A lexingtoni csatatér

A lexingtoni csata jelentette az amerikai függetlenségi háború kezdetét 1775 április 19-én. - ennyit tanultam gimnáziumban Lexingtonról. Az egyetemen még valami olyasmit olvastam, hogy a lexingtoni és a concordi csatában a reguláris brit csapatok felett aratott győzelem komoly tartást adott az amerikaiaknak a függetlenségi háborúban.



Az évek során mindenféle mást is összeolvastam a függetlenségi háborúról, Concordról, Lexingtonról. Bostonban élve különben sem lehet kikerülni ezt a témát, Boston, mintha egy európai város lenne, büszke történelmére, múltjára, legendáira, hőseire.

Mivel csak pár kilométerre lakunk Lexingtontól, egy délután el is indultunk felfedezni a városkát. Első lexingtoni látogatásunk kudarcba fulladt: a szemem telement hólével, a fülem betömte hóval a szél és a fényképeken csak vízszintesen suhanó hópehelycsíkok látszottak. Március eleje volt és mi megfagytunk. Yoda épp csak tiszteletét tette a lexingtoni emlékműnél és már ment is vissza az autóba.



Egy ritka napsütötte délután visszajöttünk, hogy megnézzük a csatateret. A csatatér, mint New England jeletős része kultúrtáj. Ez az ideális csatatér diák- és egyéb csoportoknak. Nem valami világvégi sártenger, ahol még az emlékművek is elsüllyednek a mély talajban, hanem a városka főtere. Az önkéntes minuteman szobra pedig büszkén néz a kocsmákkal, kávézókkal teli főutca irányába. A kultura-bevitelt ízlés szerint ki lehet egészíteni koffeinnel, alkohollal, fehérjével és még vásárolni is lehet.



A lexingtoni csata is ilyen volt: amikor közeledtek az angolok, a telepesek szépen előjöttek a környező kocsmákból és hadrendbe álltak. Parancsnokuk gondosan ügyelt arra, nehogy csapatai az angolok útjába legyenek. Terve egyszerű volt: nem ő akarta megkezdeni a függetlenségi háborút. A katonáit felállította a tér egyik sarkába és hagyta volna, hogy az angolok szépen átmasírozzanak Lexingtonon, elmenjenek Concordba, kutassanak az ottani titkos fegyverraktár után, kobozzanak el valamennyi sózott disznóhúst, aztán menjenek vissza Bostonba. Mindenki megőrzi tekintélyét és mindenki jól jár a disznóhús tulajdonosát leszámítva.

Az egész lexingtoni "csata" inkábbb a tévedések tragikomikus vígjátéka volt. Jöttek az angolok, ötszázan. Hajnali kettő óta jöttek étlen-szomjan Bostonból, hogy rajtaüssenek a concordi fegyverraktáron - amit a telepesek már rég elköltöztettek máshova.



A telepesek kitántorogtak a kocsmából, felsorakoztak és várták, hogy az angolok elmenjenek és ők pedig visszaülhessenek a kocsmába. Az angol csapatot azonban mindenféle egységből hevenyészve szedték össze. A tisztek nem ismerték a katonáikat, a katonák nem ismerték a tisztjeiket. Az angol elővéd vezetője látta az amerikaiakat és rájuk szólt, menjenek haza emberek, nincs itt semmi látnivaló. Ő se akarta megkezdeni a függetlenségi háborút. Az amerikai parancsnok egyetértett, ő is szólt a fiúknak, menjenek haza. Az ezt követő eseményekről minden egyes szemtanú mást mond. A legvalószínűbb feltételezés szerint egy önkéntes, aki ahhoz is részeg volt, hogy előjöjjön a kocsmából, véletlenül elsütötte a puskákát a tavernában. Az ezt követő lövöldözésben a telepesek rugalmasan elfutottak.

Ennyi volt a lexingtoni csata.

A szétfutó telepesek azonban fellármázták a szomszédokat, azok az ő szomszédaikat és így tovább. Mire az angolok Concordba értek, már óriási túlerő vette őket körül. Több kisebb-nagyobb összecsapás során visszakergették őket Bostonba és mira a túlélők kimerülten hazaértek, kitört a függetlenségi háború.

Velünk csak annyi történt, hogy mire hazaértünk, elkészült a magában melegedő francia hagymaleves.