Romok az út mentén

Amikor láttam, hogy a hely, ahova félre lehet állni, több homokot tartalmaz, mint sok kisebb sivatag, inkább az ösvény szélére parkoltam.

Menjünk! Menjünk! - lobogtatta a füleit a Mester.

Eltettem két üveg vizet, hátamra kanyarítottam a hátizsákot és mentünk.

Egy vízmosás és egy kaptató után már fenn is voltunk a párkányon.



A komplexum meglepôen nagy volt és kellemesen árnyas.



A padlón ott voltak az ôrlésre használt mélyedések, a “szokásos” cserépdarabok és a fa oszlopok nyomai.



Azt olvastam, hogy egy hasonló helyen találtak egy többé-kevésbé ép cserépedényt a 8. századból. Az edényben csokoládényomok voltak.

A régészek számára ez a máig talált legkorábbi bizonyíték arra, hogy kereskedelmi kapcsolat volt a Southwest és Közép-Amerika között. A szememben ez arra bizonyíték, hogy az emberi természet nem sokat változott: a csokoládét akkor is szerették.



Használható csokoládé persze itt nem volt, a készleteink kimerültek, abban reménykedtem, hogy majd Halls Crossingban lesz egy kis édesség.



Ez olyan, mint egy McDonald’s ablaka! - jutott eszembe. Látszott, éhes vagyok.



Valószínû, hogy a sziklahasadék lakói nem gondoltak gyorskajára, mikor házukat építették.

A tetôt vastagon borította a füst. Tüdôbeteg dolog lehetett itt élni.



Ekkor néztem elôször vissza az útra. Elképesztô volt a kilátás. Valószínûleg régen is ebben a vízmosásban vezethettek a kereskedelmi útvonalak.



Vajon e falu lakói kereskedtek az erre haladókkal vagy megsarcolták ôket?



A hasadék mélyén ott volt a szokásos lôszeresláda, de errôl a helyrôl nem volt benne semmi kézzelfogható.



Ha jól emlékszem, az elmosódott tenyérlenyomatokat se említették meg a barlang falán.



Volt belôlük piros is és fehér is. Vajon mit jelöltek a szinek? Hogy mi volt épp raktáron?



A derékszögben kanyargó kígyóról nekem egy térkép jutott az eszembe. De persze bármi más is lehetett.



Jó volt itt találgatni, de kezdett beborulni és nem akartunk itt aludni, inkább továbbindultunk a Lake Powell fele.

Romok kitérővel

Halls Crossing... hmmmm... ott még sose voltunk... alig 50km kitérô, ha jár a komp... hmm és ott a Lake Powell... hmmm... legfeljebb ott alszunk... hmmm... Nézzük meg!

Amint lekanyarodtunk Halls Crossing fele, egy nagy táblát láttunk: Komp zárva.

akkor ez 150 km kerülô.... hm...

A papírostérkép errefele jelölt egy “Castle Ruin” nevû valamit.

Nem tudtuk, mi lehet, de figyeltünk, hátha meglátjuk.



Elôször azonban nem a romot, hanem egy “úthibák” feliratú táblát pillantottunk meg a hágó elôtt.

Az úthiba meglehetôsen nagy volt, a hegyomlás a fél utat eltemette. Szerencsére senki se jött szembe. Ez utóbbinak kicsi volt az esélye, az egész 150 km-es kitérô alatt az úton összesen öt autót láttunk.



Aztán ahogy tovább mentünk, oldalt észrevettem valamit egy alkóvban.

Ott van! - de hogy mi, azt még nem tudtam.

Extra séta

- Yoda, nem szeretem a State street-et.

Ez eufemizmus.
A State Street egy kopar, végtelenymül hosszú, lepattant utca, ahol több a kétes alak, mint bárhol máshol Utahban. Összesen.

- Yoda...

Yodát ez nem érdekelte. Úgy ment a State street-en, mintha egy füves, fás rét lenne.

Yoda megjelölte az állam egyik utolsó cipészének a műhelyét, majd az elhagyott vútorboltot, ami valamikor egész terszetős lehetett.



Yoda, menjünk innen!

Nem értettem, itt még eldobált csirkedarabok sincsenek. Az emberi életet rajtunk kívül egy radarozó motorosrendőr képviselte.

Amikor végre elértünk annak a pici negyednek a magasságába, amit tavasszal olyan lelkesen fedeztünk fel, a Mester megfordult és elindult a Community College szökőkútja fele.

Függetlenség napja - Július 4 - Felvonulás

A legjobb helyeket székekkel, napernyőkkel biztosították, de idén sokkal jobb idő volt, mint tavaly vagy tavaly előtt. Nem olvadtunk bele az aszfaltba.



Sokan vizet, üdítőt tettek ki házuk elé, volt, aki ingyen kínálta a frissítőt, más becsületkasszát alkalmazott (minden egy dollár) és volt, aki ott ült a portékája mellett és úgy árulta a vizet és sütit. Ez a vállalkozó hét éves lehetett és élete üzletének nézett elébe.



Mi megkostoltuk a nemzeti színű krémmel borított sütit (instant cukorbomba) és panírba hengergetett donutot.



Közben motoros rendőrök cikáztak nyolcas alakban, majd megérkeztek a felvonulók, a polgármester, a tűzoltók, rendőrök, helybeliek, az egyházak, a helyi karateklub, a választásokon induló politikusok, a cserkészek és a hastáncosnők.

Fantasztikus volt. Mindenki vigyorgott és minden olyan volt, mint a csöpögős filmekben, talán még a sütinél is édesebb tálalásban.

Azt hiszem, jövőre is jövünk.

Mint a Pilis

Felmenni a City Creekbe a nyári hôségben üdítô élmény.

A táj olyan, mint a Pilis: dús, zöld erdô, virágos rétek.



Az elsô hegyvonulaton túl, ahová már nem jut a vízbôl ott már a kopárabb, füves hegyoldalak dominálnak. De oda nem nézek.

A City Creek az én Pilisem.

A modern nagymama

Mindenféle felesleges cuccot feltettünk a helyi apróhírdetés oldalra, hogy megszabaduljunk tôlük.

Így járt egy mini, egyszemélyes sátor is.

Szinte azonnal jelentkeztek rá.

Itt vagyok - írta sms-ben a vevô.

Kiléptem a házból és ott állt a tûzcsap elôtt egy felspécizett teherautó, aminek a platóján Hummert lehetett volna szállítani.

Lila led lámpák világították meg a kilépôt. A jármû annyira meg volt emelve, hogy az utasfülke ablaka a szám magasságában kezdôdött.

Láttam, hogy valaki kipattan a vezetôülésbôl.

Mosolygós anyóka bukkant ki a monstrum mögül. Ha nem volt 90, akkor Yoda egy chihuahua.

PayPallal lehet fizetni? - kérdezte.
Lehet - feleltem.
Hadd szkenneljem be a kódod - mondta.

Úgy beszkennelte a QR-kódot, mintha ezt tenné 100 éve minden nap.

25?
Igen.

Pitty, patty.
Csôrr.
Meg is jött a pénz.

Az anyóka rutinos mozdulattal bezsákolta a sátrat a platóra és fekete csíkokat hagyva az aszfton kilôtt.

Úgy bámultam utána, hogy az államat is elfelejtettem felvenni és leporolni.

Magyar ultra, amerikai ultra

Ha már Ribizli Magyarországon volt, futott egyet. (Kettôt.)

A Szent László ultra közben aztán érdekes felfedezéseket tett, miközben zergeként szökellt (vagy vánszorgott?)  a Vadállókövekre fel. Meg le. 

1. A magyar részidôk keményebbek, mint az amerikaiak. 
2. Kevesebb a nô, mint a utahi ultrákon. 
3. Sokkal kevesebb a 60-as, 70-es futó, mint Utahban. Talán az egyes pont miatt is. 
4. Az ultrafutók itt is, ott is ugyanolyan kedvesek egymással.