Elveszett sziklarajzok - Western Mountain

- Ott kell parkolni, ahol még jó az út - magyarázta a sziklarajzspecialista. 

A jó út az szubjektív, de ezen az úton lassan, mondom lassan, mindennel lehetett menni. Szerencsére digitális a sebességmérő, mert a mutatós nem mozdult volna meg. De úgyse járt senki erre panaszkodni, hogy lelassítom a forgalmat.

Aztán ahol már nem mertem továbbmenni, leparkoltunk.

A kilátás már önmagában megérte: innen még nem láttuk a Utah Lake-et.

A tónak ez a része kevésbé ismert, ide főleg helybeliek járnak ki célbalőni, szóval ide hétvégente mi nem jövünk.

Most hétköznap volt és szerencsére senki se hódolt az ősi utahi népszokásnak, ami felesleges háztartási berendezések szétlövését jelenti, így nyugodtan fel mertünk mászni a meredeken a barlanghoz.

A barlang megvolt. Volt benne egy csomó füstös szikla - szóval tényleg laktak itt. Hogy ki, azt én a füstből nem tudom megmondani. De laktak.

Régi sziklarajzot viszont itt nem találtunk, csak pár újat.

Innen tovább kellett menni felfele egy meglehetősen meredek és kitett ösvényen.

Ilyenből nagy volt a választék: az összes továbbhaladó ösvény meredek volt és az összes a meredély szélén vezetett.

Felkapaszkodtunk és közben minden sziklát gondosan megnéztünk, kopácsoltak-e rá valamit.

De nem.

Viszont a kilátás egyre szebb lett.

Ez vígasztalt. Az nem, hogy egyre messzebb kerültünk a feltételezett sziklarajzövezettől.

A titkos sziklarajzokat a tó másik oldalán könnyebb volt megtalálni.

Amikor felértünk a hegy tetejére és körülnéztünk.

Innen be lehetett látni a tó jó részét.

Ezért megérte feljönni.

Sajnos azonban megérkeztek azok, akik korábban jöttek el munkából és elkezdték levezetni a munkahelyi stresszt és a levegőt megtöltötte a puskaropogás vidám zaja.

Úgyhogy óvatosan leereszkedtünk vissza az autóhoz és még óvatosabban levezettünk a tópartra.

Itt egy zöld oázisban - egy szabadstrandon - megebédeltünk és elindultunk hazafele.

Majd visszajövünk kajakozni és akkor megpróbáljuk még egyszer megkeresni a véseteket.

Szikarajzok között

A tavaszi harminc fokban kifejezetten üdítő volt felmászni a hegygerincre: ott legalább a menetszél hűtött minket.

Pár éve annyira megtetszettek a titkos, alapítványi tulajdonban levő sziklarajzok, hogy eljöttünk önkénteskedni.

Úgyhogy most mi tartjuk a biztonsági indoktrinációt a résztvevőknek, akik huszonnégy órával korábban kapják meg a találkozóhely koordinátáit.

- Főzelék vagyok, Ribizli Főzelék - mutatkozom be - és nem mondom meg, hogy hol vagyunk, mert ha megmondanám, akkor törölnöm kellene a memóriátokat.

De ezt már nem tettem hozzá, csak gondolatban.

A korai melegben egyes kaktuszok elvirágoztak.

Ez a sziklarajzokat nem érdekelte, ők még ott vannak. Igen, ezen a képen van egy mini sziklarajz, amit az talál meg, aki tudja, hogy ott van.

A fenti viszont jól látható. Szerintem egy halfej, ami nem büdös. Itt egy régi vésetet kereteztek be, ettől a halnak szeme is lett.

A régi véset akármi lehet és valamiért bekeretezték. Vagy azért, hogy működjön a varázslat, vagy azért, hogy ne. Vagy egyéb.

Az valószínű, hogy a tó túlsó partjáról eveztek át ide az emberek és itt volt egy ideiglenes táboruk, ahol halásztak (vajon miért nem halásztak a másik oldalon? vagy ott is halásztak?) és vadásztak. (Ezért is van a fenti sziklarajzon egy állat felül. (Bighorn sheep, ami azt hiszem magyarul kanadai vadjuh néven fut, ha kergetik. Pedig ez nem is Kanada.)

Az világos, hogy vadászni miért jártak át: egy település - még egy félnomád életmódot folytató társaság települése is - gyorsan elfogyasztja a környéken elejthető vadat, illetve a megmaradt vadak elvadulnak és messze elkerülik az embert.

Ezért pár hétre átköltöztek a tó túlsó partjára, ültettek valamit, vadásztak és gyűjtögettek kaktuszt, amiből lehetet szeszt csinálni. (Olvastam egy elméletről, ami szerint Mezopotámiában a letelepedés fő oka az volt, hogy másként nem tudtak gabonát termeszteni a sörnek.)

(A fenti fotón korabeli helybeliek dűlöngélnek, talán részegen és én ezt a rajzot "Vigyázat, csúszásveszély-nek" hívom. A kaktusztól beszívott indián hanyattesik a sziklán.) Persze lehet, a korabeli Munkavédelemi Hatóság kötelezővé tette, hogy ezt idekopácsolják, hogy aki jött a ceremóniára, tudja, veszélyes terepre tévedt.

Picit arrébb van egy másik rajz (a fentiről semmi se jutott eszembe, de tetszett és betettem ide a fotót, amiről beszélek, az lenn van), amin három haver néz bele a világba.

Ez a három haver engem a közeli Három harcosra emlékeztet. Sőt, délen a Calf Creek mellett is van három haver, és én emlékszem három haverre a San Juan-folyó mellől is, de annak nem találom a blogbejegyzését, csak a masztodonét.

Máshol is gyakran szerepel három harcos (Vernal mellett van egy hely és egyszerűen nem emlékszem, hogy arról írtam-e vagy sem. De majd megkeresem és belinkelem, ha igen és megírom, ha nem. Ha megtalálom a fotókat.)

Persze lehet, nincs ebben semmi különleges: elnök, alelnök és titkár, nincs itt semmi látnivaló.

A sprirálnál nagy szerencsénk volt: pont úgy sütött a nap, hogy a spirálnál lehetett látni, hogy lett bekopácsolva a sziklába. Azon túl, hogy lassan és precízen.

Nem szabad hozzájuk érni, mert az olaj az ember ujjain elkezdi őket tönkretenni és ha már itt vannak ezer éve, ne miattam tünjenek el, de nagyon kívántam hozzájuk nyúlni és végighúzni ujjaimat rajtuk, hogy érezzem a véseteket.

Azért szabadkézzel odavésni azt a spirált, az nem volt semmi.

A fenti rajz engem a komplex lakóházakra emlékeztet, amikben délen laktak az emberek, de itt inkább veremházakat használtak (a korai telepesek idején a fiatalok feladata volt a veremházak lebontása, mert hát a legjobb földeken álltak és útba voltak, amikor felszántották a földet).

Az az érdekes, hogy tizenvalahány túra után is mindig találni itt valami újat. Például a fenti rajzot, ahol ott a nagykés felül, bal oldalról valamit elvittek és alul ott a hosszú sorminta, ami akármi lehet, de betemette a föld. Ilyenkor felmerül, hogy mennyi nem látszik belőle.

Lehet, ha kiássák, ott lesz ízes helyi nyelven, hogy "hülye aki elolvassa".

Egyesek szerint a kövezkező rajz a helyiegyetem reklámja, ami egy U, vagy egy szülés, de szerintem ez a "hogy ityeg a fityeg" kifejezés rajzos megjelenítése.

A titkos sziklarajzok

"A találkozóhelyről és annak idejéről az indulást megelőző napon küldünk értesítést."

"Elfogadom, hogy a túra alatt készített fényképeket csak a geolokációs adatok törlése után teszem közzé."

- És úgy fogok bemutatkozni, hogy a nevem Főzelék. Ribizli Főzelék - morogtam magamban. 

Nem James Bond emléktúrára mentem, hanem egy sziklarajzokkal teli területet megnézni a Utah Lake partján.

Mire fel ez a nagy titkolózás?

A sziklarajzok - és a terület - egy magánalapítvány kezében van. A sziklarajzokat senki se őrzi. Az alapítvány attól fél, hogy valaki esetleg idejön és ellopja őket.

Azt elmondhatjuk, hogy a Utah-tó partján vannak, de azt, hogy pontosan hol, nem. (Mert hát pont megtalálni nehéz őket.)

A sziklarajzok léte annyira nem publikus, hogy a nyári tűzvész alkalmával majdnem eldózerolták őket a tűzoltók, amikor próbálták megállítani a bozóttűz terjedését.

Eurékába menet mi is sokszor elautóztunk e hely mellett és nem is gondoltuk volna, hogy van itt valami érdekes.

Bozót azért maradt szépen és szerencsére a sziklarajzoknak se esett bajuk.

Évente -nagyjából- hatszor lehet ide bejönni. Van három túra tavasszal és három ősszel. Egy túrán tizenkét ember vehet részt.

Tavaly - amikor sikerült egy helyet megcsípni - a koronavírus miatt törölték a túrákat. Idén tavasszal meg se hirdették őket.

Ősszel meg egy elmaradt a rossz idő miatt, a másikon meg végig ömlött az eső.

Szóval örültem, hogy sikerült jegyet szerezni és boldogan ki is töröltem az összes adatot, amit a kamerám rögzített.

Észak-Utahban alig vannak sziklarajzok. Valahogy itt az őslakosok nem nagyon kopácsoltak a sziklákba. Van pár sziklarajz a Stanisbury-szigeten, pár a Utah-tó körül, néhány fenn Coalville-ben, meg pár a Parrish-patak mellett.

Valljuk be, ezek a sziklarajzok nem olyan izgalmasak, mint a déliek.

Ezért is örültem, hogy sikerült bejutni ide egy vezetett túrára: nehéz őket megtalálni. Itt a régész-túravezető rábökött egy sziklára és azt mondta: Szülő nő.

Én azt mondtam: Tényleg!

Persze abban is biztos voltam, hogy amikor ezt a sziklazugot (lásd a második fotó felfele) szülőszobának használták, még nem volt itt a kaktusz.

Picit több, mint négy kilométert kanyarogtunk a tó partján láthatatlan ösvényeken, de rengeteg mindent láttunk.

Találni is találtunk mindenfélét: mivel az aljnövényzetet sok helyen felperzselte a tűz, előkerültek a nyílhegyek, őrlőkövek és egyéb apróságok.

Volt itt egy épület alapja is, de az alapítvány, amikor megvette (jelképes áron) ezt a területet az adományozóktól megígérte, hogy sírokat nem fognak feltárni.

Most várnak egy földradarra, hogy mégnézzék, sír van-e a kövek alatt. Valószínűleg nincs, de ígéret szép szó.

Engem főleg a csend ragadott meg. Az érzés, hogy nincs itt senki. Hogy a világvégén vagyunk, ahol semmi se változott azóta, hogy hat-hétezer éve valaki belekopácsolta a sziklába ezeket a rajzokat. A tengeri kígyót meglovagló hősről. (A semmihez se értő szakértők szerint a rajz folyópartot ábrázol.)

Ugyanakkor a tó másik oldalán ott van Salt Lake kétmilliós agglomerációja és Észak felől is közelednek a végtelen külvárosok a csend eme szigetéhez.

Ezek a sziklarajzok gond nélkül kibírtak párezer évet, de félek, a következő pár évtizedet nem élnék túl védelem nélkül.

Utahi Balaton

Megint olyan érzés volt, mintha a Balatonnál lennénk. Nem ott voltunk, de az érzés ugyanolyan volt.

Most nem volt fesztivál, nem volt akkora tömeg, de a Utah Lake továbbra is balatoni hangulatot árasztott. Hekk és lángos nélkül.



A Utah Lake State Park Provo belvárosához közel van a Provo folyó vadregényes torkolatánál.



Engem a hely picit a mesterséges dubai pálmaszigetre emlékeztet: három moló nyúl bele a tóba, egyik a folyót követve és után hosszan elkanyarodva, hullámtörőként védve a stradnot és a kikötőt.



A másik, a legrövidebb az öböl közepébe nyúlik be, közte és az első hullámtörő között van a strand. A legbelső öböl a marina és ezt védi a harmadik hullámtörő a másik oldalról.



A mólókon horgászok lógatják a botjukat a vízbe és dobálják el maguk után a damilt, eltört úszót és üdítősdobozt. Amúgy igazi sporthorgászok voltak: amint kifogtak egy halat, kiszedték a horgot a szájából és nagyívben visszadobták. Csók és kivánság nem volt, csak halak, amik repültek vissza tóba.



A vizen motorcsónakok, vitorlások ringatóztak és távolban látszott a tó másik partja, Saratoga Springs, ahol a hőforrások és a néplavór van.



Valamivel közelebb ott volt a marina és mögötte a Wasatch-hegység meredek ormai és köztük a Provo-kanyon a Bridalveil vízeséssel.



Gyönyörű volt.

Tetszett.



Valószínűleg megint jövünk majd, bérelünk egy kenut és felevezünk a folyón. Vagy ki a tóra. Vagy is-is.