Az Atatl-szikla

Tizenhat éve az Alatlal-sziklát néztük meg a legrészletesebben a Valley of Fire-ben. Most is elmentünk oda nosztalgiázni, de miután leparkoltunk, nem a legrövidebb úton mentünk oda.

Akkor nem vettük észre, hogy a sziklarajzok mögött egy egész sziklalabirintus húzódik meg.

Megint találtunk egy helyet, ahol órákat tudnánk eltölteni nézelődéssel, mászkálással a finom homokban.

Viszont haza is akartunk érni, úgyhogy nem próbáltunk meg átmászni egy dombon, hanem visszamentünk a parkolóba és onnan mentünk a rövidebb úton a sziklarajzokhoz.

Ezeket a sziklarajzokat még a CCC tette megközelíthetővé Roosevelt közmunkaprogramja keretében. A Civilian Conservation Core nemcsak kunyhókat épített, hanem lépcsőket vágtak a sziklába, hogy a látogatók megnézhessék a sziklarajzokat.

Ma már modern vaslépcsőkön lehet feljutni, de a régi út még látható.

A legtöbb sziklarajz a hagyományos sémákat követi.

Mondjuk a felső valami lehet egy csilipaprika, de nem vagyok benne biztos.

Sokkal érdekesebb az a rajz, ahol egy kiskutya szagolja a nagykutya fenekét.

Szakértők szerinte ezek vadszamarak vagy szarvasok, de a szarvasok minek szagolnák egymás fenekét?

Különben is, én a kutyákat szeretem.

A leghíresebb rajz pár hajítólándzsát, atatlalt ábrázol.

Ott a lándzsavető a két tetején.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez egy óriási reklámtábla.

"Kovács János lándzsavető-faragó mester"

Ahogy a menedékházat elképzelték

Nagy sziklák árnyékában lapultak a kunyhók egy vízmosás felett.

Egyből látszott, hogy ezeket is a CCC, a Civilian Conservation Corps építette Roosevelt közmunkaprogramja keretében.

A menedékházak nagyon hasonlítottak azokhoz, amiket a Cathedral Gorge-ban láttunk.

Egyből megrohantuk az épületet, amit ma már - sajnos - nem használnak.

Pedig nagyon szívesen eltöltenék itt egy-két éjszakát.

Az éjszakai nyugalomhoz egy valami hiányozna, amit ide nem épített a CCC: Nem volt WC.

- WC? Minek? - bámult bele Puppey ábrándosan a vakvilágba.

Valley of Fire - White Dome

 - Ez miért White Dome ösvény?

- Egy fehér kupolát se láttunk!

- Biztosan nem vettük észre!

- Lehet, az a nagy volt, amikor lementünk bokáig gázolva a homokban azon a lejtőn.

Az a lejtő hihetetlen volt: két sziklafal között finom fehér homokban ereszkedtünk le. A homok olyan finomszemű és fehér volt, hogy inkább volt való egy trópusi szigetre, mint ide, a sivatag közepére.

Lenn pedig a fehér homokot felváltotta a szokásos vörös homok.

Itt voltak a hacienda romjai.

A romok nem időtlen idők óta, ami itt kétszáz évet jelent, állnak itt, hanem hatvan éve: a Szerencsevadászok (Professionals) díszletének épültek, eleve rom állapotban 1966-ban.

Itt is, csakúgy, mint Kanabban sok filmet forgattak, csak a Valley of Fire nem volt Tony Curtis kedvenc helye.

Ma már nem nagyon engednek filmeseket be ide és azt végképp nem engedik, hogy a filmesek műromokat építsenek vagy szögeket verjenek a sziklába.

Ma a filmesek főleg esküvői képeket csinálnak a Hét nővér mellett.

A hacienda romjainál az ösvény elkanyarodott és egy szűk sziklaszurdokon haladt át.

Épphogy elfértünk benne.

Rövid volt, de izgalmas.

Innen már visszafele vezetett az út.

Sokkal lankásabb volt erre az ösvény és homok is kevesebb volt rajta.

Persze itt se maradtunk érdekes sziklaformációk nélkül.

Távolban még egy sziklaívet is megláttunk, amit eltettünk legközelebbre.

Most visszamentünk a parkolóhoz.

Még pár dolgot meg akartunk nézni, mielőtt visszamentünk volna a kempingbe, a Lake Mead partjára.

Hét nővér a a Tűz Völgyében

 - Melyik pihenőt ajánladád ebédelni? - kérdeztem a ranger-t, mikor megvettük az éves bérletet Nevada összes state parkjába. Idén párszor még el akarunk ide jönni.

- A Hét nővér a kedvencem - mondta.

Odamentünk. Még nem láttunk csillagokat az éhségtől, de kezdtünk.

El is halasztottuk a Hét nővér megismerését és inkább ebédet csináltunk.

Bár a Valley of Fire nem egy elhagyatott hely, a pihenőhely sokáig csak a mienk volt és nyugodtan tudtunk enni.

Közben csodáltuk a Hét nővért. 

A homokkő nagyja erodálódott (elerodált?) és csak a hét torony maradt it..

Evés közben éreztük, valaki néz minket. Nagyon néz.

Egy mókus bámult ránk és Puppey-ra és remélte, hogy valamelyikünk megdobja egy kis finomsággal.

Később megláttuk az ízlésesen eldugott WC-t is, ami nyugodtan indulhatna a világ legszebb helyein levő WC díjért.

Ahogy pakoltunk el, egy óriási autó húzott be a parkolóba.

A limuzin végtelenül hosszúnak látszott.

Kiszállt belőle egy boldog ifjú pár és a boldogtalanságig fotózta őket egy hivatásos fotós, majd visszaültek az autóba és elsuhantak egy boldogabb (és remélhetőleg fotográfusmentes) jövő fele.

Aztán jött a következő. Majd a következő.

Mint megtudtuk, ide járnak esküvői fotózni, mert a hófehér ruha jól mutat a vörös sziklák előtt.

Ezárta a fotográfusok lelkesen fizetnek, mi pedig ingyen nézhettük a cirkuszt.

Amikor már mindent láttunk, amit itt látni lehetett, elindultunk túrázni egy kicsit.

A Tűz Völgye

Valley of Fire
Originally uploaded by ribizlifozelek

Három éve Las Vegas mellett, a Lake Mead partják kempingeztünk. Jó hely volt, virágos bougenvillea bokrok vetettek árnyékot a sátorra. A tóra jártunk fürdeni. Eleinte egy baj volt: alig lehetett a köves talajba leverni a cövekeket. Az volt az érzésem, a Hoover Gát alapjába próbálom rögzíteni a fémpálcikákat. Tetszett a hely, csak éjjel a sátor egy nyitvahagyott szellőzőjén át megtámadtak bennünket az ízeltlábúak.

Hajnali kettőkor kivonultunk az autóba és ott aludtunk hatig, aztán leléptünk.

Nem akartuk megismételni ezt a kalandot, inkább egy másik helyet kerestünk. A Tűz Völgyét, a Valley of Fire-t választottuk. Azt írták róla, szép hely. Már akkor elégedettek voltunk, amikor Las Vegas után lementünk az autópályáról: eltüntek az autók és minden ismét nyugodt lett. Egy nagyon jó minőségű megyei úton kacskaringóztunk lefele. Az út egyenesen a Valley of Firebe torkollott.



A bizarr sziklaformák üvöltő mitológiai lényeknek néztek ki. Attól tartottunk, hogy rémálmaink lesznek, ha ilyen szörnyek közelében táborozunk. Azért megkockáztattuk.



Itt - mivel a parkban található nyolc-tíz fa húszmillió éve vált kövületté - árnyékolót építettek az asztalaink mellé. A Death Valley után féltünk, hogy elfúj minket a szél, ezért egy szélvédettebbnek tűnő helyet kerestünk.



Félelmünk alaptalannak bizonyult. Aludtunk, mint a bunda. Yoda valószínűleg a kempingben lakó kis szőrösökről - földimókusokról - álmodott, mi meg arról, milyen sanyarú sorsa lehet egy mókusnak egy fátlan vidéken.

Reggel aztán elindultunk megnézni a sziklákat.



Elképesztőek voltak a vörös és sárga sziklák. A köztük szaladgáló mókusok is tetszettek. Legjobban azonban talán egy német turistán szórakoztunk, aki félméteres teleobjektívvel próbált mókusra vadászni. A mókusok fifikás állatok, tudják, az esendő kétlábúak a fotókért hajlamosak mogyoróban fizetni, ha azonban kész a kép, odébbállnak. A fotós azonban nem fizetett, a mókus pedig elhatározta, bosszút áll azon a smucig alakon, akinek mogyorói sincsenek.

A mókus megállt egy napos sziklán, bundáján szikrát vetett a felkelő nap fénye. A fotós célratartotta rettenetes szerszámát, állítgatta a lencséket, igazított a fényerőszabályozón, kicst feljebb tolta Indiana Jones kalapját, ujját halálos csendben az exponáló billentyűre tette, mire a mókus rutinosan leugrott a kőről.

A fotós leeresztette a gépet. A mókus erre felpattant egy másik kőre, a nap fele fordult és egy fűszálat kezdett el rágcsálni. A fotós célratartott, óvatosan a fűszálat tartó kezecskére fókuszált, majd tüzelni készült, mire a rágcsáló kilépett a képmezőből és a fotón csak egy elmosódott fűszál maradt.

A férfi nagy levegőt vett, letérdelt, amikor látta, hogy a mókus kétlábra ágaskodik és óvatosan kémlelni kezdi a horizontot. Szemében tükrüződött a nap. Hogy nagyobbnak tünjön az állat a férfi belefeküdt a porba, objektívjébe fogta az állatkát, finoman a gyűrűkhöz nyúlt, a mókus pedig rutinosan belelépett az egyetlen ott növő bokor árnyékába.

A fotós fújtatva emelkedett fel, már-már feladta, mire a kis szőrös megállt előtte és felnézett rá.

- A mogyoróidat akarom - mondta.

A fotós nem értette, inkább célratartott, mire a mókus pár táncos lépéssel eltünt egy szikla mögött. Úgy éreztem, a fotós közel áll ahhoz, hogy teleobjektívét bunkósbotnak használva kényszerítse mozdulatlanságra a mókust.
A pasasnak elege volt mindenből, amikor a mókus pár elegás meghajlással búcsúzott tőle, már nem is nyúlt a fényképezőgépe fele.



A mókus (és stüszivadászok) után sziklarajzokat néztünk. Az indiánok biztos, ami biztos alapon szenthelynek tekintették a sziklákat és telerajzolták a völgyek bejáratát madarakkal, állatokkal és geometrikus emberkékkel.



Voltak itt spanyol lovaskatonák, kerekek is és űrlények. Nézegettük a rajzokat és elhatároztuk, ide még visszajövünk.



Most azonban továbbindultunk, mert egy nagyon hosszú nap állt előttünk, el kellett mennünk a Hoover Gáthoz és onnan át Arizonába, egészen a kővévált erdőig.