Mirror Lake

 

 

  Tizenkét éve voltunk a Mirror Lake-nél, októberben. Most szeptember közepe után indultunk neki a másfél órás autóútnak, hogy felérjünk a tóhoz

.  

Ebédeltünk az erdőben és megküzdöttünk a támadó mókusok hordáival, majd elindultunk körbejárni a tavat.

   

 Többen voltak, mint tizenkét éve, de azért most se lehetett azt mondani, hogy tömeg volt az ösvényen.

   

 Feljönni a tóhoz hat dollárba kerül, ezért a pénzért három napon át lehet használni a létesítményeket, wc-ket, piknikhelyeket, ösvényeket. Ma pont ingyenes nap volt. Lehet pont ezért voltak többen.

   

 Szemét is több volt: főleg damilok, amit a nem túl nagy ho-ho-horgászok elveszítettek, elhagytak. Ebből egy jókora gombolyagot gyűjtöttünk össze. A Calvin Klein papucsot azonban otthagytuk. Valószínűleg olvadásig az ott marad a sár fogsábában. Csak remélem, hogy a papucs nem folytatódik lefele egy lábban...

   

 Egy valamit nem értettünk, miközben körbejártuk a jéghideg tavat: miért vártunk tizenkét évet arra, hogy visszajöjjünk?

 

Tolvaj az erdőben

 

- Az a patakpart jó lesz! - állapítottuk meg. A patakban ugyan nem volt víz, de volt mellette egy piknikasztal, két pad és sütötte a nap. 

Háromezer méter felett szeptember közepén ez már fontos. A Mirror Lake-nél voltunk, tizenkét év után megint feljöttünk megnézni a tavat. De túra előtt érdemes ebédelni. Úgyhogy kipakoltunk. Ahogy hordtuk a hátizsákokat és elemórzsiás kosarakat, valami zörgést hallottam. 

   

- TOLVAJ! - kiáltottam fel.

A mókus megtorpant a kiáltásra, majd nekilátott hátizsákomban kotorászni.

   

 - Az a mi kajánk! - emeltem fel a hangom, mire egy dühös cserregés volt a válasz és a mókus kelletlenül leszállt az asztalról.

 

Nem ment messzire és több támadást is intézett az asztal ellen, még akkor is, amikor Yoda kezdett vele szemezni. Később kollégái is megjelentek és bekerítettek minket. Több oldalról próbálkoztak támadással, de mi gyorsabbak voltunk: mire megszervezték magukat, elfogyott az ebéd és mehettünk a tóhoz.

 

Pár véletlen rom a prérin

 

  Megjegyzés: 1. Ez egy 2019 júniusi történet, de eddig nem írtam meg. 2. Nem a klasszikus prériről van szó, de a cím nekem tetszik. 

 - Indián romok - olvastam a táblán miközben suhantunk a néptelen úton és igyekeztem szép lassan lefékezni, hogy megforduljunk. 

 - Ezekről nem is hallottam - néztem rá Yodára, aki lelkesen kémlelte az utat és fákat keresett szemével. Fák nem nagyon voltak, még valahola a Sevier-tó előtt láttuk az utolsó nagyobb példányt. 

Meglehetősen sokat készültünk erre az útra, de nem hallottunk prekolumbián romokról a Great Basin Nemzeti Park közelében. Lehúzódtam az út szélére, inkább megszokásból, mert úgyse jár erre senki se, kivéve a madarakat, de azok felülről előznek. 

A telefon térképét reménytelen lett volna betölteni, lefedettség utoljára valahol Delta fele, Camp Topaz közelében volt. Úgyhogy egy papírtérképen próbáltam megtalálni magunkat - sikerrel, láttam, hogy nem is nagy kitérő megnézni a romokat.

   

A parkolót könnyen megtaláltuk, mivel csak úton szeretünk vezetni és ez volt az egyetlen út. A parkolóból egy ösvény vezetet valahova. Követtük. 

 - Ez olyan, mint egy spirituális utazás egy szimbolikus ösvénnyel! - mondtam Yodának. Yoda rámnézett és csak annyit mondott: 

 - Én materialista fákat szeretnék erre a spirituális tájra.

   

 De se spirituális, se materiális fák nem mutatkoztak. A romokhoz viszont elértünk.

   

 - Ennyi? Ezért jöttünk ide? Ezért? - Yoda hitetlenkedve nézett rám. Én magasabbról néztem a romokat (alapokat) és láttam, hogy a házak egy központi udvart vettek körül és, hogy meglepően szabályosan voltak elhelyezve. 

 - Hát nem egy Mesa Verde - sóhajtottam - de azért érdekes. 

 - Érdekes, érdekes, a piknikhely az érdekes, ott van árnyék, lehet ebédelni és vannak oszlopai is - felelte Yoda és elindult az oszlopok fele - Együnk, mielőtt megnézzük a Great Basin Nemzeti Parkot.

 

Halloween Horror - 2020/2

Közeleg a Halloween, a halottak kiülnek a kertbe a kényelmes villamosszékbe és boldogan nézik vidám sírköveiket. Érdemes végigböngészni a feliratokat, jót lehet nevetni a békében nem nyugvókkal.

Mi ez?

1. Egy első világháborús utahi pilóta emlékműve a utahi Parlament előtt.
2. Kolodko első utahi szobra.
3. Méhecske szobor a utahi parlament egy teraszán.
4. Pilótaemlékmű.
5. Anyahajó-szobor.

Városi séta

Salt Lake City kertvárosaiban öröm sétálni.

A régi külvárosok árnyas fái alatt rengeteg szép házba botlani a város legjobb korszakaiból.

A kedvenceim ezek a szecessziós "Prairie style" házak. A fenti nekem hatalmas terasza miatt tetszett nagyon.

A lenti festése miatt. A legtöbb ilyen házat komor sötétbarnára festették, ez viszont vidám lett sokszínű festésével.



Ebben az utcában szeretik a festéket és az eredeti formájukban megtartott, helyreállított házakat. Az oromzat festése olyan maradt, mint volt.



Az elmúlt évszázadban ezeknek a házaknak a halpikkelyeit sietős mesteremberek egyenletes fehérre mázolták szemben az eredeti szinorgiával.



Az utcából nem maradhattak ki a telepes-házak sem.



Ezek a legelső tartós lakóépületek voltak errefele. Az 1800-as évek végén építették őket. Eredetileg pici házikók voltak, aztán, ahogy nőtt a család egyre újabb és újabb részeket toldottak hozzájuk.



Vasárnap reggel alig volt valaki az utcákon. Még a kertitörpék is aludtak.



Mondjuk a húsevő növények már elindultak vadászni korábbi áldozataik tetemei mellett.



A rozsdás tirannoszaurusz pedig valószínűleg fűbe harapott.



Hatalmasak voltak a kertek, elfért bennük minden, még kultúrnövények is. Sőt, az egyikben találtunk egy óriási építményt, ami új értelmet adott a "faház" szónak.



Két kortárs házat találtunk, egyik se volt rossz, bár a kétemeletes nappalit nem lehet egyszerű kifűteni.



Jó séta volt. Barátságos volt a környék.

Mókusdráma

Megjegyzés: a fotók nem a tetthelyen készültek.


- Mi van a szájában?
- Egér?
- Kismókus!

Valóban, egy mókusmama suhant át az utcán egy kismókussal a szájában, majd egy iramodással felmászott Carl fenyőfájára.

Kicsit később megjelent egy újabb mókuskával és az embereket nagy ívben kikerülve meg se állt a fa tetejéig. A legutóbbi szélvihar valószínűleg kilakoltatta otthonából és most költözött arrébb.

A harmadik mókusmentő kör váratlan akadályokba ütközött. Az akadály jó nyolc kilós volt és macska. Hermione, Carl macskája, aki egyszer egy kerékpárlánccal a nyakán tántorgott be az utcába megállt a mókussal szemben.

A mókus nézte a macskát.
A macska nézte a vacsorát.

Ekkor a mókus cselezni kezdett és ügyesen kikerülte Hermionét, ám közben a kismókus kipottyant a szájából és elnyúlt Carl teraszán.

Carl felkapta Hermionét és zutty, bezárta a házba, mi pedig néztük, hogy mi lesz az elhagyott kismókussal.

Az anyamókus dícséretes pragmatizmussal először átszállított még egy kismókust, majd ideges farokrázással figyelte a helyzetet.

Aztán megiramodott és felkapta a kicsinyét és felszaladt vele a fészkébe.