Skull Valley pocsolyái

- Ott kell bemenni, várj egy kicsit, kinyitom a kaput - mondtam Puppeynak, aki türelmesen várt egy kicsit, amíg elindultam a kapuhoz.

Ez egy klasszikus tanyasi kapu volt: nem volt merev szárnya, hanem a szögesdrótba belefontak két oszlopot. A középső merevítette, a szélsőre pedig ráakasztottak egy drót hurkot és az tartotta.

Bemenni is egyszerű, le kell akasztani a hurkot és arrébb tenni a félfát.

Miközben akasztottam, éreztem, hogy csúszok.

A következő pillanatban ott ültem az összkomfortos, langyos pocsolyában és lassan süllyedtem a vendégmarasztaló iszabpa.

Ott ültem és nevettem.

Ledobtam magamról a szögesdrótos kaput, majd megpróbáltam felállni, de kezeim elmerültek az agyagban és lecsúsztam vissza. Puppey, a Hűséges Eb aggódva nézett rám: azért lesz vacsora?

- Végül is itt is lehet élni... Csodálatos Nalaya is egy pocsolyában lakott, pedig ő uralokodó is volt, nemcsak díszműárus - magyaráztam Puppeynak.

Közvetlenül egy vihar után alaposan meg tud változni ez a Skull Valley. 

Közben a kapura támaszkodva kimásztam a vízből és elkezdtem becsukni a kaput.

Büszke voltam magamra, hogy egyszer se kapaszkodtam a szögesdrótba se csúszászkor, se felálláskor.

Ahogy visszacuppogtam az autóhoz, megláttam valami fehéret a földön.

- Nem lehet hó! - mondtam hitetlenkedve. A vihar előtt volt harminc fok, a vihar után pedig húsz, de azért havat nem kellene itt találni.

Nem is találtam: apró jéggolyókat hordott össze a felszínen folyó víz.

Úgy nézett ki, mint az oolitikus homok a mikroszkóp alatt.

De ekkor már láttam, nekem nem a ruhámról lapokban leválló agyaggal kell foglalkozni, hanem az éhező fiatalúrral, aki egyre jobban aggódott értem.

- Ne aggódj, lesz vacsora - nyugtattam meg és egy pokrócot tettem az ülésre, hogy becsöpöghessek.