Orr tanya

Az Orr-tanyának semmi köze az orr-hoz, mint testrészhez, leszámítva, hogy azoknak, akik itt éltek volt. Mármint orruk. De nem ezért hívták őket orrnak.

Az Orr az egy skót név és Lincoln highway melletti tanya tulajdonosait Orr-nak hívták.

A tanya benne volt a Lincoln-útvonal utikönyveiben, mint egy olyan hely, ahol enni, inni, szerelni és aludni lehetett. Meg vizet venni.

A tanya megközelítése könnyebbé vált Fisher-hágón átvezető út megépítésével.

A legtöbb épületnek mára nyoma sincs. Egy közeli bozótban - magánterületen - az egyik épület még megvan, de az útról nem látható.

A karámok és a többi épület maradványai viszont megközelíthetők.

Nehéz elképzelni, hogy valamikor szomjas utazók itták itt a hűtött vizet, kértek egy éjszakai szállást és egy motorgenerált.

Mára mindez eltünt, talán mert a Skull Valleyben se a benzinkutak, se a települések nem maradnak meg sokáig.

Erről a kirándulásról készült egy nyúlfarknyi film is, amit itt lehet megnézni.

Wolfe Ranch

- Szárazabb helyre kellene költöznie... - javasolta az orvos az idősebbik Wolfe-nak.

- Utah jó lesz?

- Mi? - felelte az orvos és Wolfe úr, az idősebbik fogta magát és fiáva elköltözött Moábba és Moáb mellett is a környék legelhagyatottabb helyére, ahova a madár is háromnapi hidegélelemmel felszerelve repült, mert menni nem lehetett út hiányában.

Wolfe tudtán kívül a jövendő Arches National Park egy eldugott sarkába költözött, néhány sziklarajz árnyékába.

Ifj és id Wolfe nem henyéltek. Építettek sk egy házikót, gátat emeltek a patakmederre és elkezdtek teheneket tartani.

Az üzlet tűrhetően ment és az ifjabbik Wolfe felesége is ideköltözött.

- Mi ez a putri? - kérdezte, amikor meglátta (rém)álmai házát.

- Az otthonunk - felelte ifj Wolfe - én és az apám építettük.

- Építs egy nagyobbat. Ahol nem földből van a padló.

A Wolfe-k szófogadó népek voltak, tudták, nőkkel nem érdemes ellenkezni és felépítették a mai házikót, aminek deszkapadlója volt és egy nagy szobából állt, ahol ott lakott a két Wolfe, a feleség és a gyerek(ek).

Nagyjából húsz év és pár árvíz után a feleség azt mondta:

- Elegem van ebből a helyből, egy-másfél napot kell utazni a városba és nincs itt semmi, csak prérifarkasok és tehenek.

A két Wolfe összenézett és bólintottak:

- Nekünk is elegünk van.

Aztán elköltöztek, itt a vége, fuss el véle.

Kísértettanya

- Ha minden jól megy, úszunk egyet a tóban!

Nem ment jól.

A tóhoz vezető út gyönyörű volt. Sziklás szoroson, kanyargós patak mellett vezetett az út egészen a víztározóig.

A patak mellett piknikezve láttuk, merre vezetett a régi út a tóhoz és merre voltak egykor a vizen átívelő hidak.

A fák zöld sora tökéletesen követte a patakmedret.

A Springs Canyon State Park gyönyörű helyen volt. A környező hegyek csúcsai türköződtek a vízben. 

Már amennyi víz volt a mederben. Úgy látszott, több az alga, mint a víz.

Az egész Southwestet sújtó szárazság itt is éreztette hatását.

Ez a state park nem volt olyan szépen karbantartott, mint a Cathedral Gorge vagy a Kershaw-Ryan. Valahogy picit elhanyagoltnak látszott.

Meg kicsit talán redneck-nek.

Nem is maradtunk itt, sváb és egyéb takarékos őseim hevesen tiltakoztak volna, ha kifizetjük az egész napos belépődíjat pár perces itt tartózkodásra.

Inkább továbbmentünk. Olvastuk, van egy régi tanya a közelben, amit érdemes megnézni.

Az úton mindenféle mókusok szaladgáltak - ezt a fajtát azt hiszem, rock squirrel-nek hívják, fák hiányában a sziklák között él.

Aztán már ott is voltunk az elhagyott farmnál.

Az elhagyott farmot az elhagyott farmok nélkülözhetetlen tartozékai vették körül: elhagyott mezőgazdasági gépek.

Hogy mi-mi volt, azt a látogatók legmerészebb fantáziájára bízták.

A rozsdatemető mögött megláttunk egy romos épületet. Közelebb mentünk.

Érdekes volt, hogy kőből építették a mező közepére.

A félig a hegyoldalba vájt másik épületmaradvány arra a pincére emlékeztetett, amit a múltkor bicajozás közben láttam.

Két ilyen pince is volt a birtokon.

Mi összeszedtünk pár felszínen heverő régiséget és kiállítást rögtönöztünk belőle.

Egyfelől nagyon jól tudom, hogy ezeket a régészek szerint jobb békénhagyni, de egyfelől nem tudom elképzelni, hogy egy pár évtizede még működő tanya régészeti értékkel bírjon, másfelől meg nem lenne szerencsés, ha egy muzeális Coca-Cola-cserép szúrná át egy látogató lábát.

A másik pince-maradványban egy rég megszünt fürdőhely táblája vált lassan felismerhetetlenné.

Nem nagyon láttuk nyomát annak, hogy túlzottan rendben tartanák az elhagyott tanyát azon túl, hogy a füvet rendszeresen lekaszálják. Vagy lelegelik.

A ház még nagyobb megelepetés volt.

Pont a bejáratnál picit temetőt találtunk. Réginek tünt, de nagyon fura volt, hogy pont az ajtóba temetkezzenek.

Ha nem néztek volna ki régi sírnak, azt mondtam volna, hogy Halloween dekort találtunk.

Ezt az elképzelést alátámasztotta, hogy több, elszenesedettnek látszó fát feketére festettek, hogy égettnek látszódjanak.

Az egyetlen nem bezsaluzott ablakon benézve pedig szembesültünk a non-plus-ultra Halloween dekorral.

Vagy egy frissen berendezett szellemidézés helyszínével.

Mindenesetre ennyi elég volt a kísértettanyából, elindultunk újabb, kevésbé fura helyeket megnézni.

Hol ház állott most semmi - Fryer tanya

Az Antilop-szigeten a Fryer tanya helyéhez vezető ösvény az egyik legkönnyebb kirándulás. Még a Ladyfinger kilátóhoz vezető útnál is könnyebb.

Kellett menni egy kilométert egy ösvényen és már ott is voltunk az egykori szántóföldön.

A szigeten ott a skanzen, a Garr Ranch. Ez az egyetlen megmaradt tanya. Ez volt a legnagyobb és ennek volt a legbővizűbb forrása.

De a Garr Ranch mellett volt itt több kisebb telep is. Ilyen volt a Fryer-ék tanyája.

Két család élt itt egy-egy egyszobás házban (eleinte egyetlenegy házban) pár évtizedet. Megtisztították a földet a kövektől és gabonát ültettek. A sziget kedvező mikroklímájának köszönhetően általában két héttel korábban arathattak, mint a szárazföldön.

Telepítettek egy gyümölcsöst, ami ellátta őket lekvárral. Ezt állandóan öntözni kellett, hogy ki ne száradjon.

A pici forrás vizét és a tavaszi hóolvadásból egy kisebb víztározóba összegyűjtött vizet használták öntözésre. Idővel csövekkel bevezették a forrásvizet (és néha a vízzel a bogarakat) a házakba.

Volt egy krumpliföldjük is, amit a gyümölcsöshöz hasonlóan állandóan őrizni kellett, mert az őshonos állatok nemcsak a krumpli leveleit ették le, hanem kiásták a gumókat is.

Tartottak állatokat is.

Néha vadásztak a szigeten élő antilopokra.

Ha kellett valami, akkor leséltáltak a tópartra a kikötöjüke, felszálltak a vitorlásukra és elhajóztak Salt Lake Citybe (amit akkoriban még Great Salt Lake Citynek hívtak) és bevásároltak.

Ha szórakozni akartak, akkor szintén hajóra szálltak és elhajóztak vagy a Saltair-be vagy a Black Rockhoz vagy a Garfieldba.

Kemény élet volt.

Miután elköltöztek és minden mozdíthatót eladtak 1910 körül, a természet szinte minden nyomukat eltörölte.

Csak a házak alapjainak kövei, pár rozsdás vas és egy sír emlékeztet arra, hogy itt valaha két család igyekezett megélni és vallotta otthonának ezt a helyet.

Festői

Van valami festői az elhagyott tanyában és a sárga fűben megbúvó piros teherautóban. 

(Vajon hova lett a másik fele?)