A Lake Blanche az egy külön világ. Ott már augusztus közepén ősz volt. Valószínűleg most, október elején már leesett az első hó, de erről nem akarok tudni semmit.
Augusztusban a kánikulában jó volt feljönni. Kigyalogologoltunk a füstből és a melegből, egyenesen bele az őszbe.
Mondjuk meredeken kellett felfele menni. Az út nem volt hosszú, de alaposan próbára tette az ember vádliját. Folyamatosan, erősen emelkedett, fel, fel a felhőkön is túl, az üveghegyen is túl és még az oxigénhatáron is túl, talán egészen a Holdig. Na jó, addig nem.
Szerencsére az erdőben volt málna, úgyhogy néha meg lehetett állni és felfrissülni és mászni tovább.
Aztán, amikor azt hittük, már nem lehet tovább felfele menni, elfogyott az erdő és az újabb kaptató lábánál elértünk a vadvirágok birodalmába.
Ekkor felértünk a nyeregbe rengeteg felirást láttunk meg a sziklákon. A 19. század végétől kapirgálták be a túrázók a nevüket a kőbe. Mi ettől eltekintettünk, lehet, ez ma büntetendő. De nem biztos.
Ekkor lenéztünk a hegygerincről és ott volt a tó, a Lake Blanche. Megérte mászni. Olyan volt, mint egy tündérmese.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése