Parkolás Loganon

A bostoni repülőtér, a Logan egy káosz. Idegenként kocsival rémisztő odamenni, kaotikus parkolni, szinte lehetetlen kijutni és rémisztő visszajönni. Metróval vagy ezüstmetróval például könyvet olvasva vagy akár behunyt szemmel is kitalálok. Sőt, hajóval is bármikor kijutok - amikor mennek a bostoni tömegközlekedési vállalat hajói.



Kocsival viszont a legegyszerűbb, ha belevetjük magunkat a bostoni autópályaalagutak makaróniként kanyargó labirintusába. Először sokkoló volt kimenni, másodszorra egész jól ment: lelkileg felkészültem a tengeröböl alá vájt alagutakra és arra, hogy időnként megszünik benn -lenn- a gps. Ettől a klausztrofób érzéstől eltekintve egy bajom volt csak: egy vidám március-bucsuztató hóvihar. Legalább megállapíthattam, hogy az alagutaknak is van valami haszna: ott benn nem havazik.



Öt éven keresztül Logan egy építési terület volt, ezért most, öt év elteltével fura érzés volt, hogy majdnem minden készen van. Szemem sarkából láttam egy-két állványt, kósza sisakos szakit, de a reptér majdnem teljesen kész.

Sajnos az irányítótáblákat (United jobbra, Delta balra) még nem tették fel. Logan évi 27 millió utasával, napi 900 járattal, hat kifutópályájával, tizenhatezer alkalmazottjával az Egyesült Államok 19. legforgalmasabb reptere, miközben egyetlenegy légitársaságnak sem központi repülőtere (hubja). Valamikor a PanAm központja volt, azokban a boldog békeidőkben, amikor még volt PanAm és még semmiféle igazolvány sem kellett ahhoz, hogy valaki felszálljon egy repülőre. Az úri közönség megmutatta a jegyét, beszállt a gépbe és kinyújtotta a lábait. Mert akkor még volt hely az utasok lábainak a repülőkön. A biztonsági ellenőrzés pedig annyit jelentett, hogy a szerelők átnézték a repülőt, rendben van-e a hajtómű.



Ki akartam próbálni a mobiltelefonos parkolót. Ezt a parkolót azért hívják így, mert itt ingyen lehet várakozni fél órát és ha mobilon ránkcsörög az ismerősünk, aki elé kijöttünk a reptérre, hogy megérkeztem, itt várok, akkor csak a megfelelő terminál elé kell gördülni. Az érkező beugrik az autóba és már lehet is menni. Ha az autós sokat vacakol, jön a rendőr és kedvesen rászól, ha tovább vacakol, akkor megbünteti.
A szakadó hóban inkább a központi parkolóba mentem. (A legtöbb terminálnak saját parkólója is van.)

A liftben vidám madárcsicsergés hozta ki Yodát a sodrából, a Mester nem értette, miért szól a magnóból a végtelenített gumizene helyett a madárdal. Amikor olyan hideg van, hogy a madarak szárnya a levegőben verdesés közben fagy össze. A lift el lehetett átkozva, mert miután megnyomtam a 4-es gombot, remegni kezdett és zümmögött. Én álltam benn és Yodával beszélgettem. Közben feltünt, milyen sokáig tart az út. Persze leesett a húszfilléres, az út nem tart sokáig, csak áll a lift.

A reptérről kijutni se volt egyszerű. Személy szerint én egy béna kacsa vagyok, aki egy parkolóházból sem találja meg a kijáratot - talán mert a legtöbb helyről lespórolták az EXIT táblácskákat.

A tervezőknek igazuk volt, kár volt kimenni a parkolóházból: olyan hóesés volt, hogy én még a hóembereket se engedtem volna ki az utcára.

Az átépített Logan gyönyörű és szeretem. Csak ne kelljen kocsival kimenni és ne havazzon.

Miért hód? - Tim a MIT-en

- Nincs kabalaállatunk.

- Van pecsétünk, van címerünk, minek nekünk kabalaállat?

- Másnak is van.

A MIT elnöke, Richard C. Maclaurin ezzel meg lett győzve. 1914-ben, egy New York-i vacsorán öregdiákok, támogatók és egyetemi vezetők elhatározták, hogy az MIT-nek lesz kabalaállata.

- Milyen állatot válasszunk?

- Legyen a kenguru! Ugrálva, kisebb, nagyobb lépésekben halad előre, mint az MIT és a tudomány!

- Legyen az elefánt! Okos, keményen dolgozik és ugyanolyan, mint egy MIT-n végzett ember, lehetetlen nem észrevenni.

- Nem jó, ezek nem amerikai állatok.

A sok vezető ezek után a szakirodalomhoz fordult. Felütöttek egy amerikai állatokkal foglalkozó könyvet (William Temple Hornady: The American Natural History: A Foundation of Useful Knowledge of the Higher Animals of North America, 1906), majd kiválasztották a hódot.

A hód az állatvilág egyik legjobb mérnöke. A MIT főleg a természet- és a mérnöki tudományokkal foglalkozik, így a hód ideális választás volt. Ráadásul - tették hozzá - a hód, akárcsak az igazi MIT-s diák éjjel dolgozik.



A hódot idővel nem hivatalosan Tim-nek kezdték hívni. Tim, Facebook oldala szerint a Charles-folyóban lakik, munkáltatója az MIT - ahol jelenleg többek között lézerhűtő technikusként is dolgozik. Tim politikai nézetei világosak és egyértelműek. Szerinte a következő amerikai elnöknk MIT-s diplomája kell legyen.



Az első hódruhát 1957-ben készítették és egészen 1999-ig használták. Ekkor szegény elaggott hódot igazi mérnöki leleménnyel tartották egyben: orra megkopott és a szeme is állandó javítást igényelt. 2000-ben így új hódruhát vettek fel. A ruha modern, irhája alatt van hely jégakkuknak, hogy a "hód" ne kapjon hőgutát a melegben.

A hódruhát az egyetemtől lehet bérelni (ehhez ki kell tölteni egy hódbérleti kérelmet. Csak MIT-s diákszervezetek és tanszékek juthatnak hódhoz és csak az MIT campuson. Aki ilyenkor felölti Tim ruháját, az egyetem képviselőjévé válik és ennek megfelelően is kell viselkedjen. Azaz nem űzhet csúfot a Harvardból.

Timet hosszú pályafutása alatt egyszer érte komoly inzultus: 2009-ben az MIT-en is meghúzták a nadrágszíjat és így a 1.45 millió dollárral kevesebb pénz jutott a diáksportra. Ekkor ismeretlen, műanyagsugárvetőkkel és lézerkardokkal felszerelt álarcosok elrabolták Timet egy diákrendezvényről. A hódrablók felvették a kapcsolatot az MIT-vel és követelték a költségvetés felülvizsgálatát. Az MIT bejelentette, hogy nem tárgyal terroristákkal. Ezt követően a hódot elegedték és Tim ma is lelkesen integet és bukfencezik az MIT rendezvényeken.



Források:
- A Tim-es fényképeket Theplay és JGD JGD készítette.
- Shiny new beaver mascot has debut, Tech Talk, 2000, május 10.
- Shreyes Seshasai, Students Abduct Tim The Beaver, Demand Sports Teams Spared, The Tech, 2009, április 14. (Vol 129).
- Aaron D. Mihalik, School Mascots, The Tech, 1999, május 11.

Brookfield - az élő skanzen

- De jól néz ki! - elkerekedett szemmel bámultuk a kis falut az autóból. Ahogy az út a falu közepébe kanyargott, egymás után születtek jobbnál jobb ötleteink.

- Álljunk meg!

- Nézzük meg!

- Pisiljük le!

Az utóbbi javaslatot Yoda tette, aki minden megállásra, de még lassításra is hasonlóképpen reagál az autóban.

- De hol is vagyunk? - rövid matatás a telefon GPS-sén.

- Brookfieldben.


View Larger Map

Ez se sokat segített. Brookfield Kelet-Brookfield és Nyugat-Brookfield között található. Észak-Brookfieldnek és Dél-Brookfieldnek nyomát sem találtuk, de azért tetszett a takarékos névadás. Valószínűleg a két szélső Brookfield a középső Brookfieldhez tartozó ültetvényből nőtte ki magát önálló faluvá, innen a hidegháborút idéző névadás.

Brookfield szakasztott olyan elrendezésű volt, mint a sturbridge-i skanzen és az épületei sem voltak sokkal idősebbek. Csak éppen nem kértek húsz dollár beléptidíjat - nem is voltak sokan.



Összesen három helyen láttunk életre utaló jeleket a faluban. Az unitárius univerzalista templomban orgonakoncert volt, erre sokkan jöttek, legalábbis a rengeteg parkoló autó erre utalt.

Láttunk még pár fiatalt elsétálni és egy szélkakast (azaz szélangyalt) forogni.



A főteret, a Commont szegélyező házak fele a gazdag múltról beszélt. Több épület lakatlanul roskadozott. A többi ház tisztességesen karban volt tartva - de mindnek egységes stílusa volt, mindegyikük a 19. század elején épülhetett.

A falu tiszta volt és rendezett. A gazebót a feliratok szerint társadalmi munkában, a helybeliek adományaiból űjították fel.

Brookfield nem egy gazdag falu, de nem is szegény. Viszont túl messze van Bostontól, így a kiköltöző városiak nem lendítették fel a helyi ingatlanpiacot.



Az egyik leglátványosabb épület a könyvtár volt. Szeretem a massachusettsi könyvtárakat. Új-Angliában a faluközösség szinte mindig összefogott, hogy egy tisztességes, jó könyvtárt építsen fel. Így volt ez Brookfieldben is.



Brookfield boldog, szerencsés település. A faluban az elmúlt négyszáz év során alig történt valami említésre érdemes. A 17. század elején az utolsó massachusettsi indiánháborúban az őslakosok elfoglalták és porig égették (tél volt).



Helyi legendák szerint George Washington pedig egyszer átutazott Brookfielden és itt is szerett volna aludni, de az álmából felvert városi tanácsosnak az hitte, valamilyen iskolaszéki elnök kér szállást a faluban és elzavarta az utazókat a következő településre, keressenek ott szállást.

A pletykák szerint Washington elnézést kért a zavarásért és továbbment.

A brookfieldi régiségbúvárok ilyenkor megjegyzik, hogy valószínűleg a lovát megitatta. Rövig sétánk alatt azonban nem találtunk olyan táblát, amin az "Itt ivott George Washington lova" felirat lett volna olvasható.

Salátaleves

A salátaleves olyan volt számomra, mint a nyers osztriga. Sokáig tudtam, hogy létezik, de nem kostoltam.

Most, hogy több nyúlfarm ellátására elegendő saláta halmozódott fel otthon, valamit tenni kellett a rengeteg zölddel. Egyik lehetőség az volt, hogy meghívjuk a szállodai nyulat vacsorázni. A meghívás azonban komoly kockázatot hordozott magában: előfordulhatott volna, hogy Yodának salátával töltött nyúlra támad kedve.

Ekkor eszembejutott a salátaleves.
Nem tudtam, hogy kell salátalevest csinálni, de aztán megszereztem a családi salátaleves receptjét. Kicsit gyanus volt, hogy salátalevest évtizedek óta nem készített senki a családban, de azért lelkesen láttam neki a főzések.

A salátaleves gyors ételnek bizonyult. Gyorsan megfőztük, gyorsan tálaltuk és gyorsan lemondtunk róla. Azt hiszem, maradok a nyers osztrigánál.



Salátaleves

- sok-sok saláta
- ecet
- cukor
- só
- tojás
- víz
- liszt
- pirospaprika
- szalonna
- olaj

A hozzávalókat érzéssel kell kezelni.

A salátát ecetes-sós-cukros lobogó vízbe teszem és pár percet főzöm. A levesbe egy kis tartalmat, azaz tojásrántottát teszünk, majd egy rántással besűrítjük és sült szalonnadarabokat teszünk hozzá.

Ha kész, elmegyünk a piacra és veszünk ebédre osztrigát.

Kőfalak az erdőben

- Ha itt átvágunk ezen a völgyön, akkor gyorsabban visszaérünk a parkolóhoz.

Yoda gyanakodva nézett. Amikor ilyeneket olyasmit hall, hogy "átvágunk", "gyorsabban", "lerövidítjük", tudja, hogy abból patakon átgázolás, tüskebokor, meredek hegyoldal, esetleg vizenyős rét lesz, meg késői vacsora, mert a rövidebb út mindig hosszabb, mint a hosszabb.

Most azonban nem volt patak, pocsolya, tüske és már-már diadalmasan néztem a szorgalmasan szimatoló négylábúra, amikor odaértünk a falhoz.

Nem volt nagy fal, épp derékig ért. Kövekből rótták össze malter, cement, minden nélkül. Csak egymásra dobálták a köveket.

Semmi kedvem nem volt átmászni a falon. Visszamenni se akartam.

- Megkerüljük - néztem Yodára.

Ezt Yoda ismeri. Salt Lake Cityben nemegyszer fordult elő, hogy hasonló "kerüljük meg ezt a dombocskát" felszólítás után 8-11 kilométert mentünk, mire kikeveredtünk a hegyek közül.



- Meg akarod kerülni a kőfalat? - nézett rám a Mester - Hol van annak a vége? És le lehet pisilni?

Elindultunk a fal mellett.

Massachusettsben csaknem félmillió kilométer kőfal van. A farmerek a 17. század óta tisztították földjeiket a kövektől. A földről felkapott köveket pedig a telekhatárra vagy a két vetést elválasztó határra hordták. Ezért sincsenek magas falak, ahhoz emelni kellett volna a követ, nem rádobni a többire. A Földközi-tenger medencéjében is ezért látni sok helye végtelenül hosszú kőfalakat.



A falak folyamatosan nőttek és nyúltak, ahogy a téli fagyok és olvadások újabb köveket emeltek a talajból a felszínre. Egy jó massachusettsi farmer első termése a kő volt.

A farmokat azonban fokozatosan elhagyták, az erdők visszafoglalták az egykori földeket. A falak maradtak és ma védett új-angliai tájelemnek számítanak. Ezért se akartunk átmászni az ódon, roskatag falon.
Szerencsére pár évtizede magától is ledőlt és ott átjutottunk, így tényleg gyorsabban eljutottunk az autóhoz.

- Ugy megmondtam, hogy gyorsabb lesz! - nyitottam ki az ajtót a Mesternek.

- A kivétel erősíti a szabályt - vágott vissza, majd elnyúlt a hátsó ülésen. Legszívesebben én is elnyújtóztam volna, de nekem sofőrködnöm kellett.

Működik a transzponder

Nemsokkal azután, hogy Bostonba jöttünk, begyűjtöttünk egy transzpondert, hogy azzal fizessük az autópályadíjakat.

A ketyere egyszerű: az szélvédőre szerelt doboz egy azonosító jelet sugároz, amit a fizetőkapunál az érzékelők leolvasnak. Miután beazonosítanak minket, levonják az útdíjat a számlánkról. A ketyere az Egyesült Államok észak-keleti részén - már ahol van fizetős út -, működik. Floridában, Kaliforniában, Oklahomában, Texasban és Georgiában más rendszer működik. Amikor a floridai illetékeseket megkérdezték, miért vezettek be egy másik, az EZ-Pass-szal nem kompatibilis rendszert, csak annyit mondtak: az 29 millióval drágább lett volna.



Az EZ-Pass egységes rendszer, de a különböző államokban eltérő feltételekkel működik. A transzponderért több államban fizetni kell. Massachusettsben az első transzponder ingyenes, de a másodikért, harmadikért már fizetni kell. Nemcsak a transzpondert notóriusan elvesztőkről van szó, hanem azokról is, akik egy számlához több ketyerét kapcsolnak.

Mivel a rendszer átjárható, a chicagóiak, ahol a transzponderért egyszeri 25 dolláros számlavezetési díjat szendek és még számlavezetési díjat is kérnek, átiratkozhatnak például Massachusettsbe, ahol csak a postai úton kiküldött számláért kell fizetni.

A transzponderes fizetés egyszerű. A fizetőkapuknál a gyorssávba kell sorolni és kábé hússzal átcsorogni a kapun, ekkor felvillan egy zöld lámpa. Ekkor lehet gázt adni és visszaintegetni a készpénzes kapuknál várakozó tömegnek.

Megint nyulak - dráma

A szálloda körül nyulak laknak.
Yoda minden este sétál a szálloda körül.
A nyulak esténként mennek sétálni.

A konfliktushelyzet tehát adott.


A nyúl eszik.
Yoda jön.

A nyúl észreveszi Yodát.
Yoda észreveszi a nyulat.

A nyúl megdermedt és úgy tett, mint aki nem látja Yodát.
Yoda megdermedt és úgy tett, mint aki nem látja a nyulat.

Yoda a holdat nézte és dúdolgatott.
- Ta-ra-ra-ram nyulacska.
A nyúl a holdat nézte és dúdolgatott.
- Ta-ra-ra-ram, kutyuka.

Yoda a nyúl fele oldalazott.
A nyúl nézett.

Yoda nézett.
A nyúl nézett.
A Hold nézett.

A feszültség fokozódott.

- Nyúl - gondolta Yoda.
- Yoda - gondolta a nyúl.

A nyúl meglódult és eltünt a bokrok között.
Yoda meglódult, de nem engedtük be a bokrok közé. Azért elégedett volt magával. Majdnem fogott egy nyulat.

Hódok az erdőben

Sturbridge szélén valamikor malmok és gyárak tucatjai használták a Quinebaug-folyót gépeik működtetésére. Az egyik régi textilgyárból farmermarket lett. Mögötte háborítatlanul csobog a folyó. A bozótban és a fák között kanyargó ösvény mentén lépten nyomon észre lehet venni az egykori gátak maradványait.

A száz-százötven éves romokat egyre jobban falja fel a természet. Az alábbi képen viszont látható, a folyó partvonala gyanusan egyenes. Amikor kicsit megkapargattuk az avart, durván faragott kváderkövekből épült rakpart maradványait találtuk alatta.



Természetesnek látszó dombokról derült ki, hogy a valamikor vízművek voltak. A gátak, zsilipek, duzzasztók maradványait belepte az erdő. Kidőlt fák gyökerei mögül ódon téglafalak sejlettek fel. A természet visszatért és az ipar távoztával visszakövetelte magának a folyópartot.



Egy mocsaras völgyön szélén gázoltunk. Valamikor a víztározó áteresze lehetett, de mára teljesen benőtte az erdő. A völgy alján egy kevés víz csordogált, majd jókora pocsolyává gyűlt össze. Faágak, bokrok zárták el az erecske útját. Ahogy megkerültük az akadályt, megláttunk egy újabb kidőlt fát.



Egy hód r/vágta ki a fát, hogy majd felhasználja a gát építéséhez. A fatörzsön hatalmas szemfognyomok látszottak: a rágcsáló jóízűen majszolhatta a fát.

Az európai telepesek az ezerhétszázas évek végére kiírtották a mai Massachusetts területéről a hódokat. Az ezerhatszázas évek végén évente nyolcvanezer hódot ejtettek el. Az indián prémvadászokat a holland kereskedők csengő aranyak helyett kagylópénzzel fizették ki. A kagylópénzek az új-amszterdami holland telepesek étkezéséből maradtak vissza.

A huszadik század elejétől kezdve tért vissza az immár védett hód Massachusettsbe. A szorgos rágcsálók gátakat építettek és egyes kutatások szerint a visszahódított területeken csaknem hatvan százalékkal megnőtt a szabad vízfelületek aránya.



A hódok jelenlétének nem mindenki örült. Lexington külterületén pár éve a hódgátak felduzzasztották a patakokat és a víz több kertet is elöntött. Máskor az árvíz kimosta a szennyvizet a csatornából. Egyszer még a kétszer háromsávos Concord Turnpike-ot is elárasztották a nagyfogú vizimérnökök.

A hódvárakat nem igazád érdemes szétrombolni - a hódok sokkal hatékonyabbak, mint akármilyen gyorsszervíz, általában 24 órán belül ismét áll a gát.



A hódok visszatérése azért is meglepő, mert gyakran nem járhatatlan vadonban jelennek meg, hanem közvetlenül az emberi települések mellett. Massachusetts keleti része sűrűn lakott, de óvatos becslések szerint is százezer hód élhet már itt.

Ezentúl erdei sétáink alkalmával majd jobban figyelünk. Annak ellenére, hogy egy észak-amerikai hód harminc kilósra is megnőhet, Yoda is lelkesen várja a találkozást.

Még több hód: Cornelia Dean, Return of the Once-Rare Beaver? Not in My Yard, New York Times, June 8, 2009 és Beavers : A Wildlife Handbook (Johnson Nature Series).

IHTFP

- IHTFP! - vágják oda előszeretettel az MIT-s diákok könyveiket vizsgaidőszakban, majd felszaladnak az 54-es épület tetejére, hogy inkább leugorjanak onnan. Aztán persze visszaülnek a könyv mögé és tanulnak tovább.

- IHTFP.

Az MIT-s káromkodást az ötvenes években vették először szájukra a diákok. Akkoriban az emberek finomabbak voltak és ha csúnyán beszéltek nyilvános helyen, elszégyellték magukat (vagy nem). Mindenesetre illett valamilyen eufemizmust használni a durvább beszólások helyett.



Az MIT-ra járni akkor sem volt egyszerű, az egyetem a diákokból (és a tanárokból) mindent kifacsart, amit lehetett. A facsarás egyik eredménye 76 Nobel díj. (A 76-ban benne vannak a Nobelt kapott diákok és a Nobelt kapott profok is. A MIT-es keménymag ilyenkor megjegyzi, hogy a pontos szám 74, mert a kocka műegyetemisták nem nagyon tudnak mit kezdeni Eric S. Chivian és Kofi Annan Nobel-békedíjával.)



A végletekig túlterhelt diákok végül kitaláltak egy saját káromkodást:

- IHTFP! I hate this fucking place - Gyűlölöm ezt a kib@tt helyet! - mondták. Azért persze jártak tovább szorgalmasan.

A hatvanas évekre az IHTFP több más oktatási intézménybe, így a West Pointra is eljutott. Természetesen mindenki újabb és újabb rövidítéseket talált rá ki. A rövidítés annyira beleivódott a MIT-folklórba, hogy végül a bronzpatkányra is rákerült - természetesen jól elrejtve, pedig a betűszónak már van egy szalonképes rövidítése is: Institute Has The Finest Professors.

Mike cukrászdája

Ha olasznegyed, akkor Hanover street. Ha Hanover street, akkor Mike. Ha Mike, akkor cannoli.

2002-től rendszeresen felbukkantunk Mike-nál. Végigálltuk a sort, pedig néha kilógott az utcára is és vettünk cannolit. A piac után is gyakran bevettük magunkat az olasznegyed utcalabirintusába, elmentünk Mike-hoz és vettünk cannolit.



Ha vendégeink voltak, megmutattuk nekik Bostont, Cambridge-t, majd elmentünk Mike-hoz és ettünk cannolit.



A cannoli egy olasz-amerikai sütemény. Az Egyesült Államokban a cannolit tipikus olasz süteménynek tarják, a cannoli azonban egy igazi sziciliai sütemény, amit Palermóban találtak ki.



A cannoli - amit a becsületes olaszok csak cannoli siciliani-nak neveznek eredetileg ünnepi sütemény volt. A szicíliaiak karneválkor sütötték és a rudacskákat termékenységi szimbólumoknak tekintették. Volt, akinek nagy volt a cannoló-ja, volt, akinek kicsi, másoknak meg közepes.



Az eredeti cannoli ropogós sülttésztacsőbe töltött rikottasajtból és a sajtos végeket lezáró ízesítésből áll. Mivel a rikotta drága volt, az olasz bevándorlók gyakran maszkarpónesajtot használtak helyette, de a tésztát megtöltötték sok egyébbel, még túróval is. A cannoli igazi amerikai édesség lett.

A Hanover Street cukrászai híres, bostonszerte ismert cannoli-készítők. Mike-nál és a többi cukrásznál mindig rengetegen várnak az adagjukra, kivéve a vasárnapokat: ilyenkor a sorok még hosszabbak. Miután végigálltuk a sort, az eladók a finomságokat kis papírdobozba tették és színes spárgával átkötötték.



Ugyanilyen papírdoboz cannoli szerepelt a Keresztapában.

- Hagyd a pisztolyt, hozd a cannolit - mondja a nádas megöntözése után Peter Clemenza Roccónak, aki felkapja a hulla mellől a süteményesdobozt.



M-et is elvittem Mike-hoz. Vasárnap volt, a tömeg kilógott a boltból. Az utcán cannolira éhes olasz-amerikaiak tülekedtek és szidták egymást. M-nek tetszett a hangulat, de nem tetszett a tömeg.

- Annyira nem lehet jó - mondta és továbbmentünk. M nem tudja, mekkorát hibázott.



Hosszú évek után megint elsétáltunk Mike-hoz. Szombat volt, így csak pár ember várt a cukrászda előtt. Végiálltuk a sort és vettünk egy doboz csemegét.

Boldogan szorítottam magamhoz a dobozkát.

Hogy lehet cannoli nélkül élni?

Előrelátás

Este az alattunk lakó fickó szokatlanul nagy csörömpöléssel parkolt le. Teherautója egy hatalmas hóekével gazdagodott.

Március 23-án új hóeke?

Március 24-én reggel kinéztem az ablakon és a hókotróvá alakított teherautó egy hómező közepéből nézett vissza ránk.

Miközben Yoda körbeszaglászta és hóekét és leolvasztotta róla a maradék havat, arra gondoltam, az autó tulajdonosa biztosan tud valamit.

Hogyan együnk osztrigát?

A hogyan együnk osztrigát kérdésre két alapvető válasz létezik: nyersen és bátran. Persze az osztrigát rengeteg egyéb módon is el lehet készíteni, de a bátorságra akkor is szükség van.

Amikor első alkalommal szembesülünk a kagylóban lapuló csomóval, őrizzük meg nyugalmunkat és maradjunk higgadtak.
Nézzünk az osztriga szemébe. Azaz ne. Nincs szeme.

Optimális esetben az osztriga nyitva van.
Ha nincs, vegyünk elő egy célszerszámot, egy osztrigakést.



Egy profi mozdulattal benyúlunk a kagylóhéjak találkozási pontján levő kis résen, beeröltetjük a kést és egyetlenegy határozott mozdulattal valami borzalmasat teszünk: átvágjuk a záróizmot.

Talán mégis jobb nyitott osztrigákkal kezdeni és a kagylók kinyitását profikra bízni. Lassan kétszáz éve rendeznek osztriganyitó versenyeket. A világrekorder osztriganyitó két perc húsz másodperc alatt száz osztrigát nyitott ki. Mi ezt pont fordítva csináltuk. Két osztrigát nagyjából száz perc alatt sikerült feltárni.

Vendéglőkben, piacokon az osztrigát nyitva tálalják. A bostoni piacon pár megviselt tengeri medve majdnem mindig árul kagylót, de néha osztrigájuk is van.



A védőitaltól rekedt hanguk medvék és medvenék fél tucatjával árulják a jégen tartott kagylókat. Egy nyisszentéssel kinyitják őket, ha a vevő kéri, csepegtetnek rájuk egy kis citromot, amitől a kagylóhéjak lakója megremeg, aztán már lehet is kihörpölni a kis takonypócot. Na jó, a kagylót. Hörpölés közben tudatosítsuk magunkban, hogy annak ellenére, hogy még él, nem tud kapaszkodni. Mert nincs mivel.

Elegánsabb helyeken rafinált szószokat öntenek a kagylóba, de a puristák azt mondják, mindez tönkreteszi az osztrigát. Szerintük az osztriga nyersen az igazi.

Az osztriga makacsul ragaszkodik héjához. A piacon az árusok kése erről a ragaszkodásról is gondoskodik. Vendéglőben az osztrigához osztrigavillát adnak, amivel ki lehet lazítani a kétségbeesetten lapuló kis lényt.



Tengerparton, tengerparti piacokon az osztriga olcsó. A bostoni piacon hat gigászi kagylót adnak öt dollárért. A tengertől távolodva az árak nőnek, noha az osztriga azonban könnyen szállítható. Az osztriga el nem vágott záróizma annyira erős, hogy légmentesen be tudja zárni a lakót a kagylóhéjba, így a kagyló több napon át friss marad. Ezért is rendezhetnek osztriganyitó versenyt Prágában is.

19. századi osztrigaidomítók ezt az erős záróizmot használták ki, amikor tanították az osztrigát. A sósvizi lényeket meghatározott időben édesvízbe merítették és pár nap alatt az osztrigák "megtanultak" szárazon bezárulni és édesvízben kinyílni.



Nincs arra szabály, hogyan kell az osztrigát kienni a héjból. A piacon nyugodtan ki lehet hörpölni, de ez igazából vendéglőben sem illetlenség. A lényeg, hogy határozottan rá kell nézni az osztrigára és felidézni, amit Jonathan Swift mondott e lényekről:

- Bátor ember lehetett, aki először kostolt osztrigát.



Még több izgalmas olvasnivaló az osztrigáról:
Mark Kurlansky: The Big Oyster: History of the Half Shell