A vasút helyén

A mormon állam vezetője, Brigham Young úgy gondolta, hogy a transzkontinentális vasút Salt Lake City-n keresztül fog áthaladni. Olyan verseny folyt a vasútért, mint később az autósokért Echo környékén.

Az állam vezetése ezért is támogatta a vasútépítést és az államalapító egyik gyermeke (az 57-ből) vezetésével egy részvénytársaság is létrejött, hogy elkezdték az munkát és a Parleys Canyonon át vasútat építsenek a transzkontinentális vasút fele.

A vasút azonban a könnyebben járható és kevésbé meredek Echo kanyonban épült meg és Ogden irányában haladt tovább Nyugatra. Ott épült az első nagy vasútállomás is.

Park Cityt végül egy szárnyvonal kötötte össze a transzkoninális vasúttal és egy keskeny nyomtávú vasút Salt Lake Cityvel. A vasút Sugarhouson át az Öngyilkos-szikla mellett lépett be a hegyek közé. (A városi szakasz helyére építették a mellettünk járó villamost és kedvenc kerékpárutamat.)

Ez a vonal 6% emelkedőkön (és lejtőkön) mászott fel a bányászvárosba. Idővel egy nagy vasúttársaság felvásárolta az anyagi gondokkal küszködő kisvasutat és átépítették a vonalat 4%-os lejtésűre.

Ehhez egy három kilométeres dupla lópatkó alakú lejtőt építettek a hegyek közé.

A lópatkók között a szakadékokat három hatalmas töltéssel hidalták át.

Az átvágott hegyekből kinyert földdel töltötték fel ezeket a szakadékokat.

A vasút egy háromszáz méter hosszú alagútban vezetett tovább - de a berobbantott alagút helyéig most nem jutottunk el.

Most csak a lópatkókat jártuk végig.

A vonal alig termelt nyereséget, mert a hegyi szakasz miatt drága volt fenntartani. Ezért a második világháborút követően a vasút nagy részét bezárták.

Ma csak a pálya helye maradt az autópálya mellett egy eldugott hegyoldalban. (A négy órás séta alatt senkivel se találkoztunk.)

Itt-ott láttunk pár talpfát. Valami vasdarabot vagy pár téglát. Ennyi maradt itt egy ötven éven át működő vasútból.

Meg pár blogbejegyzés. Mint ez.

Újrajátszás a transzkontinentális vasútnál

- Vajon ki lesz ott? - morfondíroztunk.

- Én, én, én - mondta a Mester és egy másodperc alatt tizenötször körberohanta az autót belülről.



Nehéz volt elhinni, hogy rajtunk kívül valaki más is kiautózik a Transzkontinentális Vasút Nemzeti Történelmi Helyre megnézni a történelmi esemény újrajátszását, azt a pillanatot, amikor a keleti és a nyugati vasúttársaság mozdonyai találkoznak azon a ponton, ahol a két vonal összeért a nagy semmiben, messze mindentől.



Rengetegen voltak. Sokan autóval, motorral jöttek, de a parkoló sarkában két turistabusz is állt. A tömeg izgatottan várta, hogy megérkezzenek a mozdonyok, amik meg is érkeztek.

Először a kaliforniai társaság mozdonya érkezett, fehér füstfelhőbe burkolózva: fával fűtötték, mert Kaliforniában nem voltak szénbányák. A mai szemmel meglehetősen picinek tűnő mozdony kisebb erdőségeket égetett el tűzterében minden egyes utazáskor.



Aztán begördült a keleti szerelvény vastag fekete füstfelhőt húzva maga után. Kansasban a vonal szénbányák mentén vezetett.



Nemcsak a vonatok cseréltek itt mozdonyt. A távírópóznák a nyugatról érkező sínpárok mentén az északi oldalon voltak és itt váltottak át a sinek déli oldalára.



Mi pedig a sok vasútrajongóval együtt boldog vigyorral néztük, ahogy a pici mozdonyok tolatgatnak fel és alá. Azt hiszem, ide még visszajövünk.

Séta a töltésen - a transzkontinentális vasút mentén II

Nincs lefedettség - összenéztünk.

A gyalogtúra már nem szerepelt a múzeumban vett autóstúrás brossúrában, viszont a látványosságok mellé leszúrtak egy-egy információs táblát. A táblán egy telefonszám volt és egy szám. Fel kellett mobilon tárcsázni a számot és beírni a látványosság azonosítóját és akkor az automata elmondta, mit látunk. Elméletben. Gyakorlatban a látogatóközpont környékét leszámítva itt sehol se volt lefedettség.

Meleg volt. Tűzött a nap. Három lény állt a transzkontinentális vasútvonal töltésén. Ketten haladtak volna, a harmadik szabotált. A szabotőr Yoda volt. Yoda nem értette, miért távolodunk a környék egyetlen fájától és a parkolótól, ahol ebédeltünk.



Egy barlangban hűvöset és régi füstnyomokat találtunk. A munkások itt csinálhattak valamikor gulyást - vagy kebabot vagy itt főztek a wokban.

A Mester innen se akart továbbmenni.



De aztán elindultunk. Fura érzés volt izzadni a pokoli napsütésben, miközben havas hegyek uralták a horizontot. A hó nem a napszúrás eredménye volt. Ott fenn tényleg hideg volt.



Mintha késsel szeleteket vágtak volna a hegybe, olyan volt messziről a pálya. A hűvös völgy már jobban tetszett a Mesternek.


Ahogy kiértünk a bevágásból, megláttuk a töltést.

Az ívelt töltés hatalmas volt.



Egy második sínpár futott valamikor az elsővel párhuzamosan. A fahíd - amit valamikor a világ egyik legrondább hídjának neveztek -, már rég eltünt.

Továbbhaladtunk. Távolban egy hatamas, városnyi üzem látszott. Rakétagyár volt.

Pisiltél már le atomrakétát? - kérdeztem a Mestert.

- Nem? Akkor mire várunk?

Aranyszeg, kőkupacok és töltések - a transzkontinentális vasút mentén I

Az aranyszeg helyén épület egy kis múzeum, egy nagy bolt és egy miniatűr pályaudvar. A pályaudvaron szezonban (értsd: amikor elviselhetetlenül meleg van és a szöcskék röptükben sülnek meg a bazaltkövek felett) két mozdony pöfög fel-alá önkéntesekkel megrakodva.

A boltban kemény egy dollárért lehet venni egy pár oldalas ismertetőfüzetet az autós túráról. A túra két autós és egy gyalogos szakaszból áll. A gyalogos szakasz ismeretetése nem fért bele a könyvecskébe (és ebbe a bejegyzésbe se fog).

Az autóstúra elején gondosan leírják, hogy néha menni (SIC!) is kell a látványosságokhoz és, hogy az útvonal sokszor az egykori vasútvonalon halad, ami egy keskeny töltés. Lakóbuszok nem férnek el. (Senki se essen le vezetés közben!)



Az elmúlt hatvan év nem tudta eltüntetni a vasút hült helyét. Száznegyven éve kézzel vájták ki a dombokat, töltötték fel a völgyeket, hogy az akkori csúcstechnikát képviselő mozdonyok kis emelkedésű, egyenletes pályán haladhassanak.



A kitermelt köveket kupacokba hordták és a mesterséges kőrakásoknak még nem volt idejük felvenni a természetes formák alakját.



A töltés mellől sziklaív figyelt. Nem volt olyan látványos, mint az Arches sziklaboltozatai, itt az egykori Lake Bonneville mosta ki a sziklát évmilliókkal ezelőtt. Az ív alatt laktak a kínaiak: a nagyhatalmú vasútmágnások kínai vendégmunkásokat is hoztak az építkezéshez.



A görögök, írek és a többi európai bevándorló mellett ők építették az amerikai keletet a nyugattal összekötő vasutat. A kínaiak táborhelyéből mára csak az sziklaív neve maradt meg és a hatalmas munkával épült vasút helye.



Lenéztünk a hasadéknak látszó szűk völgybe. Meglepően keskenyek a bevágások - tényleg nem férne el itt egy behemót lakóbusz. A kitaposott ösvény alapján sokan haláltmegvető bátorsággal a legmeredekebb ponton másztak le, mi inkább megkerültük a bevágást és végigsétáltunk a mélyén és vártuk Butch Cassidy-t és a Sundance Kid-et. De nem jöttek, csak a tücskök ciripeltek a végtelenül üres hegyek között.

Az aranyszeg helyén

1869 májusában két mozdony állt egymással szemben a pusztában. A táj olyan volt, mintha a Vadnyugatot próbálták volna meg újraalkotni a Marson.



Bokrok nem nőttek. A fákat a vasútépítéskor használt talpfák jelentették. A kopár dombok addig sose láttak ennyi embert itt egyszerre. A kopár dombok azóta se láttak itt ennyi embert egyszerre.

A két mozdony körül pici városka állt. Pár hét alatt építették barakokkból, hevenyészett sátrakból.

Az egyik vonat késett két napot. Addig az emberek és a másik vonat várt. “Technikai probléma” - magyarázta a főnök nagyvonalúan. Ha egy cég a két óceán között vasutat épít, kétnapnyi technikai probléma elfogadható csúszás. Az igazgató nem tért ki a technikai probléma részleteire: a ki nem fizetett alvállalkozók a vezérigazgató mozdonyát odaláncolták egy sziklához és addig nem engedték el, amíg meg nem jött az átutalásról a sürgöny.

A megoldás tényleg technikai volt: az igazgató sürgönyzött, hogy utaljanak. A bank utalt, a láncok lehulltak és a technikai probléma elhárult.


View Larger Map

A Union Pacific és a Central Pacific képviselői 1869 május tizedikén végül rácsaptak az aranyszegre. Egyes beszámolók szerint a kalapácshoz nem szokott fejesek nem találták el a szeg fejét sem, de ez nem változtatott a lényegen, elkészült az első transzkontinentális vasút. (A ceremónia után az aranyszegeket kihúzták és díszes vasszegekre cserélték.)

A vonatok egy darabig megálltak az itt létesített emlékhelyen, de mert itt se víz, se fa nem volt, a megállót áthelyezték Ogdenbe. A városka eltünt és csak az emlékoszlop maradt.

Pár évtizedig a vasút északról kerülte meg a Nagy-Sós-tavat. Utah vezetése a vasútépítés idején kétségbeesetten lobbizott, hogy Salt Lake Cityn át vezessék a vasutat, a mérnökök és a vállalkozók akkoriban azonban még beinthettek a politikusoknak és az optimális nyomvonalat válaszották, Salt Lake Cityt pedig egy szárnyvonal kötötte össze a transzkontinentális vasúttal. A szárnyvonal idővel megnyúlt, elért Las Vegasig, majd Los Angelesig. Ma is megvan, de utasokat nem szállít. (Las Vegasban a személypályaudvar helyén ma pályaudvarnak látszó kaszinó üzemel.)

A technológiai haladás pár évtized múlva, 1904-ben lehetővé tette, hogy a vasútvonalat átvezessék a Nagy-Sós-tón. Az iszonyatos munkával, kézzel épített pályát elhagyták. A sinek békésen rozsdásodtak a semmiben 1942-ig. A kiváló minőségű fémet ekkor felszedték, beolvasztották és csatahajókat csináltak belőle.

A vasút hült helye azonban még megvan.

Ezt a hült helyet mentünk megnézni a tűző márciusi napon.

Az aranyszegecs felé

Az út megkerülte a Nagy-Sós-tó mocsarait és mászni kezdett. Itt láttuk az utolsó falut. A települést falunak mondjuk, bár az elhagyott vasúti csomópontra, néptelen ipartelepekre inkább a rommező kifejezés illett volna.

Pár ház azonban meglepően jó állapotban volt. Sőt, még egy kisvendéglő is nyitva volt az út mentén.

Elmaradt a falu és mentünk tovább az egyre nagyobb és nyitottabb semmiben. A semmit egy kanyar után egy hatalmas Walmart raktár törte meg. Szabályos mértani test volt a sziklasivatagban. Aztán ismét semmi.


View Larger Map

Amikor már semmilyen ember-készítette tárgyat sem láttunk, tudtuk, közeledünk. Több, mint száz éve nem járnak erre vonatok. Hetven éve felszedték a síneket. Negyven éve visszatettek két kilométer vágányt mutatóba.

Az aranyszegecs helyét mentünk megnézni, itt ért össze 1869-ben a transzkontinentális vasútvonal.

Vonatos újság

“Újfajta futómű tehervagonra” - lapoztam.
“Wi-fi ellátottság az amerikai észak-keleti vasúti régióban” - lapoztam.
“Hótakarítás a Union Pacific vonalán” - ez már érdekesebb volt, de lapoztam.
“Verseny a vasúti teherszállításban” - lapoztam.
“Az alaszkai vasút” - ez már érdekelt.

Az előző lakó elfelejtette átírni levelezési címét és havonta bepottyan kedvenc vonatos újságja. Én lelkiismeretesen rányalom az újságra az új címet és hagyom, hogy a postás továbbvigye. De előtte kiolvasom a lapot.

Ez egy keményvonalas vasutas lap. Töményen vasút. Nem szakszervezet, nem modellkedés, hanem igazi vonat. Esetleg kisvasút. Elemzések. Részletes leírás arról, hogyan szerelnek be routereket a személyszállító vagonokba. Leírások ismeretlen városok szárnyvonalairól. A könnyedebb témák között felbukkannak leírások vonatrestaurálásról, még üzemelő gőzmozdonyokról és a kis színesek között bemutatnak pár hatalmas hidat.



Már a reklámokból is látszik, hogy nem egy népszerűsítő sajtótermékről van szó. Nem hálókocsis luxusutat hirdetnek a Sziklás-hegységen át, hanem például váltókat. Ezek a legolcsóbb termékek. De ha valaki 1955-ös modernizált dízelmozdonyt szeretne, itt többet is találhat. Vagy vasúti hókotrót a kiskertbe.

Szeretem az ilyen újságokat, átlapozom őket, még el is olvasok pár cikket, csodálom a szent őrülteket, aztán földhözragadtabb dologba kezdek: ebédet készítek és elviszem Yodát sétálni.

Rendezőpályaudvar Nebraskában

Bailey Yard. Union Pacific. Napi tízezer vagon. Ötszáz kilométer vasuti pálya tizenkét négyzetkilométeren. A világ legnagyobb vasuti rendezőpályaudvara. És látogatható. North Plattéban, Nebraskában. Ezt meg kellett néznünk. Moldovát meg egye meg a sárga irigység.

North Platte nyugalmas város. A négysávos utcákon negyvennel lehet menni és az emberek negyvennel mennek. Megfontoltan. Felemelik a lábukat és akkurátusan hozzáérintik a pedálhoz, majd végiggondolják, lenyomják-e. Aztán inkább csak gurulnak tovább hússzal.



A rendezőpályaudvar North Platte szélén található. Egy nyolc emelet magas kilátóból lehet megnézni.

Hihetetlenül profi kiállítás volt. Szerintem az Archway Monument
kiállításszervezőinek tanulmányutakat kellene szervezni a Bailey Yard-ra.



A torony földszintjén vasuttörténeti kiállítás várja a vonat-rajongókat. A lényeg azonban a kilátóterasz a nyolcadikon. A lift - ami lehet, hogy az egyik leghosszabb az államban - felröpített a vasutbarátok menyországába. Itt "Vasutas" Bob, egy nyugdíjas önkéntes, aki mindent tud a rendezőpályaudvarról.



Imádtam a rengeteg vonatot, mozdonyt, szerelvényt, javítóállomást. (A józsefvárosi rendezőpályaudvaron is csinálhatna a MÁV valami hasonlót.)

Szerintem ez a kilátótorony, a múzeum és a hihetetlenül kedves személyzet sokkal jobb reklám Nebraskának, mint a megközelíthetetlen híd az autópálya felett. Látogatóból is ugyanannyi volt mindkét helyen, csak az itteni pár ember sokkal lelkesebb volt, mint a hídon céltalanul lézengő elveszett turisták.

KATY trail

KATY trail
Originally uploaded by ribizlifozelek

Amikor kisétáltunk a Missouri partjára, maradt még egy kis időnk körülnézni a KATY trailen. Ez azon kevés hely egyike volt, amit az utikönyvek ajánlottak és tényleg érdemes volt megnézni.



A KATY valamikor a Missouri-Kansas-Texas vasútvonal neve volt. A Missouri-Kansas-Texas szókapcsolat hosszú volt, a vonalat mindenki MKT-nek hívta. Az M-et idővel nem is ejtették ki (azaz kiejtették) és a vonal neve KT, KATY lett.



A sínek büszkén követték a Missourit. Közel száztíz év után a vonal azonban gazdaságtalan lett, 1986-ban megrongálta egy árvíz. A forgalmat leállították, a szerelvényeket elterelték másfele, a talpfákat, sineket felszedték és a többit rábízták a természetre.



A nyolcvanas években kezdék a rengeteg elhagyott vasútvonalat kirándulóútvonallá, kerékpárúttá alakítani. Columbia gyorsan meg is szerezte a területén áthaladó keskeny földsávot és csinált belőle egy kerékpárútat.

Egy gazdag vállalkozó, Edward T. Jones és a felesége szeretett bicajozni. Egy wisconsini kirándulása alkalmával végigtekert egy ottani vasútvonalból kialakított kerékpáros-gyalogos úton. Nagyon tetszett neki. Visszatérve Missouriba megnézte, milyen lett a columbiai kerékpárút. Tetszett neki. Az méginkább, hogy az út a Missouri Egyetem mellett vezetett. Ő is ide járt a negyvenes években.



Ed elkezdte politikushaverjait nyaggatni, hogy csináljanak már kerékpáros-gyalogos útvonalat az elhagyott vasútból. A politikusok lassan mozdultak. Szövetségi programok is adtak ilyen célokra pénzt. Valamennyi azonban hiányzott a vételhez. Ezt az összeget Jones pótolta ki 2.2 millió dollárral.

A sínek helyét vastagon beszórák murvával és pár év alatt 225 mérföld (362 km) kerékpáros-gyalogos utat építettek. Még néhány év, és a KATY elnyújtózik a Missouri-szögig, a Missouri-Mississippi összefolyásáig.

Pár éve egy árvíz megrongálta a KATY-t, ekkor ismét megkeresték Jonest.

- Kérjetek az Edward Jones Investmenttől - mondta az öreg.

- Ők majd adnak pénz?

- Igen. Az enyém a cég.

Így is lett. Ted bácsi halála után cégét - és elhivatottságát - fia örökölte. Most ő támogatja jelentős összegekkel a kerékpáros-gyalogos úthálózat fejlesztését.

Pár kilométert tettünk csak meg Yodával a KATY-ből, de nagyon tetszett. A falvakban WC-k, ivókútak vannak és kíváló információs táblák magyarázzák el, merre is jár a vándor. Meg lehet szállni kis fogadókban, vendégházakban vagy éppen kempingekben.

Rocheportban a turistainformáció a helyreállított indóházban van. Itt tartják falugyűléseket is hétfőnként. Az út használata kerékpáron, gyalog és lovon ingyenes, csak a rendezvényekért kell fizetni.



Nagyon élveztük az erdőt. Csend annyira nem volt, sokan voltak a KATY-n, de azért nem volt zavaró a tömeg. Yodát legalábbis nem zavarták a járókelők a fák vizsgálatában.

Union Station

Gateway
Originally uploaded by ribizlifozelek

Az Ensign Peak-ről tökéletesen látszott a város régi vasútállomása, ahogy megbújt a Gateway bevásárlóközpont mögött.



Salt Lake Cityt sokáig kikerülte a transzkontinentális vasút, ami Ogdennél verekedte át magát a Wasatch Fronton, majd nagy ívben északról megkerülte a Nagy-Sós-tavat és ment tovább a Csendes-óceán fele. A tó felső csücskében, Promotory Pointnál találkoztak a vasutat a két óceán felől építő munkások.

Idővel a vasútvonalat áthelyezték és a pálya keresztülvágott a tavon. Salt Lake City kapott egy szárnyvonalat, amit kibővítettek dél fele is. Idővel Salt Lake City lett a fő vasuti csomópont.



Az állomást a 20. század elején építették. Két váróterme volt (férfi és női). Az emeleten a vasút irodái kaptak helyet.

A vasuti személyforgalom hanyatlásával az állomás elvesztette jelentőségét. Az egész pályaudvart áthelyezték, az épület egy lerobbant, rosszhírű negyed és egy elhagyott pályaudvar között találta magát. Senkinek sem kellett, mígnem az olimpiára készülődve be nem építették a Gateway komplexumba.



Elvileg az állomás lenne a Gateway kapuja, de senki se jön ide gyalog. Az épület egy része vendéglő, de az óriási csarnok igazából csak a mosdók előszobájaként szolgál.

De nagyon szép.