Jajce

Tizenpárévvel ezelôtt Jajce egész másként nézett ki.

Akkor ott álltunk a romos város elôtt, ahol a mûemlékek már nyitva voltak - csak az volt a kérdés, hogy mikor. Hát, amikor ott
voltunk, épp zárva volt minden. Szinte egyedül voltunk a városban. Helybelit se nagyon láttunk.



Szerencsére minden megváltozott. Ahol régen egyedül árválkodott az autónk, most egy teli és fizetôs parkolót találtunk. A fôutcán hömpölygött a helybeliekbôl álló tömeg, akik valószínûleg ülôhelyet kerestek a számtalan terasz egyikén, hogy aztán nézhessék a hömpölygô tömeget. Itt találkoztunk először kedvenc boszniai kávéscsészéinkkel is.



Minden nyitva volt, mindenhol kézségesen segítettek és most még a Mithrasz-szentélyt is sikerült megnézni. Megtalálni nem - a helybeliek vezettek oda.



A pici, második századi szentély két családiház között lapul egy zsákutca végén. Ha a kertész és a talicskás ember nem olyan kedves, még mindig megyünk.



Ez történt a vizimalmoknál is. Ribizlifozelek boldogan ment a gyönyörû úton, kanyart kanyar után véve, élvezve a napsütést, a fényeket, aztán V elrontotta a hangulatot:
- Ez már a boszniai szerb federáció. A malmok a horvát részen vannak.
- Miért kell mindig ünneprontónak lenni?



De azért visszafordultunk és némi kérdezôsködés után megtaláltuk a malmokat.

Fura volt, hogy minden egyes család efy malmot épített magának - a víz elosztàsa és a csatornák építése ugyanakkor közösségi feladat lehetett.



A malmok körül kutyások sétáltak, szerelmespárok andalogtak, fiatalok húst grilleztek, méghozzá olyan jól, hogy legszívesebben bevetettem volna a Yodától tanult éhezôtrükköket.

Ehelyett inkább csorgó nyállal elindultunk tovább, Travnikba.