Vadlovak, vadvécék - Pony Express

 A lószar, amit a Száraz-folyó medrében találtunk, valóban izgalmas volt: az egyik, a West Desertben vadon élő musztáng, vadló hagyhatta itt.

Szerintem a lovak azért járnak ide, az emlékműhöz, hogy vakaródzanak az oszlopon és ha már vakarództak egyet, akkor már otthagynak pár lócitromot is. Mindent egy helyen.

Több ménes él ebben a sivatagban. Ezek a visszavadult lovak a spanyol hódítók megszökött lovaitól származnak. Azok a lovak három-négyszáz éve a szabadságot választották és emigráltak az Egyesült Államokba (vagy valami ilyesmi). Visszavadultak és nagyjából háborítatlanul élnek a Nyugati Sivatagban.

Yoda lelkesen nézte a lovakat a távolban. 

- Menjünk, menjünk! - mondta. 
- Nem megyünk, nem megyünk. Most a futóRibizlit kísérjük!

Mentünk tovább. Lassan, meg-megállva 3-5 kilométerenként. 

Víz, szalonna, rántottcsirke, kolbászkák, szamosza, sajt. 

A futóRibizli mindig megmondta, mit kér a következő megállónál és hogy az hol legyen. Mi pedig egyik szemünket a megtett távolságot mutató műszerre szegeztük, a másikat az útra és a futókra és közben a visszapillantó tükörben néztük, látszik-e a por. Mert ha por van, akkor gyorsan megyünk. Amúgy se kell sietni sehova, még poroszkálni is felesleges. Szó szerint. 

- Ideje ebédelni! - jegyezte meg Yoda - ha már fa nincs, legalább együnk valamit. 

Nem igazán tudtam, merre vagyunk. A letöltött térképen nem volt rajta a következő nagy akadály, a Dugway Pass. Én meg nem tettem rá. Szóval tudtam, hogy előtte vagyunk, de hogy mennyivel, arról fogalmam se volt. 

- Mondom, együnk valamit. 

Szerettem volna valami jobb helyen enni, ahol vannak fák, meg árnyék - mert hát ezt a futást a globális felmelegedés támogatta egy október közepi 25 fokkal. Ehhez kellett volna a Dugway hágó, amit olyannak képzeltem, mint a Lookout Pass vagy Simpson Springs volt.

- Ebéd!!!! - zökkentett ki gondolataimból a Mester. 

Mivel ezen út mellett egyik hely olyan volt, mint a másik, amint elértük a kitűzött távot, leálltam az út mellé. 

Kipakoltam a székeket, a vödröt, a főzőt, rátettem a vödörre a gázégőt és nekiláttam ebédet csinálni. Csirkepaprikást. Tésztával. Picit konyhaterrorista módra. Egy sivatag közepén ne legyen finnyás az ember, nincs idő szépen feldarabolni mindent. Az egyik hűzőtáska mélyéből végül elővettem a Zöld Anatémát is.

-

 Elrontod! - morgott a Mester a szék árnyékából, amikor meglátta, mit csinálok 

- Elrontod!

Valóban elrontottam. Tettem mellé brokkolit is. 

Száraz folyó száraz partján - Pony Express

Vannak makacs emberek. Vannak nagyon makacs emberek. Vannak különlegesen makacs emberek. Ilyen emberek voltak azok, akik a viccesen folyómedernek nevezett Pony Express állomást üzemeltették.

Az állomás valóban egy folyómederben volt, de az a folyó az időszakos, vad árvizeket leszámítva - amikor a víztömeg elsőpörte útjából az állomást - utolájára itt tizennégyezer éve folyt.

A makacs emberek azért próbálkoztak a kútásással, ástak is három kutat, egyenként hatvan méter mélyet, de vizet nem találtak.

Hogy mit ittak? Szerintem töményet, mert másként ezt nem lehetett kibírni és mert állandóan sivatagi szellemeket véltek látni. Ezért is nehéz volt emereket találni erre az állomásra. Mégis, honnan volt vizük? Hozták Simpson Springs-ből.

Az összes általam olvasott útleírás kihangsúlyozza, hogy az itt emelt épületek maradványait nem találták meg. Talán azért, mert ők nem sétáltak be pár száz métert a folyómederbe és nem látták az alapokat.

Mi azonban mást is láttunk: egy extra emlékoszlopot, ami az eredeti útvonal helyét jelölte.

Oda is mentünk, hátha találunk ott valami izgalmasat. Találtunk is.

Vadlószart.

Simpson springs - Pony Express

 

- Fák! Fák! Fák! - lihegte Yoda extázisban.

- WC, WC, WC - feleltem neki észrevéve a pici illemhelyet a parkolóban, ami végül is ugyanazt jelentette.

A futók ebből semmit se kaptak: ők pár száz méterrel korábban elkanyarodtak jobbra le a tavacska fele, ahol az ellenőrzőpont volt. Mert itt tavacska is van. Ez az első állandó vízlelő hely a Lookout Pass után.

Mi viszont megálltunk, meglátogattuk a fákat, a WC-t, kiköptük a szánkban felgyűlt port és kinyújtóztattuk tagjainkat.

Ez a 22 km egy örökkévalóságnak tünt. Tudom, futva még több lehetett, de engem a vezetés is megviselt a sötétben, porban a futók közt szlalomozva. Annyi pozitívum volt a dologban, hogy tavaly rengeteg vadász suhant el óriási lakókocsit vontatva. Most viszont nyugalom volt. Legalábbis e téren.

Yodával izgatottan néztük meg az út legnagyobb műemlékét, a rekonstruált Pony Express állomást. Az állomást a harmincas években építették fel újjá, amikor Roosevelt közmunkaprogramja megmentette Amerikát. Valamiért a CCC (Civilian Conservation Corps) ide is eljutott és volt itt egy állandó táboruk is, ami most egy kemping. Gondonok és áram nélkül, de kemping. A CCC bázis egykori bejáratát két, nem evilági kőobeliszk jelzi ma is.

Az eredeti Pony Express állomást lebontották és a köveiből egy Anderson nevű fickó épített egy házat, de ebből csak pár faldarab maradt meg, én már láttam sok jobb állapotban megmaradt római romot.

A harmincas években a CCC felépítette a régi állomás mását valószínűleg a régi állomás helyén, talán pont Anderson házának a köveit visszalopva. Ma már ez a közel száz éves épület is műemlék és a legnagyobb épület a Pony Express útja mentén a West Desertben.

- Ide vissza kell jönni! - mondta Yoda boldogan elemezve a fát, amit az összes erre járó kutya megjelölhetett.

- Visszajövünk, de először keressük meg a futóRibizlit és utána nézzük meg a száraz folyót!

Sötétben minden futó fekete - Pony Express

Boldogan indultunk a futók után. Mellettem egy frissen tarhált banánnal, fülemben Yoda izgatott lihegésével.


Tudtam, négy mérföldet kell vezetnem a találkozóig, ahol átveszem a felesleges futóruhákat, adok enni, inni.Nagyjából erről szól a “crewingolás”. A megbeszélt helyen bevárni a futót és ellátni. Aztán megbeszélni a következő helyet.

Azt is tudtam, hála David fejtágítójának, hogy három mérföld után (ez kb három mérföldet jelent) van egy útelagazás, ahol könnyű eltévedni, ne menjünk Dugway fele, mert az zárt katonai terület.


Mindez egyszerűnek tünt, amíg ki nem tapasztaltam a West Desertben levő utak pár sajátosságát.

A. Az elágazásoknál általában nincs tábla.
B. Ha van tábla, lekopott róla a szöveg.
C. Ha van tábla és nem kopott le róla a szöveg, akkor ritkán olvasható.
D. Ha van tábla, nem kopott le róla a szöveg és olvasható, akkor sokszor az elágazás után van.

Különben is, sötétben minden tábla, út és futó fekete.

Egyiket se lehet felismerni.

A futók mind fekete árnyak voltak világító és fényvisszaverő pöttyökkel.

Nagyon vártam a hajnalt.

 

Ami lehet, hogy szép volt, de nem láttam, mert a csámborgó futókat lestem és kerestem a futóRibizlit.

Amikor világos lett, már mertem nem görcsösen szorítani a kormányt és a tájat is tudtam figyelni.

A táj lenyűgöző volt, csak Yoda fészkelődött mellettem idegesen:

- Az első fánál állj meg!
- Arra várhatsz Simpson springs-ig - feleltem.

Pony Express - Start

 

- Csingngliling - hallottam és megtemegett a világ.

Azt éreztem, hogy fázik a dobhártyám és hallottam, hogy valami csilingel és megint remeg a föld.

Nem föld. Matrac.

Meg akartam mozdítani a kezem, de nem mozdult. Valami rátekeredett.

A hálózsák.

És fázott a dobhártyám.

- Tap-tap - hallottam. Kezem végre kiszabadult és a zaj irányába tapogatózott.

- Már megint kitakartad magad? - vakartam meg a Mester füle tövét.

Tudtam, hol vagyok.

Sátorban. A West Desert keleti peremén. A Lookout Pass lábánál a nyugati oldalon. Hidegben. Hálózsákban. Takarók alatt.

- Betakarlak.

Yoda éjjel óránként felébredt. Fülelt, kimászott takarója alól, megrázta magát és megigazította maga alatt a takarót és visszafeküdt rá. Én felébredtem, megvakartam a fülét és betakartam és aludtam tovább.

De most megzizzent az órám.

Hajnalok hajnala.

Négy óra. Mindhárt start.

Egy bokatörés után a szebbik Ribizli ismét versenyez és két év után megint a Pony Expressen indul.

Start ötkor.

Ideje készülődni.

Kimásztam a sátorból, felnéztem és szinte rám zuhant a csillagos ég.

Gyönyörű volt és hideg.

Odabotorkáltam az autóhoz és keresni kezdtem a reggelit, ami tekintve, hogy az autó tele volt, nem volt egyszerű feladat, de pár perc után nyilvánvalóvá vált a rettegett igazság: Otthon hagytam a banánt.

 

 4:45-kor ott álltunk a startnál a hidegben. Az ultrafutásokon általában minden földi jóból lehet választani. Kávé, tea, sültszalonna...

De most semmi, csak maszkos futók és kisérők.

- Három, kettő, egy, rajt!

A futók elindultak és mi, kísérők David köré gyűltünk eligazításra.

David ekkor elmondott mindent, amit tudnunk kellett. Ez mind szó szerint életbevágó információ volt és valóban a futók élete múlhatott rajta.

A lényegretörő ötperces beszéd után David végignézett a kísérőkön.

- Van kérdés? - szavainak súlya volt, ez volt az utolsó lehetőség arra, hogy konzultáljunk. Itt nem működnek a telefonok, nincsenek házak, emberek.

Pillanatnyi csend lett.

Feltettem a kezem. David rámnézett és minden tekintet felénk fordult.

- Van valakinek egy felesleges banánja?

Yoda-matek

 

Yoda minden reggel elindul egy jó hosszú, három-négy kilométeres sétára. Ez úgy egy órát tart.

Néha azonban sietni kell valahova.

Ilyenkor, ha rövidítenénk a sétán, a Mester szabotálni kezd.

Lelassul.

A kétkilométeres kiskört ilyenkor 55 perc alatt teljesíti.

Ha nagyon kell sietni, akkor ott az egykilométeres mini-kör.

Erre ilyenkor -hangos könyörgés és fenyegetőzés mellett 52-53 perc kell.

Szerintem Yoda pontosan tudja, mi a fordított arányosság.

Minden rendben

 

2020 eddig nem a mi évünk volt. Se nekünk, se a világnak.

Sőt, szerintem keveseknek volt jó éve. Volt járvány, földrengés, szélvihar, erdőtűz, recesszió meg bokatörés. Biztos kihagytam valamit és még nincs vége...

De amikor megláttam a boltban a szarvasokat, darabját 249 dollárért, megnyugodtam: azért Amerikában minden rendben van.