Jeremy Ranch Road télen

Nagyon nehéz elhinni, hogy ez a fagyos völgy ugyanaz, amerre a Mormon Flats fele szoktunk autózni, hogy megnézzük az erődöket (amikről szintén nem írtam még...) és ahol a patakban gázoltunk a forróságban.

Most forróságnak nyoma se volt.

Valahol csodálkoztam, hogy az East Canyon fele csobogó patak még nem fagyott be. Illetve, hogy a kacsák még nem fagytak bele.

A patakot fantáziadús módon East Canyon Creeknek hívják. 

Ennek a pataknak a mellékpatakja a McPollin ranch-nál folyó McLeod creek.

Szép volt.

Lenyűgöző.

Hideg.

Nyáron jobban tetszik.

Ekkora laptopot fogtam!

A kilátást nem adták ingyen: a meredek hegyoldalon felfele tekergő szerpentin alaposan megdolgoztatta lábainkat.

Jártunk erre szebb időben is, akkor a patakot követtük és sziklarajzokat kerestünk és találtunk. Most azonban a csúcs fele mentünk, de a fenyegető felhők és a szemerkélőből egyre határozottabban esőre váltó időjárás visszafordított minket.

Nem mert cukorból vagyunk, hanem mert a csúszós és meredek ösvényen nem akartunk fenéken lejönni.

Még egyszer lenéztünk a Centerville-t átszelő Parrish Streetre és megfordultunk.

Ezt az utcát egy mormon telepesről nevezték el, akivel Idahóban már találkoztunk, ott egy várost neveztek el róla, csak elirták a nevet és ott Paris-ként ismerik. Szóval az Idaho Párizsa.

Ha már itt voltunk, akkor megnéztük a patakot is.

Az egykori malom romantikus kőfalai közt megbúvó vízesés festői látványt nyújtott. 

Fenn már lomb se maradt a törpetölgyeken, itt a Parish patak szurdokában még javában tomboltak az őszi színek.

Itt történt, hogy életemben először, mininális fárasztás után kifogtam a patakból egy laptopot.

Telefont már fogtam, de laptopig még nem jutottam el.

Valszínűleg egy doktorit író diák jutott el a megvilágosodásig és "én ezzel többet nem töltöm az időmet" felkiáltással egy titkos szertartás végén behajította a HP laptopot a patakba.

Legalábbis remélem, hogy így történt és most boldogan él és unokáinak is mesélni fogja, hogy fordult meg élete.

Én biztosan így leszek ezzel a horgászkalanddal.

Lenne, nem lenne

Nem lenne rossz, ha kertünk végében lenne egy patak.



És ha lenne egy patak, ilyen teraszunk is lenne felette.



De ilyen szobor biztosan nem lenne hozzá a kertben.

Templom-bánya

A Templom-bánya az a hely, ahonnan kibányászták a Templom köveit.

Én egy valódi kőbányára számítottam, nagy üregre, lenyúgöző akusztikára és óriási félig kibányászott kőtömbökre. Meg patakra.



A patakról kiderült, hogy épp véletlenül folyik. Ideiglenesen. A vízművek ugyanis elszipkázza a víz nagy részét és csak a maradék csordogál a völgy alján.



A patakot követő ösvény régi, 19. századi gátak és turbinák maradványai között kanyargott.



Itt volt a város első villanytelepe is.



Kőbányát azonban nem láttunk.

Pedig nagyon kerestük.



Teljesen véletlenül jöttünk rá, hogy a kőbánya az nem kőbánya. A mormonok a szerteszét heverő óriási kőtömböket kopácsolták kisebb kőtömbökre. Ezeket aztán eleinte ökrös szekérrel cipelték a templomhoz. Próbáltak egy hosszú csatornahálózatot építeni és leúsztatni a köveket a templomhoz, de a csatornákból elszivárgott a víz és a nagyívű terv megfeneklett és helyette egy egyszerűbb megoldáshoz fordultak: vasutat építettek.



A kanyon most újra csendes. Csak a patak csobog, az is csak ideiglenesen.

Patakkereszteződés

- Ott egy híd, Yoda, átmegyünk rajta és körben visszamegyünk.

Yoda visszanézett:

- Ezt ismerem, utána két órán át csúszkálunk a sárban és még a szarvaskakit se kostolhatom meg!

A Mester azért jött. A híd egyre furcsábbnak nézett ki. Először is, a hídfő be volt kerítve. A híd meg valahogy, valahogy nem híd jellegű volt.

Ahogy átverekedtük magunkat a lyukas kerítésen, láttuk, hogy a patakon átívelő híd nem híd, hanem egy patakmeder. Egy száraz patak keresztezte a másikat. Hídon.

- Ez az igazi folyami híd!

Egy régi tábla aztán megmagyarázta a furcsaságot. A vízzel teli patak a Jordán-folyóba vezette a hegyekből érkező vizet. A száraz meder pedig nyáron, amikor a patak kezdett kiszáradni a Jordánból hozott vizet a farmokhoz.

- Ügyes - mondtam Yodának, aki igyekezett nedvessé tenni a száraz medret.

Miller Park

Miller Park
Originally uploaded by ribizlifozelek

Egy hete láttuk autóból a Miller Parkot. Fura parknak tűnt, két ház között volt a bejárata és úgy látszott, teljesen be van kerítve.

Az egyik kiadós karácsonyi étkezés után elmentünk, hogy lemozogjuk a kacsát.



Egy szomszédos mellékutcában parkoltunk le és meglepődtünk. Elegáns, 20. század eleji házak sorakoztak itt. Megcsodáltuk a hatalmas villákat és elindultunk megkeresni a patakot.



A patak igazából a villák kertjei mögött folyik egy szurdokban. Ez volt a Red Butte patak, ami a Wasatch front után átcsörgedezett Fort Douglasen, az egyetemen, táplálta a Mount Olivet temető víztározóját, sok-sok családi ciszternát, majd eltünt a városban.

A patak itt valamikor magánterület volt. A leggazdagabbak és legügyesebbek gyorsan megszerezték a kincset érő vízfolyásokat maguknak. A huszadik század elején Minnie Miller, a vízfolyás e szakaszának tulajdonosa emléket akart állítani elhunyt férjének és a patakparkot a városnak adományozta.



Miller építtetett pár hidat is a patakra. Volt itt pár kőpad is, hogy a fáradt sétálók megpihenjenek. Kicsit olyan volt a patakpart, mint az Ördögárok a Budai-hegyekben. Csak nem kommunális szennyvíz folyt benne és nem volt tele az egész szeméttel. Minden patyolattiszta volt.

Nagyon élveztük a sétát, Yoda meg egyenesen imádta a patakot és az erdőt.

Cheong Gye Cheon

Cheong Gye Cheon
Originally uploaded by ribizlifozelek

Szöul szive évszázadokon át a város közepén átcsörgedező patak volt. (E patak partjairól 5000 év tekint ránk, tudom). Itt mostak századokon át az asszonyok, itt pancsoltak, itt ittak, ettek a népek, egészen addig, amíg a háború alatt ide nem költöztek a menekülők és át nem alakították a környéket egy sokkal nyomorabb negyeddé, mint azelőtt lehetett. A városi hatóság a 60-as években úgy gondolta, hogy megszünteti az orszagimázs-romboló nyomort és lefedte a patakot (ha nincs patak, nem jönnek ide mosni a szegények), gondolom beleengedtek a feles szennyvizet és, biztos ami biztos alapon, még rátettek a tetejére egy autópályát: most jöjjön ki a víz, ha tud.
A patakocska (mint a Rákos-patak) nem tudott kijönni. A 80-as években viszont olyan szavakat találtak ki, mint városrehabilitáció, meg élhető környezet. És kezdtek megint rájönni arra, hogy az emberek nem feltétlenül akkor boldogok, ha egy autópályán állhatnak a város közepén dugóban. (Sehol se olvastam az autópályák boldogsághormon-termelő hatásáról.) Az önkormányzat meg lépett egy merészet. Tényleg merész dolog lehetett: ledózerolták az autópályát (az egy városban nem élhető környezet), kiszabadították a patakot, a szart megtisztították és a nagy folyóba eresztették, aztán rendezték a patak partját: sétányokat építettek, szobrokat állítottak, gázlókat tettek a vízre, sziklákat szórtak a mederbe, hidacskákat emeltek fölé. Elképesztően jól néz ki. Rengeteg ember mászkál mindenfele, a gyerekek pancsolnak a vízben, a fiatalok a lábukat áztatják benne (szerintem egy csapból ivóvíz folyhat bele). A legszebb es leghangulatosabb környék lett, amit az egész városban csak láttunk.

Calf Creek

Pictographs
Originally uploaded by ribizlifozelek

Már régebben is olvastunk erről a helyről, a flickr-en fotókat is láttunk róla. Most eljöttünk.



A Calf Creek a puszta közepén van két reménytelen falu között. Ezekben a falvakban - amíg volt buszközlekedés - csak odaútra szóló jegyet adtak a fiataloknak. Busz már rég nincs errefele, fiatal talán még akad a turizmusnak köszönhetően.
A sok hibbant, a forró kövek közt botladozni akaró embernek köszönhetően visszaköltözött az élet erre az eldugott, másfél magyar megyényi - úgy 7500 km2-es - területre. A sivatagot Clinton nyilváníttatta védetté. Rossz nyelvek szerint azért, hogy hergelje a konzervatív utahiakat. A helybeliek sokáig hallani se akartak a védettséggel járó maceráról, de lassan kezdenek rájönni, a fura városi, ne adj Isten, san franciscói látogatok, uram bocsá, homokosok egy csomó pénzt hagynak itt. Begyalogolnak a sivatagba, terepjárót, vezetőt bérelnek, vagy ha nem, saját autójukkal robbannak le és akkor kihúzásukhoz kell a helyi munkaerő.
A hely egyébként annyira eldugott, hogy még 1875 körül is találtak itt feltérképezetlen, ismeretlen folyókat.
Mi csak egy 10 km-es sétára vállalkoztunk most. Az autót letettük a parkolóban, kifizettük a becsületkasszában az 1 dolláros belépőt, megettük a saslikot, beírtuk magunkat a könyvbe és elindultunk.
A pléhdobozban őrzött könyv arra való, ha valaki elveszne, tudják, kit kell keresni. A ranger (mint Chuck Norris) néha benéz a parkoloba, van-e ott több napja elhagyott autó. Ha van, megkezdődik a mentés. Ez a kanyon egy látogatott hely, ráadásul elveszni se nagyon lehet benne, máshol azonban nem árt az óvatosság.
Az ösvény kellemes volt, alig emelkedett vagy süllyedt. A sziklás völgy alján a patak partján kis oázist láttunk. Az 1800-as években egy farmer megpróbált itt dinnyét termeszteni. A dinnye meg is termett, csak nem nagyon volt kinek és hova eladni. Ma már nyoma sincs a dinnyeföldeknek. Pár Fremont sziklarajz emlékeztet arra, hogy a völgy jóval a sápadtarcú bejövetele elött lakott volt.



Yoda minden egyes követ tüzetesen megszagolt befele. Nagyon élvezte a sétát. A szurdok végében levő vízeséstől kicsit tartott. A több száz méter magasból aláhulló vízfüggöny csodás látvány volt. Ha picit melegebb lett volna, meg is fürdünk a tóban. Így csak visszafordultunk és még egy órán át nyeltük a port. De legalább találtunk valami ennivalót Tropicban.

Mill Creek Canyon

Mill Creek Canyon
Originally uploaded by ribizlifozelek

Vasárnap délután elhatároztunk, kimozdulunk otthonról, főleg, mert a kutya kezdett hengeres alakú lenni.
A Mill Creek Canyonba mentünk, ahol kutyával is lehetett sétálni. A kanyon meredeken kapaszkodott fel a Wasatch oldalán. Kanyargott egy kicsit és mászott felfele. Az út tiszta volt és nedves: alaposan felsózhatták.
Öt mérföld után véget ért az út: a parkolótól csak síléceken vagy gyalog lehetett tovább menni. Nyaranta még jó sokat lehet felautózni, de most ez az útszakasz a síelőké. Gyalogosok se használhatják, el ne üssék őket a sífutók.Az aszfalton szépen elegyengetik valami géppel a havat, aztán lehet suhanni felfele.
A kutya nem volt lelkes: annyira fel volt sózva az út, hogy a só marni kezdte a lábait. Eleinte csodálkoztunk, hogy miért sóznak egy természetvédelmi területen, ami ráadásul eleve kutyásoknak van fenntartva, de aztán legyintettünk. Kételkedtünk abban is, hogy az úton só van-e vagy más, de végül is fizikai tesztelésnek vetettem alá az aszfaltot. Megnyaltam. Olyan volt, mintha a szomszédos nagy tavat kostolgattam volna.
Nem volt jó a síút mellett haladni. Két lábon állva bokáig, egy lábon állva térdig süppedtünk a hóba, az ösvény meg el-eltünedezett a még mélyebb hóban.
Visszamentünk az autóig és átálltunk egy másik parkolóba. Innen egy széles úton kezdtünk felmászni a kanyon oldalába. A patakot hamar elhagytuk. Itt is óriási hó volt, de elég jól lehetett haladni. Mi haladtunk is, mígnem elértünk egy kilátóba, ahonnan megláttuk a völgyet és a szemközt magasodó Oquirrh csúcsait.



Kezdett sötétedni – már majdnem hat óra volt. Nagyon kellemes dolog itt délen áttelelni, az év legrövidebb napjához közeledve is reggel hét fele lesz világos és a fényegészen este hatig kitart. Mi nem akartunk hóban botorkálni, inkább visszafordultunk és visszaereszkedtünk az autóhoz.



Yoda nagyon boldog volt – sokat játszott és még medvével se találkozott.