Aki mindent tud

Ribizlifozelek ritkán néz fel a Facebook-ra és oda általában Yoda-fotókat tölt fel. Esetleg érdekes, vicces dolgok fotóit poszolja. Semmi mást. A Facebook nem tud semmit Ribizli családi állapotáról se. A Facebook alkalmazást se töltöttem le.

Mostanában gyakrabban kell felnézni bizonyos elintézendő ügyek miatt. Emiatt többet is nézem, mit látni ott.

Tegnap a Facebook ajánlott pár ismerős, akit szeirnte ismerhetek.

Az egyik utahi szomszédunkat ajánlotta. Akivel nincs közös ismerősünk.
Aztán felajánlotta egyik pátyi szomszédunkat is, akivel szintén nincs közös ismerősünk.
Végül felajánlotta Yoda magyar állatorvosát, akiről még csak nem is írtam soha sehol.

Azaz a Facebook mindenfélét elolvas a telefonomban és többet tud rólam, mint a CIA. Igaz, az is lehet, hogy a CIA még többet tud, de a CIA nem mondja. Ezen érdemes gondolkodni egy kicsit. Különben a CIA tudása nem zavar. Ők azért vannak, hogy tudjanak rólam mindent. A Facebook meg... Hát ők nem azért vannak.

Előmetélt fokhagyma

Régimódi vagyok és mindig meglep az élelmiszeripar leleménye. Előre felszeletelt fokhagyma. Persze, ha belegondolok, ugyanezt csinálják a csirkével is. Csak valahogy fokhagymával ez más.

Szűrő a kazánban

Elvileg havonta kell cserélni, ha sokat megy a kazán.

Azt hiszem, ezentúl a téli szmogban gyakrabban fogom cserélni.

Az elhagyott városban - St Thomas

Bevezetés: ez a bejegyzés még novemberben íródott, de csak most raktam össze.

- Nincs itt semmi látnivaló - mondta a minnesotai fickó, aki izzadtan, flip-flopban mászott fel a dombra és enyhén sebes lábát vizsgálta.
- Nincs ott lenn semmi - majd durcás barátnőjével beültek a hatalmas terepjárójukba, ami nagyobb volt, mint egyes túlnépesedett országokban az egy főre eső négyzetméter és elszáguldottak a földúton.


Lenéztem St Thomas egykori helyére a dombról.

Látszott, hol volt a város. Pár épületmaradványt is lehetett látni a távolban lenn.

Egyedül voltam. Még egy magányos keselyű se figyelte esetleges vacsoráját. (Engem.)



Az idevezető földút sokkal jobb volt, mint vártam. A Lake Mead közelében megkérdeztem egy ranger-t, járható-e személyautóval az út.

- Igen, de csak óvatosan, ha túl rossz, akkor fordulj vissza. Igaz, én tavasz óta nem voltam.



Ezzel megnyugtatott és óvatosan végigvezettem a pár mérföldes földutat. Jobb volt a várnál, féluton a kötelező csapdával: amikorra az utazó elkezdete bízni az útban, hirtelen jött rajta egy nagy gödör. Én nem bíztam benne és nem lepett meg a lyuk. Ezen kívül csak végtelenül finom por volt volt az úton, ami lassan szürkévé varázsolta az autót.



Résnyire nyitvahagytam az ablakokat, egy takaróval beborítottam a kormányt - a késő ősszel is nagyon fel tud itt forrósodni egy autó. Aztán lenéztem a poros völgybe, majd elindultam lefele az ösvényen. A tó visszahúzódása óta tüskés bozót nőtt az egykori fenéken. A tó visszahúzódását a változó partvonalra mosott kagylók jelezték.

Megigazítottam sapkámat és elindultam.
Nem volt hosszú az út, hamarosan ott álltam az elhagyott, eláraszott és ismét felszínre került város szélén.



Nem ért csalódás. Sőt, kellemesen meglepett, hogy a ranger-ek nem engedték, hogy a romokat a tó után a bozót is elnyelje. A házak alapjai álltak, itt-ott még a pincék, ciszternák is látszódtak, némelyiket a ranger-ek körbe is kerítették, nehogy valaki beessen.

A jelzések voltak az egyetlen tájidegen tárgy a pusztában.



A romok hozzáidomultak a tájhoz és részévé lettek.



Ekkor láttam meg a fasort. Vagy azt, ami egykor fasor volt.



Amikor St Thomas lakói értesültek a város végzetéről, akkor nemcsak eladtak és leszereltek minden mozdíthatót, hanem az addig dédelgetett fákat is kivágták és az értékes faanyagot eladták.



A valamelyik későbbi bozóttűzben megszenesedett fasorok a város egykori főutcáit borították árnyékba. Ők szegélyezték a városba bevezető utat is és egy fasor vezetett oda, ahol a folyó lehetett.

A folyópart meglátogatását azonban legközelebbre halasztottam.



Egy félreeső téglán megláttam pár tárgyat. Valaki gondosan átfésülhette a homokot és összegyűjtött pár ittmaradt apróságot. Nem nyúltam hozzájuk és nem keresgéltem. St Thomasnak, a kevesebb, mint száz éve elhagyott városnak régészeti értéke van. Ez a város a múlt egy darabja. A romok mindenkié. Nem kincskeresni jöttem.



Itt is érvényes a jóval ősibb, anasazi romokra vonatkozó szabály, csak fotókat vigyél és lábnyomokat hagyj magad után.



Nem volt nehéz lábnyomokat hagyni a finom homokban.



Ezt az épületet azonosítottam. Mielőttt idejöttem, nézegettem régi fényképeket a városkáról és most meglepődve ismertem fel az egyik házat. Azaz a maradványait.



Ez volt valamikor az iskola.

Most sajnáltam ám, hogy a hátizsákomban nem lapul egy drón. Valószínűleg sokkal jobban meg lehetett volna nézni a világot drónszemmel a magasból. Egyszerűbb lett volna elképzelni, hogy milyen is volt St Thomas.

A falakra felmászva is sokkal jobb perspektívából látszott a rommező.



Tovább mentem a fákkal szegélyezett főutcán, az egykori 91-wa úton.



A legnagyobb rom fele mentem, amit szinte minden falról látni lehetett. Nagyjából ott is terveztem befejezni a körsétát.



A legépebben megmaradt ház a fagyizó volt.



Leültem a lépcsőkre. Csend volt. Semmilyen "civilizációs" zaj se hallatszott. A szép zúgott. Ittam egy kis vizet, ettem egy kis csokit és a fagylaltozóra gondoltam.



Aztán felvettem a hátizsákom és elindultam vissza a civilizációba és St Thomas lassan elmaradt mögöttem.

Szomszédság és eladó hóember

Havazott éjjel.
Havazott hajnalban.
Havazott reggel.
Havazott délelőtt.



Ekkor az egyik szomszéd elővette ötsebességes, botkormányos hómaróját, amiben több az elektronika, mint egy átlagos űrhajóban és mindenkit kiásott.

Ribizli pedig fogott egy táblát és kitette a hókupacra a ház elé: Hóember eladó - nincs összeszerelve!

Az uszoda zárva

Vidám hóvihar csendjére ébredtem.
A bokáig érő friss hóban törtettem az uszodába.



Kísérteties, hóborította fák borultak fölém. Cipőmbe beszivárgott a hó.



A patak még szabadon kanyargott ét a parkon. Egyelőre nem fagyott be.

A park parkolójában egy UFO-leszállópályát vettem észre.
Bizonyára a repülő csészealj olvaszotta meg maga alatt tökéletes körben a havat. (A szkeptikusok azt mondanák, hogy a fenyő miatt nincs ott hó, de a szkeptikusok olyasmit is mondanak, hogy a Föld az kerek, meg hogy forog és olyan képtelenséget is mondanak, hogy Trump az elnök. Nonszensz.)



Aztán ott álltam az uszoda előtt. Lámbnyomok vezettek az ajtóhoz és onnan el.
Az uszoda zárva volt.

Lehet, hogy az UFÓ-k elvitték a személyzetet?
Vagy esetleg... esetleg tényleg Trump az elnök?

Siettél?

Biztosan sietett az óra, aztán bezárták.

Öregúr az uszodában

Az uszodában minden reggel ott úszik egy öregúr, aki úgy tartja úszás közben a száját, mint Shaun the Sheep. Ma reggel láttuk, hogy az uszoda tömve van - 24-en voltak a vízben. Szerintem a sok újévi fogadalmas, remélem, majd január közepére kikopnak és megint Bástya elvtársnak érezhetem magam.

Most a tömeget látva átmentem az áramoltató medencébe és egyedül úsztam szembe az áramlattal. Aztán jött az öregúr (aki úgy tartja úszás közben a száját, mint Shaun, the Sheep).

Egy darabig úszott az ár ellen, majd kifakadt:

- Ez nem jó, innen nem látom a csajokat.

Ki drónnal száll fölébe, annak térkép e táj

Kaptam egy drónt.
A Jézuska UPS hozta Karácsonyra.

Gyönyörű, fehér, karcsú, kecses.

Van hozzá használati utasítás is, öt (5) oldal. Tudom, az iPhone-hoz eredetileg csak dobozt adtak, de akkor is. Elolvastam az öt oldalt, hogy tudjam, mit csinálok.

Nem derült ki.

Gondoltam, a drón próbája a megevés, kimentünk a ház elé biztonságos távolba mindekitől és bekapcsoltam a legegyszerűbbnek nevezett üzemmódot. Selfie. A drón felemelkedett és lebegett. Megnyomtam a picit jobbra gombot. Picit jobbra ment, majd ahelyett, hogy megállt volna, ment tovább és megtámadta az agresszíven álló orgonabokrot.

Összeszedtem az alkatrészeket, összeraktam a drónt, majd elindítottam. Selfie. Most felfele küldtem. Arra nem lehet ekkora baj, a Nemzetközi Űrállomás magasan van.

A drón elindult felfele.
Fotóztam vele egyet.

Aztán azt mondtam neki, szálljon le. Erre felrepült a magasba, mintha fordítva érezné a gravitációt és eltünt a szemem elől. Még párszor megnyomtam a leszáll gombot, de nem történt semmi. A drón egy alig látható kis pontként lebegett valahol a sztratoszféra felső rétegében. (Mint fórumokból kiderült, a drón ilyenkor először a gyárilag beállított magasságba felrepül és utána száll le, de mivel én többször szóltam neki, hogy szálljon le, fennmaradt.)

Mivel a drón nem reagált, vártam. Tudtam, ha lecsökken benne a töltés, leereszkedik. Így is történt, a drón zuhanni kezdett, majd amikor már arra gondoltam, hogy megkérem a szomszédokat, segítsenek takarítani, lefékezett és szépen leszállt.

Összenéztünk.

- A boncolás elmarad - mondtam a ketyerének -, de azt hiszem, ezt még gyakorolni.

Ha elmúlik Karácsony...

... a háromkirályok ledőlnej a Kisjézus és a jószágok mellé a jászolba.

Vagy behúzódnak tető alá, mert esik az eső.

Rudolf?

Lehet, jövőre Santa Rudolf nélkül kell dolgozzon...

Az igazi banyatank

Magyarországon banyatanknak nevezik a kétkerekű bevásárlókocsit. Nem túl hízelgő elnevezése ez egy nagyon jó találmánynak. Spanyol ismerőseim a kilencvenes évektől kezdve emlegették, hogy miért nincsenek igazán jó bevásárlókocsik Budapesten, pedig azokkal könnyebb hazavinni a cuccot, mint szatyorban.

Madridban és Barcelonában aztán sokáig együtt közlekedtem a kétkerekű kocsikkal és sose éreztem az emberekben azt az ellenérzést, ami a zseniális, de nem túl hízelgő banyatank elnevezést megalkotta. Talán Spanyolországban kevésbé frusztráltak az emberek.

Az igazi "banyatank" azonban a fenti elektromos bevásárlókocsi, amit a Smith nevű üzletláncban használhatnak a vevők. De ezzel sincs probléma, még sose láttam, hogy elütöttek volna vele valakit és nem is tudom elképzelni. Az egyetlen vele asszociált káros szokás az, hogy egyes túlméretes felhasználóik esetleg elhunynak a mozgáshiánytól.

Téli szmog

A fordított rétegképződés egyik jele, hogy sétakor két, a völgy fenekéhez képest 1500 méterre felmagasodó hegylánc helyett nullát látunk. Ilyenkor van inverzió. Amit durván szmogra egyszerüsíthetünk. Óriási nagy szmogra.

Amikor eltünnek a hegyek, akkor elindulunk felfele. Olyan helyen sétálunk, ami a trutyi felett van. Itt friss hegyi levegő, ropogó hó és csodálkozó szarvasok várnak. (A fenti fotón a gerincen álló pár pötty is szarvas, odáig futottak Yoda elől.)



Ez a fenti kép se egy pusztán Ribizlitől megszokott zseniális naplemente fotó. Ez egy szmogos naplemente.

A dolog sokkal rosszabb, ha alaposabban megnézzük.



Ilyenkor gyorsabban megyünk felfele, mert rájövünk, még mindig benne vagyunk a trutyiban és sokszor az ember nem veszi észre, hogy trutyiban van mindaddig, amíg ki nem kerül belőle.

Mi visszanéztünk és elállta a lélegzetünk (a mászástól).

Ott lenn, ott derengett a város felett trónoló parlament. Mögötte ki lehet venni a belvárost.

- Jöhetne már egy hóvihar - mondta Yoda - szeretném megint megjelölni a parlamentet.

GPS hiba

Yoda látta meg a reggeli sétakor az autót. Azonnal oda is úszott a hóban, hogy megnézze.

Az autó vezetője vakon követte a gps-t keresztül a sarki irodaház parkolóján át. Itt egészen nyárig egy utca szelte át a parkolót. Az utcát az önkormányzat megszüntette és a kijáratot az irodaház tulajdonosa lezárta.

A gps ezt nem tudta.
A húszcentis hóban a sofőr nem vett tudomást arról, hogy a többi keréknyom másfele vezet és egyenesen nekiment a szegélynek. A szegély lebontotta az autó elejét, az egyterű pedig fennakadt a járdán.

- Azért jó gyorsan mehetett. Ezt hívják nem útviszonyoknak megfelelő vezetésnek és gps-hibának - mondta Yoda és megjelölte az elakadt autót.

Karácsonyi hóvihar

A december 24-én éjjel kezdődő hóvihar reggelre nagyjából húsz centi havat hagyott maga után a karácsonyra készülődő városban.



Pillanatok alatt mindenki kinn lapátolt az utcán. Aki nem lapátolt, kitolta a garázsból a kis benzines hómarót és takaros ösvényt vágott a hóban magának és a szomszédainak.



Aztán jöttek az önkormányzati hómarók december 25-én délelőtt kilenckor és az úttestről a havat rátolták az autókihajtókra.

Ekkor végeztünk három szomszéddal vállvetve az autókijárók kiásásával, kezdhettük előlről az egészet. A mormon szomszéd rátámaszkodott a hólapátjára, miközben az önkormányzati hókótró a második fordulóval megduplázta az eltakarítandó hómennyiséget.

A szomszéd nagyot sóhajtott és, mivel a mormonok nem káromkodnak, csak annyit mondott:

- Lovely.

Az érinthetetlen amerikai levélláda

- Majd bedobom a postaládába - mondtam a szomszédnak.

- Jó, de tudod, hogy az illegális?

- A postaládád illegális?

- Postaládába csak a postás tehet be bármit is. Másnak tilos.



Hittem is meg nem is. Úgyhogy utánaolvastam, s valóban.

A szövetségi törvények nemcsak a postásokat és a postákat védik, hanem az egyének postaládáit is. Ezért van az, hogy a szórólapozók a szemetüket a legritkább esetben teszik bele a postaládába, hanem az ajtónál becsúsztatják, felerősítik, leteszik. A levelek és a reklámszemét kihordása a posta monopóliuma.

A szabályok szerint, ha a postaláda tele van, akkor a postás nem dobhat bele több levelet és akkor a címzett lemaradhat valami fontosról.

Elvileg a postaláda tulajdonosa se dobhatná bele a saját lakáskulcsát, de természetesen ezt a szabályt a posta nem tartatja be. A szórólapozókra viszont ráhívják a rendőr, FBI-t és a nindzsákat. Na jó, a nindzsákat nem. Talán.