Sziklarajzkeresés

Valamikor olvastam a Grantsville melletti sziklarajzokról. Meglehetősen sok és meglehetősen unalmas olvasgatás után nagyjából tudtam merre lehetnek

El is indultunk, hogy megkeressük őket.

Az ilyen expedició mindig egy kicsit lutri: nagyon ritkán vannak GPS koordináták a sziklarajzokhoz, ha pedig vannak, akkor azok általában rosszak.

A leírások értelmezése meg enyhén bonyolult. (Majd valamikor írok egy bejegyzést erről a kutatási folyamatról.) Aki leírja, hogy hogy lehet eljutni, az általában eljutott oda, de nem mindig sikerül érthetően leírnia a helyszínt - mert hát ő tudja és neki természetes.

Itt például az útleírás első részében azt írták, hogy a kőbányánál a keletre vezető úton kell menni. Ez világos. Érthető. Precíz.

Ha csak egy út indul el a kőbányától.

Ettől kettő ment keletre pont a bányától és pár méterrel lejjebb volt egy harmadik út is. Egyikre se mondanám, hogy országút, de a Behemóttal gond nélkül tudtunk rajtuk menni.

A leírások szerint a kőbánya után egy kicsit kellett még vezetni a sziklarajzik.

Kicsit.

A kicsit az tudományos és precíz szó, azt jelenti, hogy nem untam el magam és bármennyi lehet tíz métertől tízig. Vagy többig.

Szóval mi leparkoltunk a kőbányánál és kiszálltunk és találtunk valami meglepőt.

- Ez határozottan nem sziklarajz - mondtam Puppeynak, aki attól félt, hogy a száraz fából készült alkotmány leég.

- Lelocsolom, lelocsolom! - jelentkezett önkéntes tűzmegelőzőnek a fiatalúr.

Meglepő volt, hogy ezt csak így kidobták ide.

Az nem volt meglepő, hogy miután kidobták, szitává lőtték, mert hát ez egy népszokás itt.

És hát remélem, hogy először kidobták és csak aztán lőtték szét.

Eddig már megérte feljönni. Innen már látszott a Grantsvill-fal-ként emlegetett sziklaformáció, amit majd akkor nézünk meg, ha nem lesz márciusi nyár 28 fokkal.

Ide már a sziklarajzok se voltak messze.

Közel se.

De meglettek, mégpedig meglepő módon: elsétáltam mellettük és amikor visszanéztem, ott voltak. Mert hát én egy nagyobb sziklára számítottam.

Alaposan megnéztem a véseteket és láttam, hogy nem igazán újak, de nem is a legrégibbek közé tartoznak.

Persze azonnal megfejtettem mit jelentenek a vésetek, ehhez csak a hasamra kellett ütni egy nagyot: az egykori tavat ezer éve körbeálló emberek horgászversenyen vannak és azt mutogatják, hogy melyikük mekkora halat fogott.

Erről a kirándulásról is készült egy film, amit itt lehet megnézni.

Sétakatasztrófa

Napsütéses, virágos tavaszi időben semmi se tud egy kutyasétát úgy elrontani, mint egy lyukas zacskó.

Barakkok között

Wendoverben az elhagyott bázison sétálni mindig lehangoló.

A múzeum pozitív.

Az irányítótorony érdekes és ijesztő.

A reptér különleges.

De a barakkok lehangolók.

Pusztulnak és nem lehet sok mindent tenni ellene.

Mit csinálnának ennyi épülettel?

Néhányból lehet újabb múzeum - meglehetősen öncélú múzeum, mert ennyi mindent nem néznének meg itt sokan.

Némelyikben iroda volt vagy bolt - de a két Wendover összesen ezerkétszáz lakosa nem tudná ezeket megtölteni.

A legjobb talán egy külső helyreállítás lenne és a belső megtartása - mert igazából ezeket lebontani se akarja senki - Wendover körül van elég szabad terület, ha valamit akarnának építeni. Nem mintha valaki is akarna.

Valószínűleg sokkal többe kerülne ezeket az ötven-kilencven éves épületeket lebontani, mint valamit csinálni belőlük, elvégre a mai szabványoknak nem igazán felelnek meg.

Az önkéntesek a legtöbb pénzt és erőforrást a hangárokba fektetik.

Most tervezik helyreállítani az egykor az atombombát az Enola Gay-be beemelő mechanizmust.

A többi lassan pusztul és tűnik el.

De most még meg lehet nézni - ezért is jövünk el néha ide.

Erről a sétáról is csináltam egy videót, amit itt lehet megnézni:

Macskakomédia

Puppey minden reggel szól hat körül, hogy meg kell nézni a macskákat.

Én erről tudok: a macskák háromnegyed hat óta a verandán mászkálnak és várják, hogy Puppey és én megjelenjünk a reggelivel.

Én kimászok az ágyból, felöltöztetem a fiatalurat, aztán kilépek a verandára, ahol várnak a macskák.

Ez a társaság nem állt kétszer sorba, amikor a macskaészt osztogatták - szerintem egyszer se, mert nem tudnak sorbaállni.

Minden reggel én Puppeyval megyek ki. 

A macskák minden reggel meglepődnek, hogy "né, egy kutya, egy KUTYA!!!" és rémülten menekülnek, közben felugranak a mellvédre, visszaesnek, megpróbálnak átcsúszni a kapu rácsán, de azokat már évekkel ezelőtt kinőtték és fennakadnak pár másodpercre és a macskahad teljes pánikban kereng a szűk verandán keresve a kiutat.

Egyszer az egyik úgy beszorult, mint Micimackó, a rácsos kapu kinyílt, ahogy a macska megpróbált átfurakodni és a cicc négy lábbal evezett a levegőben ahogy a kapu elfordult. Aztán, mielőtt kimondtam volna, hogy "fogyókúra" kiszabadult és rohant várni a reggelit.

Mikor a teraszról eltünnek a macskák, lemegyek és kiporciózom a reggelit, amiben valamilyen felejtőszérum van, mert másnap a macskák már nem emlékeznek a reggeli komédiára és ismét a verandán tömörülve várják Puppey eljövetelét.

Nyomok az erdőben

A Fisher-hágó közelében baktattunk egy keskeny földúton.

Itt most hó kellene legyen a földön és a csúcsokat vastagon kellene borítsa a hó.

De minden csontszáraz volt és mi közel júniusi melegben baktattunk az úton.

- Nézd Puppey, ez minek a lábnyoma? - mutattam a fiatalúrnak egy méretes nyomot.

- Teljesen érdektelen - húzta fel az orrát Puppey - ez egy régi nyom, teljesen száraz, meglocsoljam?

Fura krumpli

- Mini arany ínyenc krumpli? - néztem döbbenten a feliratra és a pitajára, ami minden volt, de nem pityóka és morogni kezdtem:

- Ez a múltkor még sárkánygyümölcs volt! 

Éberség

A cím mindent elmond. Ehhez nem tudok mit hozzátenni.

Látásvizsgálat

"Maradj le kétszáz lábra" - olvastam a teherautón. Kétszáz láb az durván hatvan méter.

Hatvan méterről én a táblát nem látom, nemhogy a rajta levő betűket.

Reggeli Szózat

A Pledge of Allegiance-ról beszélgettünk Á-val, amit minden amerikai iskolában elmondanak minden reggel a 19. századtól kezdve.

- Nekünk meg a Szózat két versszakát kellett általánosban elszavalni minden reggel - tettem hozzá.

- Mit? - volt a meglepett válasz.

- A Szózatból. Két verszakot. Minden reggel. Negyedikig.

- Mi soha...

Ettől előbújt belőlem a filosz és nyomozni kezdtem.

Írtam velem nagyjából egykorú, ötvenen környéki barátaimnak (mind igazából ötven alatt vagyunk pár évtizeddek, csak elrontották az anyakönyvi kivonatainkat), hogy ők reggel mivel kezdték az általánost.

- Mi reggeliztünk... - volt a leglogikusabb válasz.

De szinte senki se mesélte, hogy reggel nyolckor becsöngetés után felállt az osztály, hogy elszavalják a Hazádnak rendületlenült és esetleg utána még a hetes bejelentse, ha épp orosz óra volt, hogy Tavaris ucsityelnyica, nyikto nye at szusztvujet.

(Megjegyzem, szerintem mindannyian tisztességes és becsületes magyarok lettünk és egyikünk se kért menedékjogot Oroszországban.)

Tizenhat embert kérdeztem meg a reggeli Szózatról és általában döbbenettel találkoztam, persze voltak kivételek:

- Igen, minden reggel elmondtuk a Szózatot amikor kezdődött az iskola -mesélte J- és amikor vége volt, akkor a Himnuszt.

Na, ezen én lepődtem meg.

Még egy valaki említette a reggeli versmondást, más nem.

Mindanyian egyszerű, mezei általánosba jártunk az átkosban és meglepő módon rengetegféleképpen kezdtük a napot.

Az élet fája

Az Élet Fáját Utah Fájaként is ismerik és most, hogy Puppey is meglátogatta, a Kutya Fájaként is fogják emlegetni.

Az Élet Fájánál megállni tilos, de mint megtudtam, ha lemegyünk az autópályáról, akkor nem megálltunk, hanem nem vagyunk az autópályán.

Úgyhogy Puppey végre megnézhette az egyetlen fát a környéken. Ehhez be kellett menni a kerítésen, ami egy masszív alkotás, de a kapuja nyitva volt.

Valaki -egy gerillaművész- a közelben felállította a nagyfa kistestvérét is a sóban.

Az se volt rossz.

Miután Puppey megvizsgálta a helyi faállományt, visszaültünk az autóba visszamanővereztünk az autópályára: a utahi hatóságok negyven éve elmélkednek azon, hogy építsenek-e ide egy pihenőt, hogy az emberek megnézhessék a fát. Egyelőre nem jutottak semmire.

A fa azért köszöni, jól van - talán épp azért, mert itt nem igazán lehet megállni.

Erről a rövid megállásról is készült egy rövid film, azt itt lehet megnézni.

Hideg hőforrás

- A sóhegy után van a nyíl és utána lesznek a termáltavak - nyugtattam Puppeyt, aki érezve, hogy közeledünk célunkhoz, kezdett ideg lenni.

Egyik lábáról a másikra állt és folyamatosan lihegett a fülembe.

Pedig még volt egy kevés: amikor a navigációs nyílhoz jöttünk, akkor annyira rázott az út, hogy nem is mentünk tovább. Most a nagyautóval rámerészkedtem a konkáv útra, ami meglepő módon a második hupli után kisimult és egészen sima lett.

Azt akartuk megnézni, hogy tudunk-e majd kajakozni ezeken a termál tavakon.

Első látásra a dolog már problémás volt: a helybeliek mást neveznek termál tónak, mint én, a Hévizen, a Szecskán és a Tapolcákon szocializálódott magyar.

Nekem egy termáltó tíz fokban gőzölög. Ezek párologtak.

Valóban melegebbek voltak a levegőnél, de így is elmentek volna ivóvíznek. Egy keleteurópainak, mert hát amerikai nem iszik jégkocka nélkül vizet.

A közeli Big Springs, Horseshoe Springs és a távolabbi tavacskák melegebbek voltak és mélyebbek is. Itt tolhattuk volna a kajakot vagy vihettük volna a vállunkon.

De nem volt rossz.

Tetszett, de azt hiszem, most ezt láttuk.

Knight silók

A vasút mellett árválkodó impozáns gabonasilók Knight egyetlen maradványai.

Knight-ot egy Knight nevű ember alapította miután megalapította Knightsville-t és átvette Silver City-t.

Úgy gondolta, hogy a mezőgazdasági település majd ellátja zöldséggel a bányáit és rengeteg gabonát is termel.

Knight 1914-ben tizenötezer dollárból megépítette a silókat, amik ötvenezer véka gabonát tudtak tárolni.

Az első évben rekord termés született (talán mert az első év volt?), a sivatagi talaj azonban nem igazán akart gabonát teremni és a második évben már csak harmadakkora volt a termés. Ekkor volt egyébként a második legjobb aratás Knight-ban. A harmadik év még dobogós volt (harmadik lejobb termés), de Knight ekkor már bedobta a törülközőt. Mások még próbálkoztak egy darabig, de aztán a Knight eltünt és csak a silók maradtak utána a Tintic-völgyben.

A legjobban Puppey örölt a tornyoknak: ők voltak a leginkább fa jellegű tereptárgyak errefele.

Aszfalthuszár

Lehet, gyerekkori trauma bújik meg e városi teherautó mögött. Vagy a vezetőfülkéjében.

Vagy félelem a rossz városi utaktól.

Több helyen olvastam, hogy az ilyen óriási teherautók nem biztonságosabbak a kis személyautóknál, ami szerintem akkor abszolút nem igaz, ha egy ilyen monstrum ütközik egy kisautóval. Akkor előjön az az átkozott fizika, tömeg, meg tehetetlenség meg ilyesmi.

Persze az is lehet, hogy ütközéskor simán átférek alatta.

Sörház

A wonderstone bányászat után hazafele menet láttuk meg ezt a pici házikót. 

Magánterület, nem mentünk közelebb. A történetének viszont sikerült utánanézni. A közeli kisváros (tanyaközpont), Vernon nem engedte, hogy a helyi bolt sört áruljon. Erkölcsös népek laktak ott és a régi szép időkben a utahi 2%-os sör egy korcsonya volt, amivel egyenesen pokolra lehetett csúszni.

Elnézést a képzavarért.

Szóval a boltos meglátta a lehetőséget és a városon kívül felépített (összetákolt) egy kulipintyót, ahol elkezdett sört árulni.

Meg is szólták vasárnap a templomban, amitől morcos lett és olyat tett, ami Utah lakosságának jelentős részét megbotránkoztatta: elkezdett sört árulni. Vasárnap.

Az emberek felháborodtak és tömegek vezettek a környező városokból (ez harminc-negyven kilométert jelent) megnézni a helyet, ahol vasárnap van sör. Aztán valószínűleg vettek is és talán ittak is belőle.

Ahogy utóbb lazultak az erkölcsök, már máshol is lehetett folyékony kenyeret kapni és a kisbolt bezárt.

A múlt (újságos) dobozai

A malomba, a malomba - nem volt három tarka macska.

Meg bejárat se, mert be volt zárva.

Majd áprilisban nyit.

Már elkönyveltem, hogy feleslegesen jöttünk ide, amikor megláttam valamit.

Nem hittem a szememnek és gyorsan közelebb mentem - persze Puppey is jött velem. Engem a műanyag dobozok vonzottak, őt az oszlop.

Meg a műanyag dobozok.

A régi szép időkben, nem is olyan régen, az emberek reggelente vettek egy újságot és azt olvasták munkába menet. Vagy ebéd közben.

Amerikában egykor ilyen dobozokból is lehetett újságot venni.

Ezek az újságautomaták a régi szép idők emlékei. Egy dollárt kellett bedobni - vagy huszonötcentesekben, vagy tízcentesekben vagy ötcentesekben és aztán ki lehetett nyitni az ajtót és kivenni egy újságot.

Akármennyit ki lehetett volna venni, de akkoriban senkinek se jutott eszébe, hogy az összeset kivegye.

Lehet, ha se gondolna erre senki - nem tudom. Nyomtatott újságot évek óta nem láttam itt.

Egy időben könyvtárban olvasgattam papír újságot, csak az érzés kedvéért. Hogy érezzem, hogy zizeg. Nem is tudom, hogy a helyi könyvtárakban vannak-e még napilapok. Azt hiszem, elmegyek és megnézem.

Ha vannak, leülök egy kényelmes fotelba és zizegek egy keveset a napisajtóval.

Erről az újságosdobozról készült egy kacsafarknyi videó, amit itt lehet megnézni.