Kupaktanács Budvában

Jegeskávét ittam.
Élveztem a pihenőt Budvában, a miniatűr montenegrói városkában.

V a wifi-n lógott és rosszkedvűen hümmögött.

- Semmi normális szállás nincs Split környékén. Az egyetlen elfogadható kétágyas twin szoba száz euró felett van.

Azt nem tette hozzá, hogy annyi, mint egy vacsora lenne Sveti Stefanon.



Ittam a jegeskávét.

- Horvátország nagyon drága.

- Messze van Split - sóhajtottam - Rohanni kellene és késő éjjel érkeznénk. Mi lenne, ha sétálnánk még egyet, aztán innánk egy kávét és megnéznénk, van-e szállás Boszniában a tengerparton, Neumban.

- Várj.

Ittam a kávét és néztem az utcán siető turistákat. Hova sietnek? Budva több száz éve itt van. Nem megy sehova.

- Van egy nagyon jó - V lelkes volt - Kilátással, közel a tengerhez, kétágyas.



- Hm... - feleltem.

- Mit gondolsz? - hagytam, hogy az álmos délután magával ragadjon.

- Kérek még egy jegeskávét.

Luxussziget - Sveti Stefan

- Sajnos csak a hotel vendégei mehetnek be a szigetre - mondta a kedves őr, aki makulátlanul nézett ki, annak ellenére, hogy a tűző napon állt 43 fokban egy olyan helyen, ahol az egyetlen árnyék a sajátja volt.

- Kávézni se mehetünk be?

- Csak ebéd illetve vacsorafoglalással lehet bemenni - sajnálkozott az őr, bár nem voltam teljesen biztos őszinteségében.

Bólogattunk és láttuk, hogy a szálloda magánstrandján napi hetvenöt eurót kérnek egy nyugányért és egy napernyőért. Gondolom, ehhez adnak két-három üveg vizet is, meg törölközőt. Legyezős rabszolga azonban nincs benne az árban. Ja, és hitelkártyával nem lehet fizetni.

Leültünk egy közeli teraszra és onnan néztük a tengert ls Sveti Stefan szigetét.

- Te voltál benn? - bökött rám vádlón V.

- Aha. Akkor kértek valami öt eurót és meg lehetett nézni idvezzel. A hetvenes években a kommenisták kipaterolták innen a szigetet három-négyszáz éve lakó halászcsaládot és csináltak belőle egy luxushotelt. A propaganda szerint a halászok önként költöztek el, hogy segítsék a jugoszláv szocializmust.

Mondjuk azt el tudom képzelni, hogy önként Németországba (NSzK) költözzenek, hogy segítsék a szocializmus építését, de azt már nehezebben fogadtam el, hogy maguktól otthagyják őseik fészkét.

Pár éve az Aman csoport vette meg a szigetet és még luxusabbá tette, ezzel együtt megszüntette a fizetős túrákat, ne zavarják a napi minimum 750-1000 eurót egy szobáért kipengető népeket a nyálcsorgató plebejusok. Az őslakosok leszármazottait se engedik be, még templomaikat se látogathatják meg, ünnepnapokon se. Erre a helyi pópa, akihez a sziget templomai tartoznak, kijelentette, akkor ő bezárja a templomokat, ha a hívek nem nézhetik meg őket, akkor más se. Punktum.

V a telefonjába bújt. Már láttam, amint egyheti költségvetésünknek megfelelő összegért foglal helyet a vacsorára, ám nem így történt.

- Nem olyan drága, egy százasból megúsznánk. De nincs rá időnk. Nekem megy a repülőm, neked meg a vonatod és a repülőd. Különben is, ma estére sincs szállásunk.

- Nem alszunk itt - mondtam.

- Nem - de azért valami vad fény csillogott a szemében.

- Repülő... - mondtam.

- Menjünk. Budvát is meg akarom nézni.

Megnéztük.

Stari Bar

- Egy két ember bemegy Barba...

- Ne folytasd - mondta V. Pontosan tudta, milyen idióta szóviccet fogok elsütni.



Stari Bar Montenegro egyik legjobb helye. Az erődített település olyan, mint Skodra, Ohrid vagy Jajce. Igazi középkori városok ezek, falakkal, fellegvárral, ciszternákkal. Olyanok, mint Kőszeg vagy Sopron, csak talán zsúfoltabbak voltak és egy hegy tetején álltak.



Tizenhárom éve az egész rom a mienk volt, most egy orosz turistacsoporttal osztoztunk rajta. Így is fantasztikus volt - és nagyon meleg.



Stari Bar peches város. Noha a 19. században a montenegrói felszabadítók ostroma alaposan megtépázta, a középkori városmag egy része egészen a hetvenes évekig megmaradt. Ekkor döntötte romba egy földrengés.



Ámultunk. Izzadtunk. Ámultunk.

Aztán egy árnyékban megnéztük V-vel a tizenéves fotóimat. Nem sok minden változott. Stari Bar összedőlt és valahogy időtlenné lett.

Stari Bar 2 Inch Square Magnet by ribizlifozelek
Create a magnet with zazzle

Ulcinea del Toboso

Már tizenkét éve is mondták nekünk vendéglátóink, hogy Cervantes itt járt. Azaz ült Börtönben. Közben beleszeretett egy gazdag helyi hatalmasság lányába, akit szülővárosa olasz neve után Dolciniának hívtak. Aztán ebből lett (volna) Dulcinea, aki egy másik városban, Tobosóban élt.



Mielőtt bárki doktori támájának választja Dulcinea de Dolcinio életét, megjegyzem, Cervantes olyan volt, mint Petőfi, mindenhol járt, vagy ha nem is járt, ült, ha nem is ült, azt mondják, hogy járt vagy ült. Szóval nem kell mindent elhinni, amit az idegenvezetők mondanak, na. Nekik is kell egy kis szórakozás.



Ulcinj kicsi, még Budvánál is kisebb, de szép. Azt hiszem, ez Montenegró legnagyobb albán városa. Mi itt vettünk búcsút az albán világtól. A többit megnézzük legközelebb. Vagy utána. Most pedig mentünk Montenegróba. Az is jó hely.

Spanyolvár 2

Napfényben könnyebb volt megtalálni a fellegvárat - igaz, a felmenetel még rémisztőbbnek tünt. Hiába, az Egyesült Államokban elszoktam a sikátoroktól.



A várfalak barátságosabban néztek le ránk, mint az éjjel.

A befedetlen ciszternát, amitől éjjel rettegtem, egyből megtaláltuk a kapu mögött.



A várudvart belepte a növényzet, aminek egy részét nemrég kaszálták le. A kertészek még most is ott terpeszkedtek pár kidobott fotelben.



Volt itt török korinak látszó barak, meg pár újabb épület is, némelyik határozottan Monarchia korabelinek tünt, de mind apránként omlott vissza eredeti formájába.



A rom festői volt. Ha nem ismerkük Castelnouvo ostromának történetét, eszünkbe se jutott volna a falak véres történetére gondolnunk.



Sarmiento terciójára már semmi sem emlékeztetett. Az egyedüli emléktáblák az I és a II világháború eseméenyeit idézték.



Pár percet csodáltuk a kilátást a várfalakról és az itt elesett tízezrekre gondoltunk. Aztán összenéztünk.

- Menjünk?

- Menjünk.

És mentünk.

A Spanyolvár I

- Balra van - mondta V, aki valószínűleg meglátott egy olyan táblát, amit én nem. Egy meredek utcán indultunk felfele. Mivel már nem írtak ki semmit, igyekeztem a főútvonalnak látszó sikátort követni és verítékben fürödve lavíroztam a kiálló kerékvetők, lökhárítók és járókelők között, igyekezve nem befordulni egy lépcsőben végződő utcába sem.

- Csak felfele kell legyen, elvégre várat nem építenek hegyoldalba!

- Egy spanyoltól minden kitelik - feleltem és hármasba tettem az autót.

- Tényleg voltak itt spanyolok?

- Igen - mondtam és kettesbe tettem az autót és hajszálnyival kikerültem egy orvul leparkolt motorkerékpárt, miközben a másik tükör beleszántott a másik oldalon lévő sövénybe.

- Komolyan?

- Persze, szoktam én viccelni? - tettem egyesbe az autót és attól féltem, megszűnik a kerekek tapadása és hanyattesünk a meredeken, bele a tengerbe.

Kikerültem az út közepén buliruhában álló két angol lányt, majd egy sötét fal előtt megálltam.

- Ez az.

A hatalmas fekete falon világosszürke nyílás ásított. A várkapu.

- Menjünk be?

- Igen. De ne most. Majd holnap, amikor látjuk, milyen mély kútba esünk bele.

- És mikor volt ez Spanyolország?

Herceg-Novi

Herceg-Novi volt bosnyák, török, velencei, francia, orosz, osztrák-magyar, montengerói, jugoszláv és még spanyol is.

Ehhez képest ma egy mediterrán város sok-sok turistával, sok-sok helybelivel, akik vagy a teraszokon ülnek és fogyasztanak vagy parkolóhelyet keresnek, hogy a teraszokon ülhessenek és fogyaszthassanak.

Mi is egy teraszon ültünk és néhány banánsplitet igyekeztünk interiorizálni.

V, aki barátságunk tizenvalahány éve alatt egy fagylaltot se evett, ezen az utazáson megkergült és napi adagja minimum 3-4 fagylalt volt.

- Azt mondod, ez spanyol város volt? - kérdezte és belekezdett az este második és a nap negyedik fagyijába.

- Igen. Van is itt egy vár, amit Spanyolvárnak hívnak.

- Menjünk fel és nézzük meg!

- Most?

- Nem, először befejezzük a fagyit.

Perast

Perast közel négyszáz éven át állt Velence uralma alatt. 1797 augusztus 22-én a város utolsó kapitánya könnyek közt bevonta a Fidelissima Gonfalonierát, a fenséges köztársaság lobogóját és eltemette Perast legnagyobb templomának oltára alatt.

Perast aranykora véget ért.



Akkor 1600 lakosa volt Perastnak. Ma 394. (A flickr fotóim alá első látogatásomkor azt írtam, "a városnak nagyjából 350 lakosa lehet", mire egy büszke perasti kijavított, hogy 394.)



Több, mint tíz éve voltam utoljára Perastban.
Most meg kellett állnunk, hogy ismét megnézzem.



Tömeg volt.

Tíz éve október-novemberben voltam itt. Akkor még helybelieket se nagyon láttunk.

Most tele volt a strand, a tenger, a parkoló.



De Perast továbbra is pici volt és gyönyörű.

Remélem, nem kell tíz év ahhoz, hogy visszajöjjek.

Kotor

Kotorban történt.
Megszüntünk "a turisták" lenni és egyszerű turistákká váltunk.

De Kotor barátságos volt.



Kicsit kopott, kicsit elhagyatott, de egy élő, saját törvényei szerint fejlődő város, ami a turizmusból él, de nem vált kirakattá vagy Disneyland-dé.



Az óváros kapuja felett (még?) ott volt az ötágú csillag Kotor felszabadulásának dátumával, alatta egy Tito idézet ("Nem akarjuk másokét, de nem adjuk azt, ami a mienk").



Arrébb szárnyasoroszlánok terjesztik ki védelmüket a Cattaróra, némelyiket Velence helyezhette el itt pár száz éves uralma alatt, volt azonban olyan is, ami alá Mussolini hódításakor kerülhetett egy azóta levésett felirat.



Kotor enyhén elhagyatva is gyönyörű volt. Hosszan bóklásztunk a Velencét idéző sikátorokban.



Megcsodáltuk a palotákat, az álló és elhagyott templomokat.



Pihentünk egy teraszon, ssavarogtunk a sikátorokban.



Rejtőzködő sárkányokat találtunk a kövek között.



Jól éreztük magunkat. Turisták voltunk es minden tökéletes volt.



Még az égen kötelékben seprűn elhúzó láthatatlan boszorkányok is.

Lovcen

- Nem lehet felmenni - mondta az őr 2003-ban - Akkor a szél, hogy nem lehet kimenni a hegygerincre - tette hozzá.

Nem mentünk ki.



Most nyár volt, meleg és korán.
Fel lehetett menni.
Kilehetett menni a hegygerincre.
Le lehetett nézni.



Meg lehetett csodálni a mauzóleumot.

(Ide majd V fotója kerül.)

Igaz, a mauzóleumot renoválták, de azért mentünk. Szecessziós síremléket nem mindig látni egy hatalmas hegy tetején. (Fotók hamarosan, ha majd V elküldi a képeket, amiket csinált.) Kicsit pöffeszkedő volt, de gyönyörű. Valószínűleg, aki kitalálta a mauzóleumot, túl sok Conan könyvet olvasott.

(Ide is.)

Mestrovic, aki kifaragta, szintén.

(Sőt, ide is.)

Akik megvalósították, dettó.

(Újabb V fotó.)

Lefele a létező legkeskenyebb uton mentünk. Néha szembejött egy busz, de azért nem idegesítettük magunkat túlzottan. Az tetszett, hogy az út húsz kilométeres volt, miközben a végpontja, Kotor, pont a lábunk (kerekeink) alatt terült el.

Podgorica - programváltoztatás

- Nem szeretem Podgoricát - mondta V.

- Mi bajod vele?

- Európa egyik legrondább fővárosa.

- Még jó, hogy az egyik és nem "a".

- Meleg van.

- Nyár van.

- 38 fok.

- Mondom nyár van.

- Este 11-kor?

- Nyár nem csak nappal van.

- Egy kuplerájban vagyunk.

- Még senki se kínált értünk pénzt.

- Inkább menjünk Herceg-Noviba.

- Menjünk, De előtte felmegyünk a Lovcenre, jó?

- Jó - felelte V és mit sem sejtett.