A múlt kútja - Moszkva tér

Gyerekkoromban többször megnéztem a Vörös teret ábrázoló mozaikot és tudtam, hogy egy tér Moszkvában. 

Legnagyobb meglepetésemre a mozaik túlélte mindent és megszépülve, tisztán néz le a térre, ami már nem Moszkva. 

Unortodox történelem

"A városi kerékpár unortodox használata a Szoviet Háborús Emlékműnél" - írja a New Endurance lap augusztus-szeptemberi száma (106).

A szerző lehet, hogy nem figyelt, vagy egy ingyenes túrán vett részt vagy esetleg tréfás kedvében volt az idegenvezetője. Elvégre én is ismertem olyant, aki Párizsban mindig másik alagútben ölte meg Lady Di-t.

Egy régi óra

Zions First National Bank
Originally uploaded by ribizlifozelek

Az óra Salt Lake City belvárosában áll - azaz nem áll, az óra pontosan jár száznegyven éve. Igaz, közben néha ezt-azt kicseréltek benne, átalakították az óraművet, de azért az óra továbbra is ugyanaz.

1869-ig Salt Lake City nem sokban különbözött a világ végétől. Talán a világ vége közelebb volt. Utak nem voltak, a hajózható folyók másfele folytak. A legközelebbi nagyváros ezerötszáz kilométerre volt. A luxuscikkeket ökrösszekéren hozták.



A legenda szerint így érkezett meg a város első bankjának az órája is, ami a talapzatán levő felirat szerint 1870-ben készült. Az ökrösszerekes történet szép, de 1869-ben a város közelében - tőle hatvan kilométerre - már járt vasút. Az óra valószínűleg odáig vonatozott, majd a hátralevő távot tette meg szekéren aztán állították fel jelenlegi helyén 1873 körül.



Az órát eleinte egy Main Street alatt csatornában folyó City Creek patak hajtotta. 1912-ben döntött úgy a bank vezetése, hogy itt az ideje modernizálódni és rákötötték az órát a bank elektromos hálózatára.

Az óra azóta mutatja az időt és köszöni, jól van. Még az ismételt modernizációs hullámok sem tudták eltakarítani, így most az óra a sétálók és a belvárosi kutyák kedvence.

Amerikai janicsárok

"Abiquiu is established on the site of an old abandoned Indian Pueblo. In the mid 18th century it became a settlement of Spaniards and Genizaros" - olvastam. (Abiquiu-t egy elhagyott indián pueblo helyén található. A falu a 18. század derekán spanyol és janicsár település lett.)

Janicsár?

A janicsárok elrabolt keresztény gyerekekből képzett fanatikus török katonák voltak. Mit kerestek ezek a janicsárok Új-Mexikóban?

Azok a janicsárok semmit.

A spanyolok a Földközi-tengeren a törökökkel harcolva ismerték meg a janicsárokat és képzésüket.
Amikor a spanyolok meghódították a mai Új-Mexikót, különböző törzsekhez tartozó indián gyerekeket raboltak és kereszténynek - és rabszolgának - nevelték őket. Az indiánoknak kisegítő katonai feladatokat kellett teljesíteniük, földet műveltek, pásztorkodtak.
A spanyolok az indián szolgákat genízaros-nak, janicsároknak nevezték. Érdekes humoruk volt.

Abiquiut ezek a janicsárok alapították.

Bezzeg az őseink sokáig éltek... II

Yosemite National Park
Originally uploaded by ribizlifozelek

A hetvenes években egy lelkes amerikai hátizsákkal beutazta a Föld legkevésbe vendégmarasztaló helyeit. Elhajózott a januári postahajóval valami kis sziklára, aztán postafordultával - két-három hónap múlva - továbbállt.



Utazásai során végiggyalogolta Grönlandot is. Egyik nap két gleccser között összefutott egy helyi emberrel, aki egész életében egyedül élt kis kunyhójában a hegyekben. Az ember azt ette, amit vadászott és megtermelt.

- Mit gondolsz, hány éves vagyok? - kérdezte az utazótól.



Az utazó rutinos volt, nem vágta rá egyből, hogy hetven, mert hát annyinak nézett ki a vendéglátója, hanem megpróbált udvarias lenni. Végimérte az embert, látta, hogy ugyanannyi szeme van, mint foga, igyekezett nem beleszippantani a levegőbe, mert hát nem volt min vizet melegíteni a mosdáshoz és azt mondta:

- Ötvenöt-hatvan?

A vendéglátó vérben forgó szemekkel pattant fel, habzó szájjal csőre töltötte puskáját, az utazó meg rémülten menekült.

Az ember harmincöt éves volt.



A várható élettartamról szóló bejegyzés kapcsán felvetődött, hogy a természeti népek tovább élnek-e, mint civilizált társaik. A 'primitív' társadalmakban kisebbek az osztálykülönbségek, általában kevesebb a háború, energiáikat nem köti le a piramisépítés, tehát lehet, tovább élnek.



A helyzet azt hiszem, nem ennyire egyszerű. A természeti népek esetében a gyermekhalandóság ugyanakkora vagy nagyobb volt, mint a 'civilizáltakéban'. A betegségek ugyanúgy tizedelték őket. Étrendjük sem volt jobb, mint a szervezettebb társadalmakban élőké: ők is azzal voltak elfoglalva, hogy éhen ne haljanak. Ők is azt ették, ami épp elérhető volt. Higéniás viszonyaik sem voltak jobbak.



A Colorado-fennsíkon egykor virágzó anasazi (pueblo) civilizáció nem háborúzott. Alig kerültek elő betört fejű polgártársak csontjai, nincsenek felgyújtott, kirabolt romvárosok vagy ostromra utaló nyomok.

A pueblók lakói azonban ritkán élték meg negyvenedik életévüket. Átlagéletkoruk 25-30 év volt. A negyvenéves matuzsálemek sem voltak szerencsések: harmincéves korukra valószínűleg tövig lekoptak a fogaik. A kézi gabonamalmok örőkövei gyorsan koptak és a kőpor, szilánkok bekerültek a liszbe és folyamatosan pusztították a fogakat.



Az apokalipszis lovasai közül szerencsés esetben a természeti népek háborúval nem találkoznak, de a többiek alaposan megtizedelték őket.

Valószínű, hogy két-három-négyszáz évvel ezelőtt kevesebb ember halt meg rákban és szívbetegségben hetvenévesen - harmincévesen ugyanis elvitte őket egy nátha vagy a himlő.

Bezzeg az őseink sokáig éltek...

Pompei
Originally uploaded by ribizlifozelek

Teljesen véletlenül ma több helyen egyszerre olvastam arról, hogy a természeti népek milyen egészségesen éltek. Néhány napja egy távolabbi rokonom írt valami hasonlót: az ősöknek nem volt ennyi nyavajájuk és tovább is éltek. Pedig minden reggel megették azt a szalonnát hagymával, utána a pálinkát.



Nem tudom, mennyivel egészségesebb a természeti népek étkezése táplálkozástudományi szempontból. Azt is tisztázni kell, hogy melyik népről és mikor van szó. Az étkezés mindenképp egysíkúbb volt: ma gyakorlatilag egy fejlett országban az emberek egzotikus és nagyon regionális dolgokat (medvetalp, krokodil) leszámítva szinte mindent megvehetnek. A hűtőházak és a tartósítóipar létrejöttig azt kellett enni, ami éppen akkor és ott megtermett, vagy amit el tudtak tenni ínségesebb időkre: sonka, kolbász, szalonna, sajt, szárított hüvelyesek, gabona. Nagyobb tömegben szinte kizárólag sózott halat, gabonát és sót, esetleg lábasjószágot (magyar szürkemarhát, birkát) szállítottak. Ha levágtak egy állatot meg kellett enni. Voltak jégvermek, volt fagylalt, de általában a felsőbb társadalmi osztályoknak, nekik se sok. Tartósítani sózva vagy füstölve, szárítva lehetett. Az emberek valószínűleg jobb kondicióban lehettek, mint a mai átlag, mert rendszeresen végeztek fizikai munkát. Viszont ezzel együtt sem éltek tovább.



Természetesen vannak kirívó esetek. Mindenki emlékszik a családban egy-egy matuzsálemre, aki kilencven éves koráig élt, orvosnál nem járt és szalonnát evett pálinkával. Ők voltak a kivételek. A családi legendárium azért emlékszik rájuk, mert jóval tovább éltek, mint az átlag.




Az emberek elsöprő többsége a 19. századig nem élte túl saját világrajöttét. Az angol királyi házban a 16. századig a megszületett gyerekek fele nem élte meg huszadik életévét. Pedig ők a kor legmagasabb szintű orvosi ellátásban részesültek és a királynők Szűz Mária övét is magukra öltötték. A középkori Franciaországban az újszülöttet azonnal, egy naposan a templomba vitték keresztelőre (az anya otthon maradt, mert a szülés utáni napokban az egyház szerint tisztátalannak számított).



Ha valaki túlélte a világrajövetelt, akkor volt még két-három-négy évtizede. Az átlagról van szó: nem a császárokról, főpapokról, nemesekről, akiknek volt pénzük különleges csemegékre, orvosokra, gyümölcsre. Voltak hosszú életű emberek akkor is, de kevesen. A átlagos élettartam tragikusan rövid volt: a bronzkori Európában húsz, az ókori Rómában, Görögországban huszonöt-harminc év volt a várható átlagéletkor. A középkori Angliában egy ember átlagosan húsz-harminc évre számíthatott. A huszadik század elején Európában az átlagéletkor negyven-ötven év körül alakult (A pontos számokra nem emlékszem, a Wikipediában azt hiszem ez sokkal pontosabban le van írva.) Nem véletlen a sok fiatalkorban megkötött házasság, Rómeo és Júlia is tizenévesek voltak.



Megjegyzés: a középkorban általános huszonötéves átlagéletkor nem azt jelentette, hogy huszonötévesen azonnal papért kellett küldeni. Tegyük fel, hogy egy vizsgált népcsoport képt főből áll. Anya és gyermeke. A gyermek megszületéskor azonnal meghal - ahogy ez a középkorban általános volt. Az anya ötvenéves koráig él. Az átlagéletkor ebben a populációban 25 év - miközben senki sem élt 25 évet.
Korrektebb számokat kapunk, ha a korcsoportonként várható átlagéletkort nézzük. Ez azt mutatja, hogy egy adott életkorú egyén előtt még hány békés vagy békétlen év lehet. Egészen a huszadi századig egy 0-10 éves gyerekek elsöprő többsége meghalt. Ha túlélte az első évtizedet, akkor ugrásszerűen megnőtt várható élettartama. Ha eljutott harmincig, akkor már komoly esélye volt megérni az ötvenet is. Kicsit olyan ez, mint az angliai csata a második világháborúban: azok az angol (lengyel, stb) pilóták, akik túlélték a háború eme szakaszát, majdnem mind életben maradtak a háború végéig. Megtanultak túlélni.



A modern orvostudomány és az élelmiszeripar létrejöttével, azaz az ipari társadalom megszületésével kezd nőni a várható élettartam. A gyerekek nem haltak meg. Az emberek egyre többen lettek, az élelmiszerek egyre többet utaztak. Olyan árucikkek jelentek meg a mindennapokban, mint a paradicsom. A paprika. A friss hús. A zöldségkonzerv, szőlő télen. Tavasszal. Az emberek egyre tovább éltek. Ma - ha a halva született csecsemőket nem számoljuk -, több ember él a Földön, mint ahány valaha is élt. És sokkal tovább.

Kontinenst vegyenek

Missouri State Capitol
Originally uploaded by ribizlifozelek

Lassul az agyam.
Keresztül kasul beautóztuk az elmúlt napokban Missourit. Rengeteg néznivaló marad - szerencsére nem hallgattunk az utikonyvekre és a kedves vidéki városkák antikvitásboltjain kívül is találtunk elég látnivalót -, de kell valamit hagyni legközelebbre is.

A sok megtett mérföld ellenére nekem csak ma esett le, hogy viszonylag sok a francia helynév. Valahogy ezek az információk fennakadtak egy szűrőn az agyamban. Aztán ahogy ott álltunk Missouri parlamentje előtt Jefferson Cityben, megvilágosodtam.

Missouri is Louisiana volt. Meg Nebraska, Észak- és Dél-Dakota, Minnesota, Iowa, Kansas és Új-Mexikó egy része, sőt, még Louisana is. Hozzátéve Wyoming kis darabkáit és pár megyét Saskachewanból.

A San Ildefonsói szerződésben 1800-ban a Spanyol királyság visszaadta Franciaországnak Louisianát. Akarta, nem akarta, Napóleon kérte. Nem volt vita. Lehet, a spanyolok túlerőben voltak az Újvilágban, Napóleon azonban Európában túl közel volt.
Azon a kétmillió négyzetkilométeren úgyse volt senki pár szerencsevadászt, katonát, néhány kisvárosnyi telepest, hittérítőt, rabszolgát és indiánt leszámítva. Üres volt az egész.

Napóleon zseni volt. Látta, az egész messze van. Haitit sem sikerült a lázadó benszülöttektől és rabszolgáktól visszafoglalni, a francia expediciós erőt lemészárolta a sárgaláz. Volt neki elég baja Európában. Tudta, a briteknek kellene az a föld. Vagy az erőviszonyok változásával a spanyoloknak. Esetleg az amerikaiaknak.

Ez utóbbiak New Orleans kellett volna. E kikötőn át tudták a nyugati területek termékeit tengerre, azaz piacra dobni. Azzal, hogy ez a terület hol spanyol volt, hol francia, hol engedték a kereskedőket üzletelni, hol nem, az amerikaiak nagyon rosszul jártak. Jefferson elnök meg is akarta venni New Orleanst, vagy ha nem is a várost, akkor egy kikötőnek való helyet mellette. El is küldött két diplomatát tárgyalni Párizsba és megmondta nekik, van tíz millió dollárotok, osszátok be és vegyétek meg rajta azt a kikötőt.

Napóleon aztán alaposan meglepte a két diplomatát, akiknek idejük se volt előadni, mit is akarnak venni pontosan.

- Adjatok tizenöt millát és egész Louisiana a tiétek. Csináljatok vele amit akartok. Építsetek rá autópályát és ültessétek tele szójával.

Tizenötmillió 19. századi dollár nagyjából negyedmilliárd mai dollár.
Az évszázad üzlete - gondolta a naív diplomata.

A politikus viszont különös állatfajta, a vételnek komoly ellenzéke volt.

- Nincs ott semmi, csak bölények és indiánok - mondták egyesek.
- Ne haverkodjunk a franciákkal, békát esznek - mondták mások - Az angolok bezzeg vesét esznek. Ők jó emberek.
- Alkotmányellenes megvenni az ország kétszeresét - vélték sokan.
- A haza nem megvehető!

Aztán 1803-ban mégis megvették.
A szavazás szoros volt, a vásárlást támogatók 59-57 arányban győztek, aztán az amerikaiak leperkáltak hárommilliót aranyban, a többit államkötvényben adták volna.

- Amerikai államkötvényben? - kérdezte Napóleon - Az mire jó? Nekem lóvé kell, hogy lerohanjam Angliát, nem papír. Ki tudja, mi lesz ebből az Egyesült Államokból. Ész nélkül földet vesznek.

- Mi lenne, ha eladnánk az amerikai államkötvényeket egy jónevű brit cégnek, akik aztán utalnának a franciáknak és már lehet is szervezni az Anglia elleni inváziót? - kérdezte a két gyakorlatias, Párizsba delegált diplomata.

- Jó ötlet! - mondta Napóleon, miközben külügyminisztere Talleryand a fejét verte a falba.

Így is lett. Az angol bankok megvették az amerikai papírokat, elküldték a moneyt a franciáknak, akik elindultak, hogy ezt a pénzt puska-, muskéta és ágyugolyó formájában visszaküldjék nekik.

A világ sosem volt igazán normális.