Újabb kövületek a Stansbury-szigeten

Szeretem a kövületeket és ezért elhatároztam, hogy a téli őszt kihasználva még a nagy karácsonyi nyaralás előtt kimegyünk a Stansbury-szigetre kövületeket keresni.

Ugyanitt már kerestünk kövületeket, de most több időnk volt: akkor mindenféle roncsot is megnéztünk. Most nem. Most csak a fosziliákra koncentráltunk.

A megfelelő üledéket tartalmazó réteget hamar megtaláltuk és lelkesen nézegettük a tengerililiomokat.

A tengerililiomok, amik nem tévesztendők össze a kukoricaliliomokkal, nem liliomok és nem növények. És persze már nem élnek.

A helyi nyelven crinoid-nak nevezett állatkák úgy ötszázmillió éve tengették életüket a tenger fenekén. (Nem tudom, hogy a tenger mit gondolt a fenekén élő állatokról.)

Azt tudom, hogy én mit gondoltam a gyönyörű kvarc-érről: hogy legszívesebben nekiesnék egy légkalapáccsal.

Persze nem csinálom. Ami a földön van, azt lelkesen összeszedem, de a szerszámot a kezemen és az eszemen kívül nem használok.

De máskor visszajövünk és keresünk kiesett darabokat.

Erről a kirándulásról is csináltam egy filmet, amit itt lehet megnézni.

Újabb naplemente a Stansbury-szigeten

A kövületes helyre terveztünk visszamenni és újabb fosziliákat nézni a Stansbury-szigetre.

Késő indultunk és a végén - szokás szerint - rögtönözni kezdtünk. A kövületes hely helyett egy másik táborhelyen álltunk meg.

Végül is itt is kopár volt minden és ott is.

Gyakorlatilag a völgy déli oldalán voltunk közelebb egy ma is működő kőbányához. A kövületeket a múltkor a völgy északi oldalán láttuk.

Attól még itt is lehettek fosziliák - bár most nem láttunk egyet se -, igaz, a lemenő nap miatt nem is nagyon kerestünk.

A kőbányát viszont hosszan bámultuk: egy peremen pár munkagép dolgozott és lavinakint zúdultak le fentről a kövek.

Jól nézett ki és hangos is volt, de sokkal jobban szerettük ezt a zajt a hétvégente itt domináló lövöldözőkhöz képest. 

Sokaknak az a hobbija, hogy kijönnek ide és lövöldöznek.

Na, az idegesítő és Puppey se szereti. Igaz olcsóbb, mint egy terápia, de akkor is zavaró.

Most péntek este nyugalom volt: nem lőtt még senki, mi pedig lelkesen másztunk felfele a meredek völgyben.

A kilátás egyre jobb lett és az ég egyre színesebb.

Rövid tájolás után megállapítottuk, hogy a tó másik oldalán túl van az elhagyott fékezőkocsi, amit a múltkor néztünk meg.

A nap ekkor a vörös és sárga árnyalataiba borította az eget.

A világ egyre szebb lett, ahogy sötétedett.

Azt hiszem, a Dalmát tengerpart mellett a Nagy-Sós-tónak vannak a legszebb naplementéi.

Más sötétben botorkáltunk vissza az autóhoz és úgy gondoltuk, vége a fényjátéknak, de ahogy kifele haladtunk a szigetről, a napnyugta még egy újabb meglepetést tartogatott számunkra.

Már ezért megérte eljönni.

Erről a kirándulásról is készült egy film, amint itt lehet megnézni.

Kilátó a Stansbury-szigeten

Az előző expedició a Stansbury-szigetre szó szerint belefulltadt a naplementébe.

Most már hosszabbak a nappalok és mi is korábban indultunk, így reméltük, eljutunk a szigen északi csúcsa feletti kilátóba.

Az út sokkal döcögőbb volt, mint télen, talán mert akkor a vastag hóréteg ápolta és eltakarta a kátyúkat.

Az elhagyott ház, ami a mellette levő esztenából kiindulva valamikor talán egy pásztor lakhelye lehetett.

Most nem álltunk meg bámészkodni a partravetett hajóra emlékeztető roncsnál és a kövületeknél sem, majd legközelebb. Most a kilátóba igyekeztünk.

 

Iosepánál látott szellemházat úgyse fogja felülmúlni.

Az út végén parkoló és pár információs tábla várt. Meg a szokásos WC.

Ami tiszta volt és volt benne papír.

Innen indult az ösvény elhaladva egy miniatűr kilátópont mellett.

A legtöbb látogató eddig jött, majd nagyjból tíz perc után elégedetten megfordult és elhajtott.

Mi többet szerettünk volna és továbbindultunk.

Az ösvény a Nagy-Sós-tó egy kiszáradt medrén keresztül haladt nyílegyenesen.

Száz méterenként karókkal precízen jelölték, merre kell menni.

Amint aztán kiértünk az egykori öbölből, eltüntek a jelek. A telefonra letöltött térképet követtük innen. Tudtuk, hogy a nagyobbik hegye előtti púpra kell felmennünk.

A hegy oldalán láttuk, ugyanaz a kőzet van itt, mint az Antilop-szigeten a Ladyfinger-nél vagy az Ogden -kanyon szájánál.

A kopár dombok közt egyre szebb volt a kilátás, ahogy egyre magasabbra értünk.

Aztán fenn is voltunk a hegy tetején.

Alattunk ott volt az elhagyott kikötő, ahonnan a tóban élő rákocskákat halásszák.

Oda nem mentünk le: az már magánterület volt.

A kilátás innen elképesztő volt.

Szemben láttuk a Promotory-félszigetet, ami mögött van a Golden Spike és a Spiral Jetty.

Hátranézve, dél fele láttuk a távolban a Marinát, Saltairt és az óriskéményt a Oquirrh-hegység lábánál. A mögöttünk magasodó hegyek takarták Tooele-völgyének bejáratát.

Pont alattunk egy elhagyott házikó látszott - ha nekem adnák, nagyon szívesen újítanám fel. Jó messze lennék a legközelebbi szomszédtól.

Innen már hazafele vezetett az út. Sokkal gyorsabban leértünk, mint fel.

Puppey lelkesen navigált minket hazafele.

Útközben csak egyszer álltunk meg szemezni pár tehénnel.

Jó, hogy megálltunk, mert így észrevettük, hogy távolban, a tehénen is túl látszik a Lone Rock Skull Valley bejáratánál, ott, ahol az egyik navigációs nyilat láttuk.

Naplemente a Stanisbury-szigeten

A Stanisbury-szigeten sok minden van, sziklarajzok, barlangok, de mi most a kilátóhoz akartunk menni.

A veremháznál azonban túl sokat időztünk és kezdett ránk sötétedni.

Ez nem volt baj: a Nagy-Sós-tón és a Sóssivatagban álomszép naplementéket látni.

Amit most a szigeten láttunk, az szintén hihetetlen volt.

A naplemente bőven kárpótolt az elmaradt kilátóért, ahova később majd visszamegyünk.

Stansbury Island

Stansbury Island
Originally uploaded by ribizlifozelek

Délután elhatároztuk, elmegyünk valahova. Mivel késő volt, a kutyának is kellett ennivalót venni, túl messzire nem mehettünk. Valamikor olvastam a Stansbury Islandról, mint egy kellems helyről, közel a városhoz.

Odamentünk.

Persze a dolog bonyolultabb volt, mint első pillantásra látszott. A szigetet és az oda vezető utat könnyen megtaláltuk. Pillanatok alatt eljutottunk Salt Lake City zöld oázisából a Holdra. A szigeten nőtt valami bozót, a bokrokból néha hosszú nyúlülek emelkedtek ki. Háromszor láttunk tapsifülest, kettő szaladt, a harmadik lapult, méghozzá egy autókerék aladt. Lapuljék békében.
A gyér bozótot néha puszta szikla váltotta fel. Az út viszont meglepően jó volt, itt ott akadt rajta egy-egy gödör, de ahhoz képest, hogy a földutat főleg a sziget végén lévő magnéziumbánya kamionjai használták, tökéletes volt.
Rövid autózás után egy nyitott kapuhoz értünk. Itt fenyegető feliratok fogadtak minket: az utat körülvevő földek magántulajdonban vannak, le ne térjünk az útról, mert akkor... A táblák büntetéssel és bírósággal fenyegetőztek, de szerintem a betolakodókat egyszerűen elásták valahol.



Félig és egészen elhagyott kőbányák között autóztunk, mígnem elértünk az ígért kilátóba, ahol egy magányos WC állt az egykori tóparton. Mivel a tó szintje erősen ingadozik, jelenleg a WC jó kilométerre volt a víztől. A WC makulátlanul tiszta volt, természetesen volt benne papír – csak az ajtajába lőtt bele valaki kétszer sörétespuskával, mert biztosan foglalt volt az egyetlen fülke.
Mivel a tó épp száraz volt, a kilátóból se volt sok látnivaló. Picit arrébről azonban egész jól lehetett lehetett látni a tükörsima vizet, a távolban meg az elmosódott partot.



Mivel tovább nem lehetett menni, kezdődött a magnézium bánya, visszafordultunk. Az egyik elhagyott bányában láttuk, hogy az egyik parkoló teherautót is szitává lőtték, biztos, mert rosszul előzött...