemót lakóbusz. A kitaposott ösvény alapján sokan haláltmegvető bátorsággal a legmeredekebb ponton másztak le, mi inkább megkerültük a bevágást és végigsétáltunk a mélyén és vártuk Butch Cassidy-t és a Sundance Kid-et. De nem jöttek, csak a tücskök ciripeltek a végtelenül üres hegyek között.

Az aranyszeg helyén

1869 májusában két mozdony állt egymással szemben a pusztában. A táj olyan volt, mintha a Vadnyugatot próbálták volna meg újraalkotni a Marson.



Bokrok nem nőttek. A fákat a vasútépítéskor használt talpfák jelentették. A kopár dombok addig sose láttak ennyi embert itt egyszerre. A kopár dombok azóta se láttak itt ennyi embert egyszerre.

A két mozdony körül pici városka állt. Pár hét alatt építették barakokkból, hevenyészett sátrakból.

Az egyik vonat késett két napot. Addig az emberek és a másik vonat várt. “Technikai probléma” - magyarázta a főnök nagyvonalúan. Ha egy cég a két óceán között vasutat épít, kétnapnyi technikai probléma elfogadható csúszás. Az igazgató nem tért ki a technikai probléma részleteire: a ki nem fizetett alvállalkozók a vezérigazgató mozdonyát odaláncolták egy sziklához és addig nem engedték el, amíg meg nem jött az átutalásról a sürgöny.

A megoldás tényleg technikai volt: az igazgató sürgönyzött, hogy utaljanak. A bank utalt, a láncok lehulltak és a technikai probléma elhárult.


View Larger Map

A Union Pacific és a Central Pacific képviselői 1869 május tizedikén végül rácsaptak az aranyszegre. Egyes beszámolók szerint a kalapácshoz nem szokott fejesek nem találták el a szeg fejét sem, de ez nem változtatott a lényegen, elkészült az első transzkontinentális vasút. (A ceremónia után az aranyszegeket kihúzták és díszes vasszegekre cserélték.)

A vonatok egy darabig megálltak az itt létesített emlékhelyen, de mert itt se víz, se fa nem volt, a megállót áthelyezték Ogdenbe. A városka eltünt és csak az emlékoszlop maradt.

Pár évtizedig a vasút északról kerülte meg a Nagy-Sós-tavat. Utah vezetése a vasútépítés idején kétségbeesetten lobbizott, hogy Salt Lake Cityn át vezessék a vasutat, a mérnökök és a vállalkozók akkoriban azonban még beinthettek a politikusoknak és az optimális nyomvonalat válaszották, Salt Lake Cityt pedig egy szárnyvonal kötötte össze a transzkontinentális vasúttal. A szárnyvonal idővel megnyúlt, elért Las Vegasig, majd Los Angelesig. Ma is megvan, de utasokat nem szállít. (Las Vegasban a személypályaudvar helyén ma pályaudvarnak látszó kaszinó üzemel.)

A technológiai haladás pár évtized múlva, 1904-ben lehetővé tette, hogy a vasútvonalat átvezessék a Nagy-Sós-tón. Az iszonyatos munkával, kézzel épített pályát elhagyták. A sinek békésen rozsdásodtak a semmiben 1942-ig. A kiváló minőségű fémet ekkor felszedték, beolvasztották és csatahajókat csináltak belőle.

A vasút hült helye azonban még megvan.

Ezt a hült helyet mentünk megnézni a tűző márciusi napon.

Az aranyszegecs felé

Az út megkerülte a Nagy-Sós-tó mocsarait és mászni kezdett. Itt láttuk az utolsó falut. A települést falunak mondjuk, bár az elhagyott vasúti csomópontra, néptelen ipartelepekre inkább a rommező kifejezés illett volna.

Pár ház azonban meglepően jó állapotban volt. Sőt, még egy kisvendéglő is nyitva volt az út mentén.

Elmaradt a falu és mentünk tovább az egyre nagyobb és nyitottabb semmiben. A semmit egy kanyar után egy hatalmas Walmart raktár törte meg. Szabályos mértani test volt a sziklasivatagban. Aztán ismét semmi.


View Larger Map

Amikor már semmilyen ember-készítette tárgyat sem láttunk, tudtuk, közeledünk. Több, mint száz éve nem járnak erre vonatok. Hetven éve felszedték a síneket. Negyven éve visszatettek két kilométer vágányt mutatóba.

Az aranyszegecs helyét mentünk megnézni, itt ért össze 1869-ben a transzkontinentális vasútvonal.

Egy úriember autózik

Horatio Nelson Jackson úriember volt és orvos. Nem igazán értett az autókhoz. Valamennyire tudott vezeni, de 1903-ban ez relatív fogalom volt: minden autó kicsit másként működött. Voltak elektromos autók, gőzüzeműek, benzinesek. Némelyik járgány jobbkormányos volt, némelyik bal. Vagy közép. Esetlen nem is volt rajta kormány, csak pár drót. Vagy gomb.

Horatio egy San Franciscói klubban véletlenül volt fültanúja egy vitának az autókról. Többen azt mondták, az autó nem több költséges játékszernél, ami csak városi közlekedésre jó.

1903-ban pár tízezer autó lehetett a világon. A kocsi valami fura dolog volt. Általában lerobbant, de ha nem robbant le, úgyse lehetett vele kijutni a városokból. Nem voltak benzinkutak. Aszfaltozott utak. Egyéb utak se nagyon. A szekérutakról, csapásokról nem voltak térképek. Épeszű ember vonaton utazott. Esetleg lovon vagy lovaskocsin a vonatig.



- Az autó egy működőképes találmány - mondta Horatio, bár valószínűleg nem igazán tudta, miről beszél. Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül című könyvét viszont valószínűleg olvasta.

- Fogadjunk, hogy én kilencven nap alatt eluatózom San Franciscóból New Yorkba! - mondta - Itt van ötven dollár, ki állja?

A többen a farzsebükhöz kaptak és meglobogtatták az ötvenest.

- Tud valaki ajánlani egy jó autót és egy sofőr-szerelőt? - kérdezte végül Horatio.

Horatio Nelson Jackson útjában az a fantasztikus, hogy a férfi végig rögtönzött. Hirtelen felindulásból fogadást ajánlott. Ismeretlenül szerződtetett egy szerelőt, Sewall K. Crockert, majd annak tanácsára vett egy autót. Mivel az autószalonban (hehe) épp nem volt megfelelő modell, egy alig használt járgányt vett. Mivel épp senki sem akarta eladni a Wintont, Horatiónak a Merkúros idők jegyében 3000 helyett 3500 dollárért kelllett egy alig használt autót vennie. Az autót megpakolták mindennel, amit hasznosnak véltek: puska, pisztolyok, lőszer, alkatrészek, élelem, pótkerék. Egy pótkerék, mert több Winton kerék nem volt egész San Franciscóban. Benzinből nem vittek sokat: benzinkutak nem nagyon voltak, de a legtöbb mezőgazdasági gép benzinnel működött, tehát üzemanyagot tudtak vidéken szerezni - legalábbis, azt hitték.



Amikor mindent megvettek, Horatio érzékeny búcsút vett feleségétől, majd elindultak San Franciscóból New Yorkba. Egyenesen mentek Északra. Úgy gondolták, jó ötlet kikerülni a Sierra Nevadát, Utahot, a sivatagokat és Oregonon-Wyomingon-Nebraskán át menni Chicago fele. Idővel úgy gondolták, mégsem volt jó ötlet. Időnként az autó elromlott. Gyakran kidurrantak a kerekek. Vagy elakadtak. Vagy elsülyedtek, esetleg elmerültek. Vagy szélesíteniük kellett az ösvényt. Az út általában inkább szólt ásásról és szerelésről, mint vezetésről. Időnként várniuk kellett: ha az autó vasút közelében romlott el (igyekeztek vasútvonalakat követni), akkor tudtak pótalkatrészt, pótkereket rendelni. Rendeltek is. Volt, hogy a farmer vontatta be őket lóval a házába. Ha valami eltört - és általában eltört -, a helyi kovácsot kérték meg, ugyan, csináljon már nekik egy féltengelyt.

Az utazás egy óriási szívásnak tűnt - szó szerint is, mert a Wintonnak, sok más korabeli autóhoz hasonlóan nem volt szélvédője. Ezért, amikor Horatio útközben vett magának egy kutyát, kénytelenek voltak az ebre sofőrszemüveget adni. Az állat szeme állandóan begyulladt a portól.

Azért mentek. Időnként rosszfele. Általában maguktól tévedtek el, de néha segítségük is volt. Egy alkalommal egy gyönyörű hölgyet kérdeztek meg arról, melyik út megyen valahova is, mire a szirén határozottan rábökött az egyikre, ami nyílegyenesen egy farmohoz vezette őket és ott végetért. Visszafordultak. Ismét találkoztak a hölggyel és megkérdezték, miért küldte őket rossz fele.
- A családom még sose látott autót, szerettem volna, ha most végre találkoznak eggyel.

Az emberek többsége nem látott még ilyen járművet. Több helyen úgy kaptak éjszakai szállást, hogy a vendéglátókkal autóztak egy kört.
Nagyjából egy hónap után megtudták, hogy velük párhuzamosan két másik autós expedició halad New York fele. Mindkettőt autógyárak szponzorálták. A legjobban megszervezett csapat a Packardé volt. Ők a transzkontinentális vasút mentén haladtak. A cég több alkatrészbázist létesített a szinte mérföldre megtervezett útvonal mentén. A csapatot sajtós és szerelő kisérte. Horatio meg arra ment, amerre látott. Ennek ellenére egyre híresebb lett: a helyi újságok lelkes híre eljutottak a nagy lapokhoz is. Igazi verseny alakult ki, ki ér előbb New Yorkba, kié lesz az igazi dicsőség.



Miután kiértek a prérire, Horatio dolga könnyebbé vált. Egyre többet vezettek, egyre kevesebbet ástak. Szerelni ugyanúgy sokat szereltek, mint eddig. A folyókon, ha lehetett a vasúti hidakat használva keltek át és közben remélték, nem jön a vonat. Ha nem volt híd, kerestek egy gázlót és padlógázzal (45 km/h) belehajtottak a vízbe és remélték, a lendület kitart a másik partig. Horatio időnként elveszítette a kabátját (a pénzzel), és várniuk kellett, amíg a bankja utal valamit. De azért haladtak rendületlenül előre.



Utazásukról a Winton cég is tudomást szerzett és szerelőt és egy ajánlatot küldött: fedezik az út minden költségét, kapnak szerelőt, alkatrészt és sajtóst. De arra kell menniük, amerre a Winton mondja. A Winton nagyjából arra akarta volna, hogy menjenek, amit Horatio és Crocker elképzeltek, de hát Horatio úriember volt. Gondolkodási időre sem volt szüksége a NEM kimondásához. Segítséget és jobb alkatrészellátást elfogadott, szponzorból nem kért és vezetett tovább. Hatvannégy napra volt szüksége, hogy elsőként szelje át autóval Amerikát. New Yorkban Horatio beültette feleségét a Wintonba, amit szülőföldjéről Vermontnak nevezett el és elindultak hazafele. Testvére saját autóval eléjöttek és le is robbantak, így Vermont egyszerre két autót vontatva érkezett haza.

Miután leparkolt az istállóban, az autó bebizonyította, hogy a gépnek valóban van lelke: a vezérműlánc egyszerűen lehullott a porba. Horatio megjavíttata autóját és a Smithsoniannak adományozta. Ha valaki Washingtonban jár nézze meg. Horatio párszor megnézte, egyszer rá is szólt egy tájékozatlan teremőr, amikor unokáit felültette a kocsira.
Az egész út 8000 dollárba került. Horatio boldog volt és úriember, sose ment el San Franciscóba az ötven dollárjáért.