Hagyjatok!

- Kapcsold ki a porszívót! - ébredt fel Puppey - Nem tudok tőle délelőtt aludni!

Magánszobrok - Szélmalmok 4

- Szélmalom - csodálkoztam. Salt Lake Cityben sok kertben van "magánszobor", valamilyen műalkotás, amit a ház tulajdonosa, vagy annak valamilyen ismerőse készített.

Van elefánt, krokodil, zsiráf és sárkány.

És itt, ebben az utcában szélmalmokba botlottunk.

Nem voltak rosszak, de nem tudom, hogy miért volt itt ilyen nagy a szélmalmok aránya.

Aztán a következő kertben megláttam egy, a szél tematikába illő szélkakast, amin hal volt a kakas helyén.

- Szóval, ez egy szélhal - állapítottam meg.

A vasút helyén

A mormon állam vezetője, Brigham Young úgy gondolta, hogy a transzkontinentális vasút Salt Lake City-n keresztül fog áthaladni. Olyan verseny folyt a vasútért, mint később az autósokért Echo környékén.

Az állam vezetése ezért is támogatta a vasútépítést és az államalapító egyik gyermeke (az 57-ből) vezetésével egy részvénytársaság is létrejött, hogy elkezdték az munkát és a Parleys Canyonon át vasútat építsenek a transzkontinentális vasút fele.

A vasút azonban a könnyebben járható és kevésbé meredek Echo kanyonban épült meg és Ogden irányában haladt tovább Nyugatra. Ott épült az első nagy vasútállomás is.

Park Cityt végül egy szárnyvonal kötötte össze a transzkoninális vasúttal és egy keskeny nyomtávú vasút Salt Lake Cityvel. A vasút Sugarhouson át az Öngyilkos-szikla mellett lépett be a hegyek közé. (A városi szakasz helyére építették a mellettünk járó villamost és kedvenc kerékpárutamat.)

Ez a vonal 6% emelkedőkön (és lejtőkön) mászott fel a bányászvárosba. Idővel egy nagy vasúttársaság felvásárolta az anyagi gondokkal küszködő kisvasutat és átépítették a vonalat 4%-os lejtésűre.

Ehhez egy három kilométeres dupla lópatkó alakú lejtőt építettek a hegyek közé.

A lópatkók között a szakadékokat három hatalmas töltéssel hidalták át.

Az átvágott hegyekből kinyert földdel töltötték fel ezeket a szakadékokat.

A vasút egy háromszáz méter hosszú alagútban vezetett tovább - de a berobbantott alagút helyéig most nem jutottunk el.

Most csak a lópatkókat jártuk végig.

A vonal alig termelt nyereséget, mert a hegyi szakasz miatt drága volt fenntartani. Ezért a második világháborút követően a vasút nagy részét bezárták.

Ma csak a pálya helye maradt az autópálya mellett egy eldugott hegyoldalban. (A négy órás séta alatt senkivel se találkoztunk.)

Itt-ott láttunk pár talpfát. Valami vasdarabot vagy pár téglát. Ennyi maradt itt egy ötven éven át működő vasútból.

Meg pár blogbejegyzés. Mint ez.

Újabb naplemente a Stansbury-szigeten

A kövületes helyre terveztünk visszamenni és újabb fosziliákat nézni a Stansbury-szigetre.

Késő indultunk és a végén - szokás szerint - rögtönözni kezdtünk. A kövületes hely helyett egy másik táborhelyen álltunk meg.

Végül is itt is kopár volt minden és ott is.

Gyakorlatilag a völgy déli oldalán voltunk közelebb egy ma is működő kőbányához. A kövületeket a múltkor a völgy északi oldalán láttuk.

Attól még itt is lehettek fosziliák - bár most nem láttunk egyet se -, igaz, a lemenő nap miatt nem is nagyon kerestünk.

A kőbányát viszont hosszan bámultuk: egy peremen pár munkagép dolgozott és lavinakint zúdultak le fentről a kövek.

Jól nézett ki és hangos is volt, de sokkal jobban szerettük ezt a zajt a hétvégente itt domináló lövöldözőkhöz képest. 

Sokaknak az a hobbija, hogy kijönnek ide és lövöldöznek.

Na, az idegesítő és Puppey se szereti. Igaz olcsóbb, mint egy terápia, de akkor is zavaró.

Most péntek este nyugalom volt: nem lőtt még senki, mi pedig lelkesen másztunk felfele a meredek völgyben.

A kilátás egyre jobb lett és az ég egyre színesebb.

Rövid tájolás után megállapítottuk, hogy a tó másik oldalán túl van az elhagyott fékezőkocsi, amit a múltkor néztünk meg.

A nap ekkor a vörös és sárga árnyalataiba borította az eget.

A világ egyre szebb lett, ahogy sötétedett.

Azt hiszem, a Dalmát tengerpart mellett a Nagy-Sós-tónak vannak a legszebb naplementéi.

Más sötétben botorkáltunk vissza az autóhoz és úgy gondoltuk, vége a fényjátéknak, de ahogy kifele haladtunk a szigetről, a napnyugta még egy újabb meglepetést tartogatott számunkra.

Már ezért megérte eljönni.

Erről a kirándulásról is készült egy film, amint itt lehet megnézni.

Befér? Nem fér be?

Néztem a mikrobuszt a gumisnál és azon morfondíroztam, hogy befér-e.

Mivel kiváncsi vagyok, ottmaradtam és fotóztam és azon gondolkodtam, hogy a tulajdonos helyében én megkockáztatnám-e ezt a gumist vagy átmennék egy másikba, ahol lehet hogy pár dollárral drágább a gumi, de biztosan befér a járgány.

Persze ez egy biztalmi kérdés is. Bízok-e a légkondis által megadott magasságban és a szervíz ajtajának a megadott magasságában és a szakiban, aki bevezeti az autót és abban, hogy a kritikus ponton nem gázol át egy cserebogáron, amitől odaütődik a teteje az autónak.

Elvégre az egész civilizációnk arra épül, hogy adatokat kapunk és bízunk bennük. A szaki és a tulajdonos annyira bíztak az adatokban, hogy nem is nézték, a valóság egyezik-e velük.

Az autó tulajdonosa bízott az adatokban és befért, bár valószínűleg agyonnyomta az autó tetején napfürdőző szunyogot, ha napfürdőzött ott egy szunyog.

Sír az árnyékszék árnyékában

- Menjünk! - mondta lelkesen Puppey és elindultunk a régi vasút mentén, csak most a másik vége felől.

Az ösvény tanyák és az autópálya között kanyargott a patakparton.

A patakot néha hidak keresztezték.

Az egyik szétesőben levő híd után egy tanya kertjében megláttunk egy körbekerített sírt az árnyékszék mellett.

- Szerencsés halott lehet - ironizáltam Puppeynak.

- Megjelőlhetem? - kérdezett vossza a Fiataúr.

- Ne, lehet elég baja - legyintettem és mentünk tovább. Biztos voltam benne, hogy az elhunyt nemcsak az ibolyát szagolja alulról.

Elhagyott vonat

- Ott van! - mondtam meglepetten és boldogan. Nem hittem, hogy megtaláljuk.

Olvastam egy elhagyott vágányon álló fékezőkocsiról a Nyugati-sivatagban, nagyjából megtaláltam a helyet is ahol lehet, de nem számítottam arra, hogy ilyen könnyen megtaláljuk.

Leparkoltunk közel a kocsihoz és elindultunk árkon bokron át a fékezőkocsi fele.

A helyi népszokásoknak megfelelően természetesen a fékezőkocsit szitává lőtték, de azért még egyben volt. Csak lyukacsos lett, mint egy ementáli sajt.

A fékezőkocsi belülről is szét volt lőve, de világosan látszott, hogy mi mi lehetett.

Lelkesen fedeztük fel a járgány belsejét, de figyeltünk közben, nehogy egy belenyúljunk - szó szerint - egy darázsfészekbe.

Az se volt világos, hogy miért áll itt ez a halom vas. A sínek fényesek voltak. Ez nem egy elfeldett szárnyvonal volt, hanem valami, amit használtak. Amíg a közepén nem hagytak egy fékezőkocsit.

Ez a vasút egy nagy ipari komplexumhoz és a transzkontinentális vasúthoz kapcsolódik közel a Nagy-Sós-tó partjához.

Az ipar annyira szennyező volt, hogy még itt is kiverte a biztosítékot és bezáratták, annak ellenére, hogy mindenféle stratégiai dolgot csinált.

Biztos voltam benne, ha majd kell a vonal, majd elviszik innen a fékezőkocsit (de miért hozták ide?)

Rejtély.

De legalább megnéztük és jól éreztük magunkat itt, mielőtt tovább mentünk volna a közeli elhagyot kőbányákba.

Erről a kirándulásról is csinálunk egy filmet, amit ide kattingva lehet megnézni.

Egy autópálya közepén

Az ilyen zárt kapuk nem szokták utunkat állni sokáig: csak arra kell rájönni, hogy kell kinyitni őket, aztán reménykedni abban, hogy mire visszaérünk ezt nem felejtem el.

A lényeg, hogy úgy kell hagyni a kaput. ahogy találtuk. Ha nyitva, nyitva kell hagyni. Ha csukva, akkor csukva kell hegyni.

Arra viszont nem igazán jöttem rá, hogy mi élhet itt, az autópályák között.

Valamikor itt egy vasútvonal futott Park City és az Echo kanyon között. Ez a vonal kötötte össze Park Cityt a transzkontinentális vasúttal. Miután megszűnt a vasút, egy lovas-gyalogos-kerékpáros sétautat csináltak belőle, amihez ezen a tizennégy kilométeres szakaszán két helyen lehet hozzáférni: az elején és a végén.

Állítólag középen be lehet mászni egy csatornán át, de azt hiszem, ezt kihagyom.

Az út egy patak mentén, fantasztikus sziklaalakzatok között kanyargott felfele.

Tipikus, mindent a szemnek hely volt: mindent jól lehetett láni, de az autópályáktól semmihez se lehetett hozzáférni.

Sose volt időm megnézni ezeket a sziklákat vezetés közben. Most bepótoltam.

Elképesztő volt, hogy sokszor észre se vettük, hogy mi egy forgalmas autópálya mellett (között) megyünk.

Puppeyt se zavarták az autók, pedig ő igazán nem szereti a nagy zajt. Csak mentünk az úton és nézegettök a tájat.

Öt kiliméter után untuk meg a nem létező banánt: nem találtuk meg a kivezető vízelvezető alagutat és Puppey kijelentette, hogy neki több fa kellene a továbbmenetelhez.

Úgyhogy megfordultunk és visszasétáltunk a kapuhoz. (Nem felejtettem el, hogy kell kinyitni a kaput!)

Azt nem tudom, hogy az ösvényt nézzük-e meg a másik végétől. Hátha látunk onnan valamit.