Puppey és a postás

Az autóban ültünk a ház mellett Puppey meg én. 

Én az autó által megtett távot próbáltam lefotózni egy spéci utahi villanyautóadóhoz. Ez nem lett volna probléma, ha nem egy app-ot kellett volna használni. A telefonom magától fókuszál. Az app nem. 

Tíz perc után az addig mellettem álló Puppey elunta a banánt és összegömbölyödött hátul és hagyta, hogy morogva próbálkozzak. 

Addiktív volt, mint egy videojáték, ahol egy hiba után szintet kell ismételni. 

Itt is: ha sikerült lefotózni a műszerfalat, akkor továbbléphettem az odométerre. Ha nem sikerült, újra kellett kezdeni. 

Gyerekkoromban is utáltam, ha társasjátékban vissza kellett lépni a startmezőre, most kezdtem hisztérikus lenni. 

Próbáltam feltenni az árnyékolót. Levenni. Máshova tenni. Állítani a fényerőt. Semmi. 

Puppey közben megmutatta, hogy igazi sztoikus filozófus: összegömbölyödött és arra se mozdult meg, amikor a huszadik elrontott kísérlet után pszichológiai kínzásokat kezdtem el keresni a telefonon és azon ábrándoztam, hogy lehetne a frissen szerzett információkat a gyakorlatban alkalmazni az alkalmazás készítőjével. 

Ekkor jött a postás. 

Elment az autó mellett - eszébe se jutott, hogy egy embertársa épp megőrül az autóban és már dobta volna be a levelet, amikor Puppeyvól előtört belső vérfarkasa és azt hittem az autó ablakai kirobbannak a hanghatástól. 

A postás sikoltva felugrott az ereszre, levelek szálltak belőle mindenfele és magzatpózba gömbölyödve zuhant az orgona alá és onnan hörögte: idegorvost, tiszta alsógatyát!

Túlzok. 

Picit. 

Az eresszel.