Víztározó Szent György felett

Ha már megtaláltuk Szent György víztelen tározóját, elmentünk megnézni azt, ami a harmincas években épült és ma is szerves része a város vízhálózatának.

Ez azért is jó ötlet volt, mert innen be lehetett látni az "óvárost". Ott volt a település fölé középkori székesegyházként magasodó mormon templom is.

Szent Györgyben azóta se építettek igazán magas épületeket.

A városba érkező újabb vízvezetéknek kicsi volt a kapacitása és a régi csatornából a víz jelentős része elpárolgott. A párolgással keletkező veszteséget csak a csatornába pisilő birkák és tehenek pótolták valamennyire, de nem közmegelégedésre.

A harmincas években épült vezetékek segítettek a helyzeten, de a víz továbbra se volt "csapvíz" hőmérsékletű.

A beton víztározó végül a második világháború után épült meg és ekkor lett a helybeliek kedvenc találkahelye a Cukorsüveg mellett.

Nappal és reggel a betonplacc lett a város legnépszerűbb kilátója.

A víztartály tetején találkozott naplementekor az úri közönség. 

Bálokat is tartottak itt és esténként zenekar játszott, az emberek pedig táncoltak a csillagfényben.

Puppeyt ez nem érdekelte.

Miután körbejárta a tározó tetejét elunta magát: itt még egy rágnivaló fadarab se volt.

- Menjünk le, az ösvény mellett vannak pálmák és kaktuszok!

Lementünk és Puppey igazi territoriális földesúrként lenézett a városra, majd lepisilt a mélybe.

Black Knolls - A víztelen tároló

- Víztározó! Víztározó? Víztározó?????

Meglehetősen tanácstalanul néztem a térképen jelzett vízározóra és elhatároztam, megnézzük.

Szent György városán kívül, ahol a vörös sziklás sivatag a fekere sziklás sivataggal találkozik, ott található a víztározó.

A térképen.

A valóságban többet kell keresni.

És akkor se igen lesz meg.

Ahogy közeledtünk a helyhez, kezdtem sejteni, hogy itt nem sok vizet fogunk találni, leszámítva azt, amit a kulacsainkban hoztunk.

Gátat azért találtunk, de nem úgy nézett ki, mint ami nagyon tartaná a vizet.

Mint kiderítettem, nem is tartotta: Szent Györgyben a város alapításakor kútvizet ittak.

A kútvíz iható volt, ez azt jelentette, hogy a telepesek nem rosszabbul voltak, amikor nem ittak belőle. 

1900 körül elhatározták, hogy elpuhulnak és szeretnének valami olyasmit is inni, ami hűsít és jóízű és víz és amitől nem nő utánuk zöldebben a fű. Vagy a kaktusz.

Építettek is egy csatornát a közeli hegyekből: ettől a víztől nem ment a hasuk, bár mire nyáron elért a városba, már nagyon meleg volt. Annyira, hogy a házak árnyékos oldalán vizes rongyokba csavart hordókban hűtötték le szobahőrmérséklatűre.

Egy gond volt, akkoriban a szobák 35 fok körüliek voltak nyáron.

Építettek is egy vízvezetéket, ami a városba vitte a hűs forrásvizet.

De ez a víz nem volt elég, ezért 1911-ben elhatározták, hogy 15 ezer dollárból építenek egy víztározót.

A történet további része olyan, mit egy mese.

Egy Grimm mese.

Húsz éven át építették szorgalmasan a gátat társadalmi munkában, lelkesen és közben itták a poshadt vízet.

A nagy, vulkáni kőtömbökből épült gát sok mindent tartott, de a víz nem tartozott ezek közé a dolgok közé.

A víz egyszerűen kifolyt a tározóból. (Lehet tározónak hívni egy helyet, ami nem tároz?)

A vízkérdést a gazdasági világválság oldotta meg: a Roosevelt féle közmunkaprogram keretében harmincas években megépült egy új csatorna, ami iható vízzel látta el a várost, majd elkészült a nagy "víztorony" is a botanikus kert mellett.

A Black Knolls tározó gátja pedig itt áll elfeledve a sivatagban és csak eső idején lát valami vizet.

Meg amikor Puppey felemeli a lábát.

Sivatagi víztározó - Echo

Most, hogy az enyhülő hőmérséklet miatt nem fenyeget az a veszély, hogy a sziklákról olvadt kőzet csöpög a nyakunkba, többet mászkálunk.

Most az Echo-kanyonba jöttünk egyet túrázni.

Megcsodáltuk a konglomerát kőzetekből kialakult sziklaformákat és alaposan kifáradtunk a menésben.

Ez vezetett az expedíció következő állomásához, az Echo víztározóhoz.

Mivel Utah State Parkjaiba éves belépőnk van és mert a víztározó az egy state park is egyben, úgy gondoltuk, hogy kihasználjuk a közeli infrastuktúrát és ott eszünk a padokon és rendes vécébe megyünk, nem a természet lágy, ehem, szúrós és tüskés ölére.

Pár éve a víztározó partján kisebb liget volt pár elszórt asztallal és tűzrakóhellyel. Mivel az illetékesek szerették volna növelni a férőhelyek számát, ezért kivágták a fák egy részét, leaszfaltozták a helyüket és az aszfaltra padokat, asztalokat és tűzrakóhelyeket telepítettek.

A padok ultramodern napenergiás tojássütők is egyben (egyaránt működnek a rájuk felültött tyúktojásokon és a valószínűleg a rájuk ülő férfiak tojásain is): nyáron negyvenvalahány fokos melegben, tűző napsütésben a padok szerintem simán okozhatnak égési sérülést.

Mi az egyetlen árnyékos padra ültünk, megcsináltuk ebédünket és nagyon jól éreztük magunkat.

Ha többen lettek volna, a mi mesénk is sokkal rosszabb kedvű lett volna.

Tóparti ebéd - Quail Creek

A sok temető és bányamaradvány komoly hatást gyakorolt ránk: éhesek lettünk.

Bár volt itt pár hely, ahol piknikezhettünk volna, mi egy burzsujabb megoldás mellett döntöttünk.

Ribizlifőzelék ugyanis meglehetősen lusta és ha nem muszáj, nem pakolja ki a Behetmót mélyéről az asztalkát, székeket, betyárbútort.

A közelben volt azonban egy víztározó, ahova a state park belépőnkkel simán lemehettünk.

A víztározónál pedig voltak asztalok, padok és kilátás. Meg szemetes és wc, ami szintén nem elhanyagolandó tényező.

A Quail Creek felső folyásánál már jártunk és jó hosszan végigjártuk a patak szurdokvölgyét.

Most megnéztük, hova is folynak ezek a vizek, már ha épp folynak.

Kivettem tizenkilenc éves hűtőtáskát a csomagtartóból. A matricát tizennyolc éve ragasztottuk rá Dél- Dakotában. Majd ezt is megírom újra és felteszem, kár lenne elfelejteni

A hűtőtáskából kipakoltuk az ebédet és megtanácskoztuk, hogy menjünk-e el Gunlockba másnap vagy nem.

Most mindenesetre leültünk és megebédeltünk.

Rockport tavasszal

Olyan volt, mintha egy tengerparton lettünk volna. Homok, kék víz, felhők.

Az illuziót csak picit rombolta a hó a hegyekben.

 

Teljesen mediterrán hangulatunk volt.

Sétáltunk az erdőben..

Kerestük a kilátókat.

Tele hassal nem igazán tervezünk komoly túrákat és Yoda is inkább csak napozott a parton.

Nyáron sokkal többen voltak - most szinte csak a miénk volt a hely.

Néhányan a vízről horgásztak,  mások a lábukat fagyasztották le a patakban.

Jó volt sétálgatni, nézni a vizet, az erdőt és a hegyeket.

Idefele jövet egy dombtetőn egy temetőt véltem látni.

Nem voltunk biztosak benne, hogy tényleg temető-e és, hogy tényleg láttam-e. Vezetés közben csak felvillanni láttam valami fehéret.

Most leálltunk és felszaladtunk a dombra.

És tényleg ott volt. 

A pici dombtetőt apró temető foglalta el.

Rockport sose volt világváros. Fénykorában alig százötvenen lakták.

Jórészt Angliából bevándorolt mormonok éltek itt.

Francis Vernon, a városka egyik alapítója sokoldalú ember volt. Eredetileg kőműves volt. Első házát Angliában építette fel. Negyvenévesen emigrált az éppen megalapított Utahba. Itt farmerkedett és felépítette második házát.

Szabad idejében hegedűket készített és azokon játszott.

A falu pont a domb lábánál volt, lenn a völgyben a patak parton.

Azóta a patakot, a falu földjeit és magát a falut is felfalta a huszadik század derekán épített víztározó.

A víztározót eredetileg Wanship-nek nevezték volna el a kövezkező feluról, aminek határában a gátat emelték.

A rockportiak fellázadtak.

Azt akarták, hogy a viztározót nevezzék el Rockportnak, mert féltek - tudták -, hogy másként falujuk neve örökre feledésbe merül. (Vagy víztározóba.)

Végül kompromisszum született: a gátat magát Wanship-gátnak nevezték, a mesterséges tavat pedig Rockportnak.

A rockportiak leszármazottai ma is eljönnek néha és emlékeznek.

Kimentünk a gátra és megnéztük a kilátást. Főleg a kilátásért és azért, mert itt ritkán lehet kimenni a völgyzárógátakra. Itt se mehettünk végig a gáton, de legalább rámehettünk.

Ezek a földek már, a gáton túl, Wanship-hez tartoztak.

Ilyen lehetett a völgy másik oldala is, ahol Rockport állt.

Tetszett.

Nyáron majd jövünk úszni is és egyszer, ha még ennél is alacsonyabb a víz, talán meglátjuk Rockport romjait is.

Little Dell télen

 

Rengetegszer elautóztunk a Little Dell mellett. Volt, hogy megálltunk őszi szineket fotózni vagy meteorokat nézni, esetleg lábat nyújóztatni az East Canyon fele.

A Little Dell nem kutyás hely, ezért se mentünk be soha. Most azonban Yoda otthon maradt, mi pedig megembereltük magunkat és a hideg dacára bementünk.

Látszott, egy szerelemtől vak(merő) helybeli egy szivet rajzolt a tó jegébe. Mi nem voltunk akkora legények, hogy kimenjünk a hóra.

De lementünk a partjára.

Itt már egyedül voltunk, bár a hóban még voltak nyomok.

Az ösvény itt a mormon honfoglálás és a Kaliforniába tartó útvonalat követte.

Mi az ösvény helyett a partvonalat követtük.

Igyekeztünk nem térdig beszakadni a hó alatt csörgedező búvópatakba.

Itt már úgy éreztük magunkat, mint egy alaszkai kiránduláson.

Ekkor már kezdtünk fázni az úttöréstől és a hidegtől, otthon a mókusok is éheztek, úgyhogy elindultunk kifele, vissza az autóhoz, hogy visszamenjünk a Salt Lake koratavaszi völgyébe.