Az élet fája

Az Élet Fáját Utah Fájaként is ismerik és most, hogy Puppey is meglátogatta, a Kutya Fájaként is fogják emlegetni.

Az Élet Fájánál megállni tilos, de mint megtudtam, ha lemegyünk az autópályáról, akkor nem megálltunk, hanem nem vagyunk az autópályán.

Úgyhogy Puppey végre megnézhette az egyetlen fát a környéken. Ehhez be kellett menni a kerítésen, ami egy masszív alkotás, de a kapuja nyitva volt.

Valaki -egy gerillaművész- a közelben felállította a nagyfa kistestvérét is a sóban.

Az se volt rossz.

Miután Puppey megvizsgálta a helyi faállományt, visszaültünk az autóba visszamanővereztünk az autópályára: a utahi hatóságok negyven éve elmélkednek azon, hogy építsenek-e ide egy pihenőt, hogy az emberek megnézhessék a fát. Egyelőre nem jutottak semmire.

A fa azért köszöni, jól van - talán épp azért, mert itt nem igazán lehet megállni.

Erről a rövid megállásról is készült egy rövid film, azt itt lehet megnézni.

Naplemente a sóssivatagban

Pár napja még úszni lehetett a Bonneville Salt Flats-on. Vagy inkább pancsolni. Most meg minden felszáradt.

A só még enyhén nedves volt, de már bátran rá lehetett menni. Bár én nem lettem volna ennyire bátor.

Mii inkább a naplementét néztük. Nemcsak a Nagy-Sós-tón lélegzetelállítóak a naplementék.

A békés földöntúli érzést csak a szélvihar rontotta el.

 

Aztán a homokot mintha elfújták volna (valószínűleg pont ez történt) és hirtelen minden élesen és gyönyörűen látszott a naplementében.

Jó volt így búcsúzni Wendovertől, mielőtt továbbindultunk volna a Pony Express útvonalán a Canyon Station fele.

Tengerpart tenger nélkül

A Bonneville Salt Flats fantasztikus hely, valami egyenesen egy másik bolygóról. A sóssivatag mindig lenyűgöző. Télen és tavasszal gyakran áll meg a sós felszínen a víz. Amikor azonban nyáron, vakító napsütésben az éjszakai zápor után 3-5 centi víz borítja a sót, akkor ez a hely még varázslatosabb.



A sóssivatag átalakult egy stranddá.

Az emberek vigyorogva belegázoltak a langyos vízbe és nevetve tapicskoltak. Volt, aki cigánykereket hányt örömében.



Aztán az éles sókristályok összevágták a kezét.

Strandbaleset.



Csak pár pálmafa hiányzott, meg egy büfé.

Egyébként tökéletes volt.

A vizes sóssivatag

- Menjünk a sóssivatagba? - kérdeztem vendégünket, É-t.
- Menjünk.
Mentünk.
Elmentünk az Élet fája mellett és már a sóssivatagban is voltunk.



A sóssivatag egy fantasztikus hely. Most, tavasszal a szokásosnál is fantasztikusabb volt. A hegyek most is nem evilágian lebegtek az asztalsimaságú síkság felett, a tavaszibzáporok felhôi pedig a szokásosnál is drámaibbá varázsolták e valószínûtlen helyet.

A sivatsg azonban most is meglepett. A sósíkságot most pár centis víz borította.

A sóssivatag vizes volt és egy második Nagy-Sós-tóvá változott.

Só-só-só

Salt flats
Originally uploaded by ribizlifozelek

Utah határán álltunk meg először. Többször elautóztunk errefele, egyszer meg is álltunk itt, de a hely állandóan izgatta a fantáziánkat.

Amikor négy éve először érkeztünk Salt Lake Citybe, akkor láttuk először a Sósivatagot (vagy Sóssivatagot). Akkor egy hosszú autós körutazás vége fele haladtunk át rajta. Megdöbbentünk és féltünk. Sehol semmi, csak a só, a pusztaság és a fehér asztalsima valami.

Az út mentén táblák: állj meg, ha elálmosodsz. Mi siettünk, hogy Salt Lake Citybe érjünk.

Most jártunk egyet a són. Abszurd. Olyan látvány, mintha hó lenne, várom, hogy puha és hideg lesz lefagy a szandálos lábam. De nem. Kemény. És SÓS.

Picivel arrébb egy aszfaltút vezet a sóba: itt van a gyorsulási pálya. A pálya ugyanolyan só, mint a többi. Meglepő, hogy már a huszadik század elején gondoltak arra, ebből gyorsulási versenypályát kell csinálni. Igaz, akkor még kerékpárokról volt szó. Azóta repülőgépeket megszégyenítő sebességrekordok születtek itt.

A kristálytiszta levegőben, a tükörsima són megszüntek a távolságok. A pöttynek látszó emberek alig pár tucat méterre voltak, a kőhajításra levő hegyek meg több tíz kilométerre magasodtak.

Mi meg csak néztük a sót és titokban megnyaltuk.

Valóban sós volt.