Feketehalom

- Szia! Szerintem eltévedtünk - a telefon másik oldaláról hümmögés hallattszott. Megnyugodtam, legalább a mobilok működtek. Lassítottam. Megállni nem mertem, autóban ültünk, nem homokfutóban és féltem, elsüllyedünk a homokos úton.

- Merre jártok? - hallatszott a vonal másik végéről. Körülnéztünk és igyekeztünk pontosan meghatározni helyzetünket.

- Alföld? - nyögtem ki. Ez volt a tőlem telhető legpontosabb helymegatározás. Közben átvergődtünk egy kisebb homokdűnén és kikerültünk egy tanyát.

- Van itt egy gémeskút! - mondta mellettem N a telefonba. Ez nagyjából ugyanolyan precíz definíció volt, mint az Alföld.

Átúsztunk egy homoktavon és megláttunk egy tanyát, ami úgy nézett ki, mintha Santorinről hozták volna át.

- Láttunk egy görög kék-fehér házat.

- Akkor rossz helyen vagytok - állította fel a diagnózist P a telefon másik végén. Nem mondott újat.

- Forduljatok meg!

Megfordultunk.



Már a tanyavilág se a régi. Úgy tíz-tizenöt éve, amikor rendszesen gyalogtúráztunk az Alföldön ritkán láttunk olyan tanyát, amit nem védett négylábú fenevadak büszke falkája. A kutyák mérete a pulitól a kuvaszig terjedt. Ekkoriban esküdni mertem volna arra, hogy némelyik kuvasz nagyobb, mint egy szürkemarha.

Tapasztalatainak a magyar származású, de a magyart törve beszélő C foglalta össze: itt több kutya, mint emberek vannak.

Most a kutya se volt itt. Ennek örültem, egy igazi alföldi komondor lerágná az abroncsot - is - az autóról.

Visszafordultunk, majd egy kanyar után megérkeztünk.



Árnyas fák alatt pihentünk, bográcsban készült pörköltet ettünk, megnéztük a kecskéket, majd szomszédoltunk egy kicsit.

- Két liba az új szomszédunk - mondta P -, meg akarjátok ismerni őket?

Egészen addig csodálkoztunk, amíg meg nem ismertük a két libát. P-nek igaza volt, a szomszédok valóban libák voltak.



- Esténként jön valaki és beengedi őket a házba - magyarázta P.

A Kiskőrös menti tanyák a rendszerváltás környékén elnéptelenedtek. A feketehalmi bokorban vagy öt házban laktak. Pedig kicsivel korábban még az Ivo Andric nemzetközi vonat is megállt itt. Csak - mint minden más vonat esetében - szólni kellett a kalauznak. Mivel ahhoz szoktak hozzá, hogy senki se száll le, majdnem állóra lassították a vonatot, majd gázt (vagy gőzt) adtak. Most már semmi sem áll meg az állomáson, Feketehalom ugyanakkor újra benépesedett. Az olcsó tanyákra városiak költöztek - vagy libák.



Napnyugtáig üldögéltünk és etettük a szunyogokat. Ekkor el kellett indulni haza. Én meg szerettem volna Dunaföldváron inni egy jegeskávét, de helyi időszámítás szerint embertelenül késő volt, este fél kilenc. Csak pár neonreklám világított és egy szerelmespár andalgott a holdfényben.

Kiskőrös - nagy meleg

Álmos utca.
Álmos meleg.
Álmos emberek.

Kiskőrösön voltunk. Ültünk az árnyékban és azon gondolkodtunk, megéri-e napszúrás kockáztatni a kultúra érdekében.



Végül úgy döntöttünk, megéri. Otthagytuk az árnyas cukrászdát, a finom sütiket és megnéztük a magyar asszimiláció egyik sikertörténetét.

A török kiűzésekor elnépteledett Kiskörösre szlovákokat telepítettek be. A szlovákok mellé jöttel horvátok is. Az egyik temetőben pedig egy 1787-es szerb sírkő kacsintott ránk.



A szlovákok, szerbek, horvátok lassan-lassan asszimilálódtak. Ma már alig pár tucatnyian lehetnek itt. Olyan sikeres volt elmagyarosodásuk, hogy legnagyobb romantikus költőnket is nekik köszönhetjük.



Szerettük a Petőfi-múzeumot. Engem a Petőfi-fordítók gyűjteménye ragadott meg. Bronz mellszobrok mutatták be Petőfi legsikeresebb fordítóit. A spanyol (kubai) fordításokon kívül nem ismerem a Petőfi-fordításokat, de remélem, nemcsak forradalmi, azonnal haljunk meg a szabadságért-verseket ültettek át tőle más nyelvekre.



Kiskőrösnek egykor jiddis neve is volt (קישקעריש), ez azonban egy sokkal szomorúbb történet. De az egykori zsinagóga legalább áll.



Sétáltunk az utcákon. Egyedül voltunk. Meleg volt.

- Menjünk? - néztem fel.

- Menjünk.

Mentünk. Feketehalomra.