Sírkamra a város szélén

- Ne pisild le! Lehet, hogy ez egy sírkamra!

- Valami vagy sírkamra vagy nem sírkamra - morgott Puppey, de aztán átirányította a sugarat egy közeli bokorra.

- Ezek bonyolult dolgok. Amikor a nyolcvanas években egy rekord magas szint után a Nagy-Sós-tó visszahúzódott, az Antilop-szigeten kimosott pár tucat csontvázat.

Indiánok voltak.

Az Antilop-sziget, ami akkor már state park volt, hallani se akart arról, hogy ott temessék el újra a testeket, mert hogy ilyen állami védettségű területen nem lehet temetni. Meg újratemetni. (Most azt hagyjuk, hogy mi van Camp Floyd-dal.)

Igazából nem akarták a macerát és akkoriban még úgy volt, hogy az állam vezetői tudták, mit jelent a nem szó és elfogadták, ha egy állami alkalmazott nem értett egyet velük.

Mivel az Antilop-sziget közelében nincsenek ma indiának, egy közeli törzs vállalta "ősei" újtatemetését.  Ez úgy működik, hogy valamiért minden indián holttesthez minden ma élő indiánnak köze van. Persze ez hülyeség, de ez a szabály. Mi közöm van nekem egy feröer-szigeteki bálnavérivó vikinghez?

A megoldást a helyi skanzen, a This is the Place kínálta: itt mindenféle helytörténeti relikviát gyűjtöttek össze, egy indián sír még illene is a hely profiljába.

Az indiánok törzsekkel kapcsolatot tartó tisztviselő (akit szerintem "nyak"-nak kellene hívni) meggyőzte a főnököket, akik meggyőzték a tanácsot. A utahi parlament pedig gyorsan félretett egy kis dollárt a projektre. 

Elképszültek a tervek.

A törzsfőnökök elégedettek voltak.

Elkészült a sírkamra az Emigration Canyon alján, nem messze az egyik elhagyott kőbányától.

Az egykori Wagner-serfőzde utolsó épületét átalakították gépházzá.

És ekkor beütött a katasztrófa: a nyak máshova ment dolgozni. Pár főnök átköltözött az örök vadászmezőkre.

Az új főnökök nem akartak tudni a projectről.

Az ősök talán ma is várják, hogy végső nyugalomra helyezzék őket - hacsak ezt meg nem tették valamikor titokban -.

És hol várják a végső nyugodalmat?

Szétszórva.

De nem a szóróparcellában, hanem szétszórva Utah egyetemei között, ahol először vizsgálták meg őket, hogy telepesek vagy nem telepesek.

Szóval most egyetemen nyugszanak.

Papírdobozban.

Pinecrest vasútja

Nem hagyott nyugodni az elhagyott bánya a Brigham szurdokban. Próbáltam mindenféle újabb adatot kibogarászni róla, de a bányáról nem igazán találtam semmi újat.

Bezzeg a vasútról, ami itt kanyargott felfele rengeteg érdekességet olvastam.

Salt Lake City építéséhez a legtöbb követ ebből a kanyonból szállították. A vörös és sárga homokkőből épült a város nagy része.

A köveket a kőfejtőkből óriási, öszvér vontatta (azaz mivel jórészt lefele kellett jönni, fékezte) szekerek szállították az építőanyagot.

Lassan és drágán.

Ezért gondolta pár üzletember 1901-ben, hogy milyen jó lenne egy villamos vasutat építeni a völgybe.

A gondolatot tett követte és hamarosan egy keskeny nyomtávú vasút kanyargott fel a hegyre. A fővonalból mellékvágányok ágaztak le a kőfejtők fele.

Az építkezés sokba került és a befektetők ahol lehet, spóroltak: a helyi villamostársaságok leselejtezett személykocsijait alakították át tehervagonná és két leselejtezett villanymozdonyt is vásároltak az Emigration Canyon Railroad Company számára.

És biztosan haladtak a csőd fele.

Csak a villanyszámla havi több ezer dollárt tett ki és sziklákból nem folyt be elég bevétel. Csak csordogált, hogy a képzavarnál maradjak.

Egy nap az igazgató következő állásán gondolkodott, amikor meglátta, hogy a tehervagonokon pár helybeli üldögél.

Mint megtudta, a városiak körében népszerű volt felvonatozni a hűvös hegyekbe a nyári forróságban.

Erre az igazgató egy nagyot álmodott: vett pár személyvagont, szépen kifestette őket zöldre, arany díszítéssel, süppedős üléseket szerelt beléjük és azt mondta: 50 cent, de nem rap-pelni akart, hanem ennyi volt egy út fel a hegyekbe.

Az út az egyetem közelében levő telephelyről egy óra volt, ennyi idő alatt küzdötte le az Emigration canyon 16 kilométerét a vasút.

Egyes szerelvények a belvárosból indultak, mások a telephelyről. Az utasok a legjobban a belvárosból szerettek indulni, onnan döcögtek fel 2500 méterre.

Persze volt, aki már leszálltak Utah első serfőzdéjénél és nem mentek tovább.

A többség azonban felvonatozott Pinecrestre, ahol hamarosan hetvenötszobás fogadó épült. Volt villanyvilágítás, fürdőszobás szobák, étterem és mulatságok.

Pinecrestben pedig elkezdtek parcellázni.

150 dollárért már egy négyszáz négyzetméteres patakparti telket lehetett venni pici házikóval, de volt nagy házikó is nagy teljen hatezerért.

A vasúttársaság ingatlanos céget is alapított és ingyen vitték fel (és le is) a potenciális vásárlókat. 

Kiadtak egy kis könyvet is Pinecrestről, ahol leírták, mit csinálnak itt az emberek: hűsölnek. Kirándulnak. 

1905-ben még sátrakban kempingeztek itt a városiak vagy csak felvonatoztak egy napra (külön több újságcikkben ajánlották, hogy a gyerekek megfelelő ruhában érkezzenek, amiben nyugodtan lehet bujocskázni a patakparton.)

Ha a sok túrázás és hűsölés után valaki enni akart, a Pinecrest fogadóban fantasztikus menükből válogathatott.

Három dollárért már egy DeLuxe Steak menüt lehetett rendelni minden földi jóval.

Belegondoltam, hogy ötven centért feljöttek és három dollárért egy ilyen ebédet ehettek. Az akkori egy dollár ma harminchármat ér, szóval ez az ebéd nagyjából ma egy százas lenne.

Hiába, a jó levegőt meg kellett fizetni.

Aztán jött az autó, a vasút 1947-re megszünt, a fogadó eltűnt, még nem jöttem rá, hol lehetett. A síneket felszedték, de a házak maradtak: Pinecrest pár tucat háza ma is tehetős emberek otthona.

És szinte semmi, de semmi nyoma nem maradt a vasútnak a pálya helyén kívül. Itt-ott látni egy-egy rozsás csavart, oszlopot, de ránézésre nem lehet megmondani, hogy valamikor itt kőbányák, nyári táborok, éttermek voltak.

Bánya a Brigham-völgyben

Az égő béka büdös füstje elől felmenekültünk a hegyekbe. 

Már rég kinéztem egy utat az Emigration Canyon egyik leágazásában. (Azért Emigration, mert itt jöttek be a mormonok, szóval ez a mormon Verecke.)

Az Emigration canyon általában hideg és Pinecrest még hidegebb. Most azonban lenn meleg volt. A kilátás pedig egyre szebb lett ahogy kimásztunk a völgyből és beleereszkedtünk egy másikba.

Ez volt a Brigham-canyon. Egyik a sok ilyen nevű völgy közül.

Amint beértünk, egy viszonylag széles úton haladtunk tovább: valamikor itt egy keskeny nyomtávú vasút haladt a kőbányákba.

A vasútból már semmi se maradt.

Tavaszi virágok között haladtunk felfele.

Meleg volt.

A szembelevő hegyoldalon megláttunk pár szarvast.

Békésen legeltek és nem törődtek velünk.

Egy darabig figyeltük őket, hogy milyen ügyesen egyensúlyoznak a hegyoldalon. Székelyföldön magyarázták el nekem, hogy ezeknek az állatoknak egyik oldalon hosszabb a két lába, hogy jobban tudjanak a meredek hegyoldalakon mászkálni.

A kőfejő után még egy darabig jó volt az út. Látszott, hogy bemélyítették a hegyoldalba.

Aztán az ösvény meredekebb lett. Valószínűleg valahol elhagytuk a "végállomást".

Egy kis patak után az ösvény meredekebb is lett.

Egy újabb patak után hatalmas fenyőfa állta utunkat.

Eredetileg eddig akartunk jönni.

Itt, egy kőomlás mögött volt a bánya bejárata. (A kőomlás nem természetes, egyes újságcikkek szerint a bányatulajdonos örökösei robbantották be a bejáratot, hogy ha a kincs nem lehet az övék, akkor másé se legyen.)

Mielőtt átmásztunk volna a köveken, megtaláltuk a bejárat kapufélfáját.

A sziklák mögött pedig ott volt a bánya - ami inkább egy feltáró járat volt.

Több ellentmondásos történetet olvastam erről a helyről.

A legvalószínűbb (legrégebben emlegetett) sztori egy őrült bányászról szól, aki fejébe vette, hogy itt arany van és éveken át ásta ezt a járatot és kereste az aranyat.

És sok-sok év után se találta meg.

A hosszú, többszöresen elágazó, vízben álló járatot 2014-ben lezárták, valószínűleg, hogy az emberek ne mászkáljanak a bokáig érő jéghideg vízben.

A lakatról és a láncról én meg nem mondtam volna, hogy alig tizenegy éves.

Ha valaki azt mondja, hogy ezt a lakatot használta Kolombusz a Santa Maríán, én elhiszem.

Eredetileg itt akartunk megfordulni - mármint a bányánál -, de mivel volt még időnk, tovább haladtunk felfele.

Ez itt egy vadregényes őserdő volt.

Már jó magasan jártunk: itt még hó borította az ösvényt.

Puppey nagyon élvezte a szaladgálást a hómezőn.

Itt viszont már nem lehetett tovább haladni.

Azaz lehetett, csak nagyon lassan.

Úgyhogy elhatároztuk, hogy itt fordulunk meg és innen megyünk vissza az autóhoz.

Legközelebb megnézzük majd, hova is vezet ez az ösvény tovább.

Erről a kirándulásról is készült egy film, amit itt vagy az alábbi képre kattintva lehet megnézni.

Kövületvadászat a Donner-hegyen

A Donner-hegyet a mormonok nevezték el a hágón 1847-ben leereszkedő, balvégzetű telepeskaravánról. Donnerék több hónapos útjuk során mindent elrontottak, amit el lehetett rontani. Itt, az Emigration Canyon torkolatánál is ez történt.

A kanyon végét ők járhatatlannak találták és ezért inkább a nehéz ökrösszekereket feltolták a rövidebb úton a majdani Donner-hegyre, majd leeresztették őket a másik oldalon. Ettől az ökrök és az emberek kikészültek, de pihenő helyett a karaván tovább haladt a végzete fele.

A mormonok Donnerék ösvényét követték, de amikor látták, hogy ők megmászták a meredek hegyet, inkább fejszét ragadak és négy óra alatt sikeresen ösvényt vágtak az erdőbe.

Mi most nem a történelmi emlékek miatt jöttünk ide, hanem azért, hogy kövületeket vadásszunk. Persze tudom, kövületet nem télen kell vadászni, hanem tavasszal, de nekünk ez most jutott eszünkbe. Különben is, itt Utahban csak figyelni kell és mindenfélét lehet találni.

Kis keresés után meg is lett a kőfejtő, ahonnan az út építéséhez vitték a követ és ahol kövületek is vannak.

Mi elgémberedő ujjakkal kerestük a kövületeket, bontottuk szét a rétegeket és találtunk is pár érdekes dolgot.

Például Dr Pepper babkonzervet, aminek láttán nem tudtunk elvonatkoztatni a DrPepper nevű üdítő kátrányos, Fagiforos ízétől.

Emellett találtunk még kristályokat és szép köveket. Meg őzkakit. Kövületet most nem.

Ruth's Diner

Ruth's Diner
Originally uploaded by ribizlifozelek

Ruthhoz régóta el szerettünk volna menni.

Ruth vendéglője az Emmigration Canyon mélyén bújik meg.

Ruth fiatal korában kabaréénekesnőként dolgozott. Harmincöt éves korára összeénekelt annyi pénzt, hogy felhagyjon az énekléssel és táncolással és valami másba kezdjen. Nyitott egy vendéglőt.

A vendéglőt stratégiai helyen, egy bordély és egy kabaré között nyitott meg. A bolt jól ment mindaddig, amíg a fejlődés el nem ért a belvárosba: ekkor bezárták a bordélyt és a vendéglő épületét is lebontották. (Ma kék üvegpalota áll a helyén.)



Ruth nem esett kétségbe: új vedéglőt nyitott. 1947-ben Salt Lake Cityben megszüntették a villamosközlekedést így két évvel később egyáltalán nemokozott gondot olcsón venni pár üres villamoskocsit. A vagont felvonszolták az Emigration Canyonba és valószínűleg ott, ahol a munkásoknak elege lett a cipelésből, letették.



Az üres vagonokból épült vendéglő hamar népszerű lett. Kirándulók, városiak jöttek nagy számban, Ruth pedig finom házikoszttal és cigarettával a szájában várta őket.

A vendéglőben a rendet Ruth kutyája tartotta fenn. (Egy párizsi bisztróban egy csirke látott el hasonló feladatot mindaddig, amíg áldozatául nem esett a szeptember 11-iki terrortámadásnak. Miközben a bisztró vendégei döbbenten figyelték az összeomló ikertornyokat, az egyik vendég kutyája lecsapott a csirkére.)

Ruth vendéglője egyre népszerűbb lett. Ide jártak a városi fiatalok is - Ruth mindig nagyvonalúan nézegette az igazolványokat, nem igazán érdekelte, hogy a sört rendelő vendége 19 vagy 22.



Ruth egy pici lakást toldott a vagonhoz és itt élt kutyáival.
Kemény asszony volt. Életében állítólag kétszer tudták meggyőzni arről, hogy változtatnia kell dolgokon.
Nyolcvan évesen orvosa unszolására elkezdett füstszűrős cigarettát szívni és az egészségügyi hatóságok zaklatása miatt kitett egy kézzel írt dohányozni tilos táblát a vendéglőben - bár alá írta: kivéve az első széket.
Ez volt az ő helye, ott ült kutyájával és cigarettájával.

Ha ismeretlen vendég érkezett, a kutyák megpróbálták megharapni.

Ennek ellenére egyre többen jöttek ide ebédelni, vacsorázni, reggelizni.

Pár évtized múlva Ruth eladta a vendéglőt két törzsvendégének és beköltözött egy, a vagon mögé épített házba. Itt élt 94 éves koráig, amikor új vendéglőt nyitott valahol a Jupiteren túl.

A vendéglő konyhája ma is kíváló - csak már sehol sem lehet dohányozni és kutyákat sem engednek be.



Az ételek friss alapanyogkból készülnek. A hamburgerben levő marha pár napja még legelhetett, a salátákra reggel még sütött a nap, a tejföl alapanyaga pedig lehet, még a tehénben volt.
A sajttal töltött rántott paprika (poblano) egyenesen fennséges volt.

Azt hiszem, még vásárolunk itt, aztán elvisszük az ételt piknikezni valahova a közelbe.