Nyitvatartás

Idaho Párizsában voltunk egy szalonban, ami hentesboltként is működött.  Telente pedig halottasházként is használták, mert itt olyan kemény télen a talaj, hogy nem nagyon leher /sír/gödröt se ásni.

A helybeliek pedig a bolt hűtőházába tették az elhunytakat "majd ha nem fagy!" felkiáltással.

Szóval ebben a boltban láttuk kedvenc táblámat, ami a cég nyitvatartását adta ország-világ tudtára.

Nyitva a "legtöbb" pénteken és szombaton délután 1-7 között.

Sziklarajzok a szurdokban

- De szép idő van! - mondtam Puppeynak.

- Vizet.... - felelte Puppey.

Centerville felett kerestünk pár sziklarajzot és a szeptember végi melegben nem is sejtettük, milyen lesz majd később laptopot fogni errefele.

Eleinte egy teljesen jól járható ösvényen halandtunk a hegyoldalban.

A bozótot hamarosan igazi erdő váltotta fel. Közeledtünk a patakhoz.

Puppey lelkesen szagolgatta a bokrokat, fákat.

A patak után viszont el kellett kanyarodni és követni a patakmedret.

Ez nem volt annyira egyszerű, mert nagy sziklatömbökre kellett felmászni.

Persze erre megvolt a módszerünk: feltettem a túrabotot és feltettem a peremre, majd felkaptam Puppey-t, aki morcosan nézett és őt is feltettem a bot mellé, majd olyan gyorsan kellett felmásznom melléjük, hogy Puppeynak ne legyen ideje szétrágni a botot.

Aztán ezt még egyszer. Tízszer. Százszor.

Idővel kezdett uncsi lenni, de úgy gondoltam, megéri pár olyan sziklarajz, ami Utah közepén van. Errefele az indiánok ritkán rajzolgattak a sziklákra.

Az erőfeszítéshez képest a sziklarajzok egy nagy csalódás voltak: nagyon nagy fantázia kellett ahhoz, hogy egyáltalán felismerjem őket.

Puppeyvel Coalville-ben láttunk pár ilyesmit, de azok értelmezhetőbbek voltak.

Miután megállapítottam, hogy ezektől a rajzoktól nem leszek okosabb, megnéztem, érdemes-e továbbmenni. Elvileg arra volt még pár vízesés, de ehhez másfél ember magas sziklatömbökön kellett átmászni. Ezt nem akartam.

Megismételtem hát a felfele kidolgozott módszert. Ledobtam a botot. Leereszkedtem, levettem a morcosan néző Puppeyt és visszamentünk az autóhoz.

Puppeyt a mászás a vártnál jobban megviselte: szó nélkül összegömbölyödött az ülésen elaludt.

Arra se akart felébredni, hogy visszaszavartam a helyére.

Puppey beilleszkedik

Puppey pillanatok alatt beilleszkedett a családba.

Mindent azonnal megcsinált, amit kértünk tőle. Első nap.

Persze utána is, de akkor már igyekezett tágítani a határokat és jogokat kiharcolni magának. Mi a kötelességekre fektettük a hangsúlyt, Puppey a jogokra és a rágásra.

Puppey ugyanis, méltón kölyökkutya státuszához, mindent rág. A cipőkől, papucsokról leszoktattuk, de minden egyéb, amit talál, szerinte szabad préda.

Ez az egyetlen oka annak, hogy örülök, hogy lassan vége az ősznek: nem kell a ház különböző sarkaiból megcincált tücsköket összeszedni.

(Természetesen ilyenkor Puppey ártatlanul néz: nem én voltam.)

Azt már tudjuk, hogy Puppey nagyon szeret sétálni, futkározni és más kutyákkal haverkodni és persze dolgokat szétcincálni.

Amit nem szeret, az a meleg. Olyankor azonnal keres magának egy megfelelő árnyékot.

Puppey már tudja, mit, mikor és hogyan kell csinálni és kezdi kialakítani saját szabályait is.

Ha sétálni megyünk, neki be kell mennie az asztal alá, hogy ott legyen felcsatolva rá a póráz és a hám.

Ha nagyon kell menni, akkor viszont táncol az ajtónál.

Egyelőre nem mer tiltakozni, ha kap egy szép kis ruhát - vagy szeret szép kis szabadidőruhákat kapni. Ezt még nem tudjuk.

Az is kiderült, hogy szeret vezetni.

Ennek ellenére elfogadja, hogy az autóban általában hátul egy hordozóban utazik és onnan ugat meg midnen kutyát.

Mert hát ő a fönök.

A barlang legendája - Romantikus történet

Ezt a történetet a mormon egyetem egyik tanára gyűjtötte fiatalkorában az Ute indiánok között a 18. század végén:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indián főnök, akinek volt egy gyönyörűséges lánya, aki annyira szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem.

A törzs szállásterületét aszály sújtotta és a Wasatch-hegység mentén mindenki éhezett, a termés kiszáradt, az állatok elmenekültek vagy szomjanhaltak, a halak elpusztultak a kiszáradt patakokban. Ekkor a törzs varázslója elvonut fel a hegyek legmagasabb csúcsára és a szellemek tanácsát kérte.

Az ősök szellemei pedig elmondták, hogy egy fiatal lány halálával meg tudják engesztelni az isteneket, akik megharagudtak népükre.

Az uta törzs lányai sorsot húztak és a törzsfőnök világszép lánya húzta a rövidebbet. 

Egy zokogva eltöltött éjszaka után a lány felkerekedett és meg sem állt a hegy csúcsáig, ahonnan látta a felkelő napot, a törzs területét és az egész völgyet.

Lenézett a mélybe, nagy levegőt vett és lelépett a szakadékba.

Történt pedig, hogy pont ekkor erre járt a rivális törzs legbátrabb és legszebb harcosa, aki meglátta a zuhanó lányt és elkapta és bevitte a barlangba.

A lány azt hitte, ősei szelleme mentette meg egy daliás vitéz képében és beleszeretett a földre szállt szellembe és a barlangban minden megtörtént, ami megtörténhetett és valószínűleg több is.

Mikor azonban elindultak hazafele, az ösvényen szembetalálkoztak a lány testévérvel, aki azt hitte, az idegen harcos elrabolta testvérét és azonnal ledöfte lándzsájával. A lány felkapta haldokló társát és visszacipelte a barlanga, ahol hős örökre lehunyta szemét.

A zokogó lány rádöbbent, hogy szerelme halandó volt és bánatában követte őt a túlvilágra.

A hős vitéz máig dobogó szívét most is lehet hallani a barlang mélyén és a lány könnyei pedig tóvá váltak egy mély völgyben és a Könnyek-tava máig emlékszik a szerelmesekre. A törzs pedig minden évben a pár halálának évfordulóján máglyát rakott a barlanghoz vezető szurdok bejáratánál.

Eugen Lask Roberts, a mormon egyetem tanára 1922-ben nyomtatásban is közzétette a legendát, ami több változatban élt tovább. Bekerült az iskolai és egyetemi tananyagba, idegenvezetők, cserkészek és nemzeti parki alkalmazottak mesélték a hegyekben és felújították a máglyarakás-hagyományát is.

Az mit se von le a történet szépségéből, hogy az egészet Eugen találta ki, hogy szórakoztassa diákjait és vendégeit.

Jönnek a pulykák!

Közeledik a Hálaadás.

Leszedték a Halloween Horrorokat és felállították a Hálaadási dekorokat.

Egyszóval JÖNNEK A PULYKÁK!

Ekkora laptopot fogtam!

A kilátást nem adták ingyen: a meredek hegyoldalon felfele tekergő szerpentin alaposan megdolgoztatta lábainkat.

Jártunk erre szebb időben is, akkor a patakot követtük és sziklarajzokat kerestünk és találtunk. Most azonban a csúcs fele mentünk, de a fenyegető felhők és a szemerkélőből egyre határozottabban esőre váltó időjárás visszafordított minket.

Nem mert cukorból vagyunk, hanem mert a csúszós és meredek ösvényen nem akartunk fenéken lejönni.

Még egyszer lenéztünk a Centerville-t átszelő Parrish Streetre és megfordultunk.

Ezt az utcát egy mormon telepesről nevezték el, akivel Idahóban már találkoztunk, ott egy várost neveztek el róla, csak elirták a nevet és ott Paris-ként ismerik. Szóval az Idaho Párizsa.

Ha már itt voltunk, akkor megnéztük a patakot is.

Az egykori malom romantikus kőfalai közt megbúvó vízesés festői látványt nyújtott. 

Fenn már lomb se maradt a törpetölgyeken, itt a Parish patak szurdokában még javában tomboltak az őszi színek.

Itt történt, hogy életemben először, mininális fárasztás után kifogtam a patakból egy laptopot.

Telefont már fogtam, de laptopig még nem jutottam el.

Valszínűleg egy doktorit író diák jutott el a megvilágosodásig és "én ezzel többet nem töltöm az időmet" felkiáltással egy titkos szertartás végén behajította a HP laptopot a patakba.

Legalábbis remélem, hogy így történt és most boldogan él és unokáinak is mesélni fogja, hogy fordult meg élete.

Én biztosan így leszek ezzel a horgászkalanddal.

Visszatérés a hajóroncshoz

Lassan másfél éve került szárazra a hajóroncs a Nagy-Sós-tó partján.

Most megint elmentünk megnézni, változott-e valami.

A választ előre tudtuk: igen. Eltüntek a glaubersó-hegyek. Elolvadtak.

Másfél éve a roncsok a vízparton voltak.

A hajóroncsok pedig a szárazság miatt egy sós-iszapos-homokos sivatag közepén találták magukat.

Nem jó ez a szárazság.

Nagyon remélem, hogy jövőre a hajóroncs ismét víz alatt lesz - bár nem valószínű.