Kezdődik - Halloween horror augusztusban

Amikor beléptem nyitáskor, vasárnap reggel hatkor a barkácsboltba, majdnem hanyattestem a rémülettől: átaludtam volna az ősz elejét és Halloweenra ébredtem volna fel?

De nem. Csak korán kezdik a dekort, hogy az embereknek legyen idejük vásárolni a negyedik hullám előtt.

Különben olyan korán volt a boltban, hogy még az árakat se tették ki és fantasztikus ajánélatokból lehetett választani: például lehetett venni féláron akciós kiszáradt, halott növényeket is!

Mindent a szemnek - Múzeumok Pioche-ban

Pioche helytörténeti múzeuma a végletekig informatív volt: szinte minden tárgyról elmondták a legfontosabb információt: nem szabad hozzányúlni.

Arról nem volt szó, hogy mi történik, ha valaki hozzányúl valamihez. A város puskaporos történelmének ismeretében a nyolcvanas teremőr nénike valószínűleg lelövi és utána elkaparják a Boothill temetőben.

Pioche múzeuma több volt, mint az átlag helytörténeti gyűjtemény, aminek mindenki odaajándékozza azokat a kacatokat, amiknek már nincs hely a sufni lyukas eresze alatt. Hasonlóan teljes gyűjteményt láttunk Helperben pár éve.

Ez a múzeum Piocheban végigkísérte a helybeliek életútját a mikrohullámú sütőnek látszó inkubátortól a sheriff puskájáig.

Még a túlvilágról is került egy szellemes porté ide.

Volt itt minden. Nekünk főleg a hatalmas ásványgyűjtemény tetszett - itt minden egyes követ ugyanúgy hívtak: Do not touch.

Az írógépek és pénztárgépek és katalógusszekrények is kedvenceink közé tartoztak.

A legmeglepőbb azonban az volt, hogy Piochenak nem egy, hanem két múzeuma van.

Az egyik a főutcában és a másik a Millió dolláros bíróságon.

A Millió dolláros bíróság (nem bírság!) az egy olyan kelet-európai elfuserált történet, amit a Kárpátok bércei alatt se igen találni.

Pioche volt a megyeszékhely és a gazdag bányaváros méltó bíróságot szeretett volna emelni. Ki is bocsátottak egy kötvényt, hogy az 1870-es években 26 ezer dollárra becsült költségeket fedezzék. A kivitelező elrontott mindent ezért több új kivitelező fejezte be a munkát 76 ezerért, amit szintén kötvényekből fedeztek.

Közben kifogyott az ezüst és ezzel együtt elapadtak az adóbevételek és a megye a nem tudta a kamatokat se fizetni. Mire észbekaptak, az adósság értéke elétte az egy milliót. 1908-ban Nevada állam átvállalta az adósság 68%t, majd 1938-ban a maradékot. Ekkorra készült el az új bíróság, mert a régi ekkora balesetveszélyessé vált.

A régi bíróságot kiürítették és harminc éven át elhagyottan omladozott.

Annyira nem végezhettek rossz munkát az épületen, mert az millió dolláros bíroságot különösebb problémák nélkül átalakították múzeummá, ami mindig nyitva van, ha épp egy önkéntes ráér.

Pioche

A hatalmas valami egy kanyar után "ugrott" elénk, már ha ez a szó használható erre az óriási gerendaalkotmányra.

Első látásra a valami olyan volt, mint ami egy őrült rajzfilmkészítő álmában született meg.

De megtudtuk, hogy ez volt a csillesor egyik vége. Még sose láttam ilyent fából és lenyűgöző volt az ácsmunka.

A csillesor pont a város felett volt. Innen láttuk a hegyek közé ékelt Pioche-t.

Ezeknek a hegyeknek köszönhető, hogy telente Pioche általában vastag hótakaró alatt pihen.

A főutca nem okozott csalódást. Tényleg olyan volt, mint a Vadnyugat.

Noha szinte mindenki pickupokkal járt, a lovak kitötéséhez használt gyűrű rendes, hétköznapi használati tárgynak tűnt.

Az is világos volt, hogy a város látott jobb napokat (heteket, hónapokat és éveket is).

Egy csomó ház, bolt bezárva, elhagyatottan várta a csodát.

A szálloda, ahol amerikai elnök is aludt, örök álomra szenderült.

Néha úgy éreztem, már emberek nem is élnek az elhagyott épületek között.

Az őz rámnéuett, megvetően legyintett egyet füleivel és elindult egy békésebb elhagyott házat keresni.

Az igazi Vadnyugat: Pioche

Pioche az a hely, ami megtestesíti mindazt, amit egy vadnyugati városról gondolunk. A város története gyakorlatilag olyan, mint egy alaposan eltúlzott olasz-spanyol koprodukcióban készült többrészes spagetti vesztern-családregény, ahol úgy hullanak a statiszták és főszereplők, mint máshol a falevelek. Vagy bányában a vízcseppek.

Az első települést 1864-ben alapította egy William Haynes Hamblin nevű fickó. Ő a mormon telepes, felfedező és hittérítő Jacob Hamblinnak volt a fia. Williamról - és fegyverkészítő mesterségéről - nevezték el a utahi Gunlock városát és a mellette levő víztározót. Apjához hasonlóan William is több indián nyelven beszélt és sokat utazott.

A történet úgy kezdődött, hogy egy indián haverja egyszer adott Williamnak egy nagy darab ezüstöt.

William: Ez honnan van?

Indián: Titok. Nem mondhatom meg, mert a sápadtarcúak elüldöznek minket a földünkről.

William: És ha adok neked egy puskát?

Indián: Várj, megmutatom.

Az indián, akit Moroninak hívtak és Hamblin megtalálták a bányát, elvették az indiánoktól a földet és aztán Hamblin eladta a bányát John H Ely-nek, akiről Ely-t nevezték el. Volt itt vita, meg per, amit végül radikálisan zártak le. A bíróságra igyekvő Hamblint megmérgezték. A bányák ettől természetesen működtek tovább.

Az ezüstbányászoknak viszont csak az ezüsttel volt szerencséjük, a környéken élő indiánokkal nem, ők rövid úton lemészárolták a szerencsevadászokat és a megmaradt lakók elhagyták a várost. (Vagy helyesebben szólval a városka kihalt.)

Ekkor került a képbe egy  francia származású üzletember, Pioche, aki 1968-ben megvásárolta az elhagyott várost és szerényen magáról nevezte el. (Azért ez a "veszek magamnak egy várost karácsonyra" mentalitás is idegen nekünk, európaiaknak.)

Egymás után nyíltak az ezüstbányák Pioche-ban, de a nagy zűrzavarban elrontották a telekkönyveket és a bányák pontos helyrajzi számait is összekeverték. Az amúgy sem finom modorukról ismert szerencsevadászok ettől még jobban megvadultak és az amerikai jogrendszer helyett bevezették az ököljogot. Azaz pisztoly-jogot, mert pofozkodni ritkán pofozkodtak (ez nem egy Bud Spencer film), hanem inkább lövöldöztek.

Itt még olyan pisztolypárbajok is voltak a Fő utcán, mint amikről sokan azt mondják, csak a vadnyugati filmek forgatókönyvírói találták ki őket. Két marcona alak nézett egymással farkasszemet az utcán és végül egyszerre rántottak pisztolyt. A jobb lövész azonban nem sétált el a naplementébe, hanem pisztolyával addig verte amúgy is súlyosan megsebesült ellenfelét, amíg az mozgott. Pedig ha ellovagolt volna a naplementébe, akkor holt ellenfele haverjai nem érték volna utol és nem lőtték volna le.

Nagy szenzáció volt Pioche-ban, amikor egy ide költöző ifjú ügyvéd fiatal felesége többhetes utazás után megérkezett a városba és kiszállt férjével a postakocsiból, épp egy pisztolypárbaj közepébe csöppent. Az ügyvédné a golyózáporban bemenekült a legközelebbi szalonba, ami nem arról volt híres, hogy túl sok úriember lett volna kliensei körében. Mire elült a fegyverzaj és a por felitta a vért, az ügyvédné már újra a postakocsiban ült és vissza se nézett, amikor a dilizsánsz kigördült a városból.

Pioche mai szóval durva hely volt. Hetvenen haltak meg itt erőszakos halállal, mire végre valakit elvitt a nátha. 

A város időnként leégett, egyszer leégett és felrobbant - amikor kiderült, hogy a tűzbiztos dinamitraktár nem tűzbiztos -, de Pioche-t minden egyes alkalommal újjáépítették és lakói visszatértek, mindent felépítettek újra és bányászták tovább az ezüstöt. Vagy az aranyat.

Aztán elfogyott az arany. Elfogyott az ezüst - de sok hasonló várossal ellentétben Pioche, Lincoln megye székhelye megmaradt.

Szóval ide igyekeztünk.

Klasszikusok az uszodában

 

  Megjegyzés: a fénykép illusztáció.

- Nem szeretnénk ilyen sok klasszikus zenét hallgatni! - szólt egy ifjonc az uszodában a fő életmentőnek (szaknyelven headguard), aki vállat vont és más zenét tett fel Michael Jackson helyett.

Kísértettanya

- Ha minden jól megy, úszunk egyet a tóban!

Nem ment jól.

A tóhoz vezető út gyönyörű volt. Sziklás szoroson, kanyargós patak mellett vezetett az út egészen a víztározóig.

A patak mellett piknikezve láttuk, merre vezetett a régi út a tóhoz és merre voltak egykor a vizen átívelő hidak.

A fák zöld sora tökéletesen követte a patakmedret.

A Springs Canyon State Park gyönyörű helyen volt. A környező hegyek csúcsai türköződtek a vízben. 

Már amennyi víz volt a mederben. Úgy látszott, több az alga, mint a víz.

Az egész Southwestet sújtó szárazság itt is éreztette hatását.

Ez a state park nem volt olyan szépen karbantartott, mint a Cathedral Gorge vagy a Kershaw-Ryan. Valahogy picit elhanyagoltnak látszott.

Meg kicsit talán redneck-nek.

Nem is maradtunk itt, sváb és egyéb takarékos őseim hevesen tiltakoztak volna, ha kifizetjük az egész napos belépődíjat pár perces itt tartózkodásra.

Inkább továbbmentünk. Olvastuk, van egy régi tanya a közelben, amit érdemes megnézni.

Az úton mindenféle mókusok szaladgáltak - ezt a fajtát azt hiszem, rock squirrel-nek hívják, fák hiányában a sziklák között él.

Aztán már ott is voltunk az elhagyott farmnál.

Az elhagyott farmot az elhagyott farmok nélkülözhetetlen tartozékai vették körül: elhagyott mezőgazdasági gépek.

Hogy mi-mi volt, azt a látogatók legmerészebb fantáziájára bízták.

A rozsdatemető mögött megláttunk egy romos épületet. Közelebb mentünk.

Érdekes volt, hogy kőből építették a mező közepére.

A félig a hegyoldalba vájt másik épületmaradvány arra a pincére emlékeztetett, amit a múltkor bicajozás közben láttam.

Két ilyen pince is volt a birtokon.

Mi összeszedtünk pár felszínen heverő régiséget és kiállítást rögtönöztünk belőle.

Egyfelől nagyon jól tudom, hogy ezeket a régészek szerint jobb békénhagyni, de egyfelől nem tudom elképzelni, hogy egy pár évtizede még működő tanya régészeti értékkel bírjon, másfelől meg nem lenne szerencsés, ha egy muzeális Coca-Cola-cserép szúrná át egy látogató lábát.

A másik pince-maradványban egy rég megszünt fürdőhely táblája vált lassan felismerhetetlenné.

Nem nagyon láttuk nyomát annak, hogy túlzottan rendben tartanák az elhagyott tanyát azon túl, hogy a füvet rendszeresen lekaszálják. Vagy lelegelik.

A ház még nagyobb megelepetés volt.

Pont a bejáratnál picit temetőt találtunk. Réginek tünt, de nagyon fura volt, hogy pont az ajtóba temetkezzenek.

Ha nem néztek volna ki régi sírnak, azt mondtam volna, hogy Halloween dekort találtunk.

Ezt az elképzelést alátámasztotta, hogy több, elszenesedettnek látszó fát feketére festettek, hogy égettnek látszódjanak.

Az egyetlen nem bezsaluzott ablakon benézve pedig szembesültünk a non-plus-ultra Halloween dekorral.

Vagy egy frissen berendezett szellemidézés helyszínével.

Mindenesetre ennyi elég volt a kísértettanyából, elindultunk újabb, kevésbé fura helyeket megnézni.