- Ez biztosan rémálom - gondoltam, a pincébe jöttem hajnalban le dolgozni, itt nincs mocsár és léptem még egyet.
Cupp.
A hideg vizes valami körbeölelte a lábamat.
Cupp.
Ekkor végre megértettem mindent: a padlószőnyeg ázott a vízben.
- De itt nem lehet víz! - mondtam csodálkozva, miközben ott álltam a hidegvízben.
Reméltem, ha ezt sokszor mondom, akkor elmúlik a probléma, de nem múlt el.
Ott álltam a vizes padlószőnyegen és gondolkodtam.
- Jó hír, nem szennyvíz! - próbáltam pozitívan viszonyulni a világhoz.
- Legalább ki van mosva a padlószőnyeg! - próbálkoztam tovább a pozitív hozzáállással. Amikor megvettük a házat, a nappaliban levő padlószőnyeget rengeteget takarítottuk, majd kidobtuk, kivéve egy kis darabját, amit levittem a pincébe, hogy ne a betonon járjunk. Azóta is ott van.
Követtem a vízvezetékeket és hamarosan ott álltam a bojlerrel szemben, aminek az oldalán csillogva gyöngyözött a víz (a lenti fotó tíz éve készült a vízmelegítőről, ami már akkor is több, mint tíz éves volt).
A vízmelegítőről annyit tudtam, hogy régi és, hogy a használati utasítása hercigen összetekercselve oda van erősítve az egyik gerendához.
A bojler tetején egy rozsdás pacniből bugyogott fel a víz.
Persze amikor csinálták a bojlert, kispórolták belőle a vízelzárót és az egész ház vizét le kellett zárni. De megszünt a csöpögés.
A cuppogás nem.
- Egy-két óra múlva meghozzuk az új bojlert és beszereljük - mondta a szaki, ugyanaz, aki a földrengés után megcsinálta a csöpögő csöveket.
Közben eltelt öt óra, reggel fél tizenegy volt.
Reggel, amint nyitottak, felhívtuk a helyi vízvezetékszerelőt, hogy nézze meg.
Megnézte.
- Elvisszük és beszereljük az újat. Három-négy óra múlva kész.
Nem lett kész: a tálca, amin a bojler áll enyhén elöregedett és több lyuk volt rajta, mint lemez.
- Hozunk egy másikat, egy óra múlva itt vagyunk - mondta, pedig biztosan nem hívták Láng Vincének.
Nagyon féltem attól, hogy ebben a munkaerőhiányos helyzetben mikorra találunk szerelőt. De ez a helyi picit cég még aznap mindent elintézett és délután háromkor már egy vadonatúj bojlerrel voltunk gazdagabbak. Meg egy köteg pénzzel szegényebbek.
A bojler kapott egy saját elzárót is.
Biztos, hogyha egy nagy cégen keresztül csináljuk, olcsóbb pár száz dollárral és biztosan tovább is tart pár nappal.
Elégedett kliensek voltunk, fizetni akartunk, de a cég csak egy hónap után küldte a számlát.
- Ne aggódjanak, majd küldjük - mondta a tulaj telefonba. Igazából nem aggódtunk és nem is csináltam volna további botrányt, ha teljesen elfelejtik ezt az apróságot.
- De nehéz maguknak fizetni - mondtam, amikor bementem az irodájukba, hogy odaadjam a csekket. (Igen, ennyire smucig alak vagyok, spórolok a 49 centes bélyegen.)
- Egész vasárnap számlákat állítottam ki - mondta a tulaj - nyolcvan számlát írtam meg!
- Panaszkodsz vagy dicsekszel?
Ezen jót nevettünk.
A cég teljesen régimódi volt. A számítógép régebbi volt, mint az elhunyt bojler, minden kartotékokban, hatalmas iratszekrényekben lapult és minden szabad felületet papírok, alkatrészek és dobozok borítottak, kivéve egy négyzetméternyi asztalt, amire egy A3 lap volt ragasztva:
NE TEGYÉL IDE SEMMIT!
Imádtam ezt a helyet.
Mág egy amerikai szocreál plakátjuk is volt a falon: "A vízvezetékszerelő a Nemzet egészségét védi".
- BUMM - mondta valami az autó alatt, miközben a belső sávban suhantam százzal a fogász fele és a robbanától megijedni se volt időm, mert az autó sípolni kezdett, mint egy ideges közlekedési rendőr és sárga figyelmeztetések lepték el a műszerfalat, de nem igazán tudtam az autó nyavajgására figyelni, mert igyekeztem átvergődni hat sávon, hogy elérjem a leállósávot.
Utólag rekonstruáltam a tényeket, valamikor bekapcsoltam a vészvillogót és két kézzel fogtam a kormányt és közben dudáltam valahogy és fokozatosan lassulva eljutottam a leállósávra, ahol finoman fékezve megálltunk.
Ekkorra sikerült értelmezni is a dolgokat, a műszerfal szerint a bal első kerék defektes.
Álltam a leállósávban és arra gondoltam, elkések a fogásztól.
- De élek! - jutott eszembe és legyőztem a késztetést, hogy jó bloggerhez méltóan kiszálljak és dokumentáljam a defektes kereket és kivasaljon egy kamion.
- Hívd a 911-et bíztatott telefonon a szebbik Ribizli, aki az okosabbik is.
- 911, miben segíthetek?
Elmondtam hol vagyok.
- Küldünk egy rendőrautót, hogy biztosítsa, ne szálljon ki az autóból. Pótkereke van?
Nem válaszoltam sátáni kacajjal, a tölthető hibridben sok minden van, de pótkerék nincs. Valamiért pedig úgy gondoltam, hogy a kerékjavító készlettel nem sokra mennék ezek után.
Aztán hívtam az autóklubot, AAA, amit össze lehet keverni az Anonim Alkoholistákkal, hogy küldjenek egy trélert.
- Gyorsabb kiszolgálásért és hogy pontosan megállapítsuk helyszínét, kérjük, kattintson az sms-ben küldött linkre - mondta egy szenvtelen robothang.
Rákattintottam a linkre.
- Nem tudjuk megállapítani az ön helyét.
Kikapcsoltam a lokációs blokkolást, de ez ezek után se működött.
Azaz egyszer igen, de akkor a pöttyöt nem lehetett odahúzni, ahol voltam. Valószínűleg azért, mert az nem cím, hogy az I-15-ös autópálya hídján. Tehettem volna a pöttyöt le a legközelebbi utcába, de ott nem találtak volna meg.
Újra telefonáltam és most nem néztem meg az sms-t, csak vártam, hogy mi a többi opció.
- Nyomja meg az egyes gombot - mondta a robot lemondóan.
Megnyomtam és jelentkezett egy kezelő.
Ekkor megkopogtatták az ablakot.
A rendőr volt.
- Egy pillanat! - mondtam az autóklubnak és megbeszéltük a rendőrrel, hogy nincs ki az öt kerekem és, hogy húzódjak még lejjebb az úttól. Közben láttam, hogy a rendőrautó mögöttem áll villogóval.
Visszaemeltem a fülemhez a telefont, de az autóklub már letette.
Megint telefonáltam és szépen végigjátszottam ugyanezt a robottal, de most már pikkelt rám az a kétbites agy, mert sokkal több menün kellett végigmennem:
- Szeretne spanyolul beszélni?
- Nem.
- Utahban van?
- Utahban vagyok.
- Utahban van? - tényleg kétbites agya van....
- Igen.
- Nem hallom, Utahban van?
- IGEN! - úgy éreztem, hogy a vonal másik végén valahol egy mesterséges intelligencia röhög rajtam.
- Nem hallom, Utahban van?
Valamiért a telefonom úgy döntött, lekapcsolja magát az autóról.
Újra tárcsáztam és már lelki szemeim előtt már az aznapi főcímek lebegtek: Túlélte a durrdefektet az autópályán, de megölte a mesterséges intelligencia.
Megint telefonáltam.
Most sikerült.
- Hol van? - kérdezte az Élő Személy.
Mondtam, hol vagyok.
- Pontosabban?
Megmondtam.
Ekkor a diszpécser kimondta a világ legszebb mondatát:
- Akkor küldünk egy trélert.
Legszivesebben köldtem volna neki virágot.
- Egy óra múlva ott van.
"Még jó, hogy nem küldtem virágot" - gondoltam.
- Hova szeretne menni?
Megmondtam.
Elköszönt.
Ekkor jött a rendőr, hogy van egy komoly gond és neki mennie kell.
Ott maradtam egyedül és vártam a trélert, ami tizenöt perc múlva megjelent.
- Nagyon beteg vagyok - mondta a szaki - vagy Covid vagy influenza, de lehet, mindkettő. Nem maradna az autóban?
Maradtam.
Felveztettem a leengedett platóra és éreztem, hogy a tréler felemel autóstól és beleszáguldottunk a ködbe.
Életem legrázósabb útja volt, ahol páholyból néztem, hogy suhanunk az autópályán a ködben.
Örökkévalóság volt, mire a gumishoz értünk, de azért nem volt olyan hosszú idő, hogy a szaki elhunyjon a Covidos influenzájában.
Ekkor már csak gumit kellett szerezni az autóra.
Közben nem tudtam kiverni a fejemből, hogy nem is volt olyan rossz tegnap bankolni.
Leültem az íróasztalhoz, hogy vegyek könyvet karácsonyra Budapestre.
Elég egyszerűnek látszott: elővettem a magyar bankkártyákat és elkezdtem keresni az év közben gondosan kiírt könyvcímeket.
Ez gyors volt, be is tettem őket a kosárba és fizettem.
Volna.
Ha a fizetés valamiért nem kért volna sms-kódot. Kért. Beírtam és nem volt jó. Egyszer, kétszer, háromszor.
Ittam egy kis hidegvizet és úgy gondoltam, ha ez háromszor nem jó, akkor negyedszerre se lesz az, rákerestem magyar bankom (a Schwartz Gelb) oldalán. Azt mondta, letölthetem az apjukat is. (Nem így mondta, hanem úgy, hogy appjuk, de annak nincs értelme, esetleg annak, hogy ap-lyuk talán még lenne, de nem sok.)
Fogtam a magyar telefont és leöltöttem az apjukat, ami letöltés után szólt, hogy biztonsági okokból nem működik, mert ez a telefon régi.
Tettem a fejemre egy kis jeget.
Elővettem az amerikai telefont (jó, mindkét telefon Kínában készült, de ezt most hagyjuk) és letöltöttem rá az alkalmazást.
Ami bűvös kódokat -telefonos azonosító- kért, amikre, jó tíz távlatából, valamiért még emlékeztem.
Ezek után kérte a jelszót.
Én libatollat kértem volna, hogy azzal csiklandozzam a rendszert megálmadó emberke talpát.
A jelszóra szintén emlékeztem, be is írtam, de egyből szólt, hogy a jelszó lejárt. Szerintem a lejáró jelszóknak az az egy haszna, hogy leegyszerűsítsék a jelszavakat 123456-ra. (Megjegyzés: a jelszavam nem 123456, hanem olyasmi, hogy libatollalcsiklandoznámhalálraatalpad. Amit persze el fogok felejteni.)
Enyhén habzott a szám.
Ettem egy kis csokit.
Beírtam az új jelszót, majd a ketyere szólt, hogy kell a Face ID, amit szintén megcsináltam, aztán lehetett vásárolni
Szóval egy órán át kínlódtam azért, hogy költhessem a pénzem.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.