Nem evilági tájon

- Arra van! - mondtam Puppeynak.

- Mi? A fa? - én még hallottam valami sziszegő betűt a végére, de Puppey egy úrifiú, szóval ő ilyeneket nem mond.

- Nem fa, a móló vége!

- Milyen móló?

Puppey enyhén megnyugtatóan nézett rám, ahogy egy lázas őrültre szoktak, mielőtt ráhúzzák a kényszerzubbonyt és leöntik hideg vízzel.

- Ez itt egy móló volt. Eredetileg sólepárlók voltak itt 1865 körül, utána innen indultak hajók a transzkontinentális vasút építéséhez. Munkásokat és építőanyagot szállítottak.

- Látod, ott még látni a cölöpök alját. Ezen volt a járófelület. Amikor az egészet felszámolták, a cölöpöket is levágták, mint a fákat St Thomasban.

- Cölöpök? Cölöpök! - lelkendezett Puppey - megjelölöm, hogy nehogy eltévedjünk!

Gyorsan haladtunk befele, elvégre nem volt sok látnivaló.

Néha egy-egy elhagyott rejtélyes berendezés maradványai emelkedtek ki a sóból. Ezeket Puppey gondosan megjelölte, én meg megnéztem.

A sókristályvadászat is népszerű volt: helyenként gyönyörű darabokat lehetett látni.

Máshol források kicsi tölcséreit vettük észre. Ezeket a hegyekből leszivárgó és itt felszivárgó víz készíti és némelyik nagyon mély tud lenni. (Érdemes megnézni a linkbe tett filmet, amint kihúzok egy kétméteres nádszálat a lyukból.)

Ezzel se lehetett órákat eltölteni, úgyhogy mentünk tovább. Nagyon meg akartam nézni ennek a mólónak a végét és reméltem, hogy ehhez nem kell az Antilop-szigetig kigyalogolni.

- Fa! Fa! Fa! Fa! - lelkesedett Puppey és meglátta a környék legnagyobb fáját.

Végre Puppey is kiszórakozhatta magát, bár nem hiszem, hogy lenne az a sárga vízmennyiség, amitől ez a fa magához térne.

De innen már nem volt messze a vége. Mármint a móló vége, ahol egykor kikötő is volt, meg házak, meg melegedő, meg kiskonyha, meg hajók, raktárak.

Most semmi nem volt itt, csak mi, egy valamikor virágzó kikötő maradványai között.

Arra gondoltam, ha picit több lesz a víz, ide el tudunk majd kajakozni, és akkor ugyanazt tudjuk csinálni, mint most: enni valamit is inni egy csomó vizet és elmerengeni a civilizáción, meg ilyesmiken.

Erről a túráról is készült egy videó, amit itt lehet megnézni.

Az elfelejtett kikötőváros

A Duna-parti építési szabályzatok módosításáról Karácsony Gergely főpolgármester tett közzé nemrég egy bejegyzést. Ebben így foglalta össze a lényeget: „rendet teszünk a Duna-parton, száműzzük a lakók életét megkeserítő, és a panorámát elcsúfító hajókat a belvárosból”.

A fenti idézetet Budapest főpolgármestere mondta a Dunapartról. 

Igen, nem szépek ezek a hajók, meg sok az ember is (a turista maradjon otthon és onnan utaljon), de most nem erről lesz szó, hanem arról, hogy a hajók Budapest történelmi látképének szerves részei.

Mert Budapest (és előtte Pest-Buda) egy kikötőváros volt, ami részben a hajózásból élt. Él.

Érdemes megnézni a régi Dunapartot ábrázoló metszeteket, fotókat: tele vannak a látképet elrondító hajóval.

A rakpartok eredetileg nem az autóknak vagy romantikus piknikezőknek épültek, hanem, ahogy a nevük is mutatja, kikötőknek. (Ha valaki megnézi a lenti képet, lehet látni, hogy a rakpart helyén parkoló hajók sokasága rondítja a városképet a városlakók nagy örömére.)

A városba a Dunán érkezett a gabona (amit hajómalmokon őröltek meg), a Dunán hozták a Vásárcsarnokba az élelmiszer zömét (amit a rakpartra vivő alaguton szállítottak be a pincébe) és a budapesti ipar nagy része se véletlenül épült a folyó mellé.

Csepel pedig tengeri kikötő volt...

Szóval ha a belvárosi történelmi városképet védjük, akkor annak a hajók szerves részei.

Hajók nélkül talán  halott is lenne a Dunapart...

Téli kikötő és flamingók a Nagy-Sós-tóban

Meglepő dologgal kezdem.

Nincsenek flamingók a Nagy-Sós-tóban.

Akkor honnan ez a cím?

Egyszerű. A téli marinában gyönyörködtünk és ekkor olvastunk egy történetet egy elmebeteg, floridában született rózsaszín flamingóról, aki megszökött az állatkertből és a Nagy-Sós-tót választotta otthonának.

Húsz éven át élt itt.

Az emberek szerették és ötvenezer dollárt dobtak össze, hogy telepítsenek még több flamingót a tóra.

Hogy legyen társasága és mert jól néznének ki.

A szövetségi kormány azonban megfúrta az ötletet, mert hogy a flamingók nem őshonosak. (Mert a tehenek, disznók, emberek igen?)

Azért, hogy legyen valami a kikötőről is, íme, egy rövid felvétel, amit ott csináltunk:

Neum kilátással

- Tényleg van kilátás! - mondta V - És ott látok vendéglőket is! Menjünk vacsorázni, itt biztos jó a hal!

Mentünk.

Neum egy abszurd hely: ez Bosznia kijárata az Adriára, bár nem ez Bosznia fő tengeri kikötője. Bosznia fő tengeri kikőtője Ploce, ami Horvátországban van.

Neum kettévágja Horvátországot és kétszer kell keresztezni a határt (általában fél-fél óra várakozás a semmire), hogy az utazó továbbmehessen. A horvátok egy hídban gondolkodnak, ami alatt átférnének a mélytengeri hajók is és így szeretnék megkerülni Neumot. Valószínűleg egyszerűbb lenne azt mondani, hogy mindkét ország lemond szuverenitása egy részéről és a határt a Neumból Bosznia belsejébe vezető egyetlen útra állítják fel és így csak azokat vegzálnák, akik Bosznia fele mennek tovább. A főút Mostarba amúgy is horvát területen vezet és nem Neumból ágazik le. De hát a logika és a Balkán nem mindig járnak kéz a kézben. Vagy mi.



A kikötő valódi Bosznia volt. Több szinpadon szólt egyszerre a zene, egy meg nem értett énekes énekelt, mindenki beszélt és mindenki evett. Mi is ezt tettük.



- Tudod, van itt a közelben Boszniában egy vízesés.

- Bihácsnál, amit tavaly nem néztünk meg.

- Nem, Medzsugorjénál. De ezt se néztük meg. Az olvastam - folytatta V - hogy alig ismeri valaki és gyönyörű.

- Megnézhetjük - feleltem -, de ne feledd, holnap este már Budapesten kell lennünk.

- Csak tizenhat kilométer kitérő - nyugtatott meg V és ettől valamiért aggódni kezdtem.

Marina a tóparton

Mindig is egy kicsit mosolyogtam a tavak partján levő "marinákon". Ha egyszer tóparton van, miért marina? Tudom, ilyesmiben nem logikát kell keresni, hanem jól kell magunkat ott érezni.



Salt Lake City vitorláskikötője a városon is túl, az elhagyott vagonon is túl, a jobb napokat is látott Saltair fürdőn illetve a régi Saltair helyén is túl, a gigászi kémény árnyékában terül el. Illetve évszaktól függően szárad ki.



Mondjuk a Silver Beach strand jelenleg inlább mint eufemizmus érdekes, fürdeni a tóban inkább máshova mennék. A kilátás azonban szép.



Legutóbbi látogatásunk óta a marinába került egy kemping is (öt lakókocsibeaálló villannyal és vízzel), úgyhogy az árak is megháromszorozódtak. A belépô a 300%-os emelés ellenére is elvisrlhetô:  három dollárt kérnek a létesítmény használatáért.

De hát hol lehet a sivatag közepén máshol ilyen sziklafalakkal övezett csatornát látni?



És hát hol máshol lehetne vitorlásokat bámulni a lemenő nap fényében?

Salemi kikötő

(Megjegyzés: a fényképekre kattintva azok teljes méretben tekinthetők meg.)

A salemi történelmi kikötő egy ideális szabadtéri múzeum. Eredeti épületek állnak eredeti helyükön. Közvetlen környezetük nem vagy csak alig változott. A berendezés sokszor nemcsak korhű, hanem eredeti is. Ráadásul az együttes könnyen beilleszthető az átlagember átlagos történelmi ismereteibe.

A Skarlát betű írójáról, Nathaniel Hawthorne-ról mindenki hallott. Egyik közismert könyv a Hétormú ház. A hétormú ház ma is ott áll az utca végén jobbra, nem messze attól az épülettől, ahol az író 1804-ben megszületett.



Iskolában azt is tanítják, hogy Hawthorne három évet egy vámhivatalban dolgozott. A vámhivatal épülete ma is áll és Hawthorne dolgozószobáját sikerült eredeti állapotára helyreállítani. A kikötőre néző ablak előtti íróasztalon egy olyan pénztárkönyv fekszik, amibe Hawthorne írta be a hosszú adatsorokat.



A kikitőben egy eredeti, salemi hajó másolata áll. Ezt a hajótípust itt fejlesztették ki és a kicsiny, de jól manőverezhető hajók Archangelszktől az autszráliai Perth-ig mindenhova eljutottak.



A kisváros méretéhez képest óriási flottával rendelkezett. Egyes források szerint akkora volt a salemi flotta, hogy egyes eldugott helyeken a várost egy önálló államnak hitték, a kereskedőházak lobogói pedig biztos, jövedelmező üzletet jelentettek. Az amerikai függetlenség megszerzése után ezeknek a kereskedőházaknak komoly szerepe volt abban, hogy az idegen kikötőket megnyissák az amerikai hajók előtt.



A salemi kereskedők szövetsége 1799-ben határozta el, hogy összegyűjtik az utazások során talált különleges tárgyakat. 1825-re annyi cucc halmozódott fel, hogy fényűző kiállítótermet kellett nekik építeni. Ez lett a későbbi Peabody Essex Museum, a legrégebbi folyamatosan működő amerikai múzeum őse.



A salemi történelmi kikötő pont ezért egy kicsit szomorú is: egykor ötvenhét móló nyúlt be a tengerbe, ma három. A leghosszabb, több mint nyolcszáz méter hosszú Derby mólón húsz emeletes raktárház állt. Ma egy.



Salem az amerikai függetlenségi háborúban csak kalózhajóból százhuszat állított ki. Ma egyetlenegy hajó árválkodik a kikötőben.

A turisták nyüzsgése szezonban visszahoz valamit a kikötő egykori életéből. Most, tél közepén a kikötő elhagyatott volt. Ha nem lett volna itt egy fűtött, tiszta nyilvános WC, azt hihettük volna, valahova az Antarktiszra tévedtünk.