Vendéglő a kalapban

-

A cowboyok előtt rántott hagymakarikák (fél kiló), sültkrumpli (fél kiló) és hamburger (egy kiló) tornyosult. A t(ehén)pásztorok rágtak, fogaik ütemesen őrölték az egyori jószágot. Arcukat takarta a rágás ütemére mozgó kalapjuk. Ettek és néha minket néztek.

Benzinkút (1), vendéglő (3, nyitva 1), kávézó (2, zárva: 2), motel 4, bolt: 0. Lakos: 88. Folyó: 1. Híres szikla: 1. Utca: 1. Normál szikla: végtelen.

Ez Mexican Hat.

- Ez a legíresebb vendéglő 150 kilométeren belül - magyaráztam V-nek.

- Miért?

- Mert itt adnak sört.

- Máshol nincs sör?

- Van. De az messzebb van, mint százötven kilométer. A navajo az egy száraz nép. Legalább annyira, mint ez a sivatag.

V aggódva pislogott. A sörnek örült, de látszott, gyanakszik.

- Jó az étel?

- Harminc kilométeren belöl ez a legjobb - nyugtattam V-t.

- Van másik?

- Nincs.

A parkolóban három jármű állt. A kisebbik, 5.6 literes (benzines) motorral felszerelt kisteherautó mellett parkoltunk.

Amikor bementünk a vendéglőbe, egy biliárdasztal és egy bölénykoponya nézett ránk szemrehányóan. Leültünk egy ablakhoz, ahonnan a folyóra láttunk.

Ahogy beléptünk, csend lett és minden tekintet ránk szegeződött. Minden lépésünket követték, ahogy az asztalhoz mentünk. Három cowboykalap nézett minket mereven. Négy navajo lesett diszkréten.

A kalapok voltak a teherautókkal. Ők rágtak ütemesen. A navajók csak majszoltak. Mi ettünk.
A hamburgerbe egy fél tehenet daráltak bele. A másik felét csili formájában a lángosra emlékeztető, olajban kisütött kenyérre hajazó ételre tették. Ezt az ételt, a navajo fried bread-et lapátoltam én a számba.

Egyikünknek se volt kalapja. Meztelennek éreztük magunkat kalap és V-8-as motor nélkül.
Megbeszéltük, amint egy boltba érünk, megnézzük, van-e jó kalapjuk. Bolt már huszonöt kilométerre volt egy: szuveníreket árultak benne.

Holdfény a San Juan folyó felett

Moon over San Juan River Originally uploaded by ribizlifozelek

Monticello mellett szerettünk volna táborozni. Csúnyán elszámoltuk magunkat. A Semmi átszelése tovább tartott, mint hittük. A navajo területeken az utak is rosszabbak voltak, néha csak hatvannal mehettünk. Monticello és Utah reménytelenül távolinak tűnt. Néha jött egy porvihar. Egy-egy rázós útszakasz. Tanya. Egy út szélén búslakodó tehén már látványosságszámba ment. Monticello akár a Holdon is lehetett volna. Mi is. Utahban kicsit jobb lett az út, de a porviharok nem csillapodtak. Esteledett. Nem tetszett az éjszakai sátorverés gondolata. A San Juan folyó után mintha egy kempingjelet láttunk volna a szürkületben. Utóbb megtudtuk, a helyet Sand Islandnak hívták. Visszafordultunk. Az elmúlt fél órában egy autót láttunk csak. Minden elhagyott volt. A keskeny, aszfaltos út meredek kanyarokkal ereszkedett le a mély folyóvölgybe. Reméltük, kevésbé lesz kopár és mély, mint a Goosenecknél. Senkit sem láttunk. Összenéztünk. Lehet, senki sincs a folyóparton? Egyedül leszünk itt a világvégén? A Marson? Az út elágazott, három választásunk volt: A-kemping, a folyó és a B-kemping. Az A-kempinget választottuk. Tele volt. Emberek ültek a tábortüzek körül, sülő hús illata kúszott be az autóba, Mindenütt csónakok hevertek. A-t már mondtunk, mondtunk B-t. Sok és jó hely volt. Az egyikben megállapodtunk. A bejáratnál levő dobozba bedobtuk a borítékot a pénzzel, tábort vertünk. Yodával megtettük esti őrjáratunkat, lefotóztuk az ezüsthidat a folyón és már aludtunk is. Reggel aztán megláttuk, pontosan hol is vagyunk. A San Juan folyó nappal kevésbé volt titokzatos. Nádasokat, szigeteket láttunk és pár meredek sziklafalat, amint mély völgybe szorították be a vizet. Elhatároztuk, körülézünk.

Butler Wash

Butler Wash
Originally uploaded by ribizlifozelek

Az ősi észak-amerikai indián kultúrákról keveset tudok és sokáig nem is nagyon érdekeltek. Nem is nagyon hagytak maguk után látványos emlékeket - gondoltam. Mesa Verdét ismertem, de valahogy úgy gondoltam, azok a lenyűgöző romok mindegy véletlenül kerültek oda. Van ott egy romváros a kanyonban és kész.




Idővel aztán megtudtam, hogy Utah-Arizona-Colorado tele van ősi romokkal. Sok romot fel sem tártak. Ott és néha úgy vannak, ahogy építőik hatszáz éve elhagyták őket és elvándoroltak valahova máshova.

Butler wash romjai szó szerint útbaestek, így habozás nélkül megnéztük őket.



A parkolóból könnyű, egy kilométeres séta a kanyon. Helyesebben most könnyű ez a séta, az ösvény alig emelkedik, alig ereszkedik, könnyen követhető. Nyáron azonban felforrhat a kiránduló agya, amint leereszkedik és felkapaszkodik a sima sziklákon. Annyi árnyék van itt, amennyit az ember csinál magának, hacsak nem tud bebújni a kaktuszok alá.



Az ösvény egy kilátóban végződött, innen lehet rálátni a romokra. (Egy többórás sétával a romokhoz is el lehet jutni, de az annyira nem egyszerű, a többi környező romról nem is beszélve.)



Az épületek a kőzet hasadékaiba épültek. A szikla megvédte a lakókat -és később a romokat- a széltől, árnyékot adott. A kisebb repedésekbe magtárakat, raktárakat építettek.



Aztán pár száz év után az egészet hagyták a fenébe és elmentek. Mi meg csak bámuljuk a romokat. Ide még vissza kell jönnünk.