Willard Bay

- Ez egy igazi strand! - mondtam döbbenten.

- Igazi strandolókkal! - tettem hozzá.

- És mekkora! - ámultam el.

Egy dolog tudni, hogy Willard Bay az majdnem hetven négyzetkilométer és egy dolog rácsodálkozni a hatalmas víztükörre, amit a Nagy-Sós-tó vesz körül (már amikor van benne elég víz).

Willard Bay a Nagy-Sós-tó egy öble volt, amit egy hosszú gáttal leválasztottak a tótól, lecsapolták és édesvízzel töltöttek fel a Weber- és Ogden-folyóból a hatvanas években.

A vizet öntözésre és vizisportolásra használják, a környező mocsarakban pedig szunyogokat nevelnek.

Ezekben a mocsarakban egyszer már jártunk, de akkor nagyon hideg volt és ezért nem találkoztunk a helyi szúnyogpopulációval.

A parkon látszott, hogy itt sokkal, de sokkal többen szoktak lenni, a felhők azonban elriaszthatták a látogatók egy részét, noha az alacsony vízszint sokkal nagyobbá tette a homokos partot.

A pavilonok a felhők ellenére tele voltak és mindegyikben vidám mexikói zene szólt. Természetesen mexikói hangerővel. És mindegyik pavilonban más vidám zene szólt és ezt a kakofóniát Puppey nehezen viselte el.

Nem tudta eldönteni, hogy meneküljön vagy sülthúst tarháljon.

Mi találtunk egy üres pavilont, ettünk és mivel nálunk nem szólt zene, Puppey is nyugodtan tudott tarhálni egy kicsit.

Mi tervbe vettünk egy majdani kajakos kirándulást ide, akár egyik marinából át a másikba, meg némi pancsolást, aztán, mert a felhők és a szél ellenére kezdtek előbújni a szúnyogok, visszavonulót fújtunk.

Willard Bay-jel kapcsolatos terveinket ezek a vérszívók húzhatják keresztbe: ha most, egy szeles, felhős napon ennyi itt a szúnyog, mennyien lehetnek itt egy nyugodt napon? Nem akarunk mi belehalni a vérveszteségbe...