Berlini fal Vegasban

A Main Street Casino önmagába sűríti mindazt, ami Las Vegas. Az épület a város kivetülése.

A Main Street Station Casino úgy néz ki, mint egy vasútállomás - de Las Vegasban semmi sem az, aminek látszik. Ez a vasútállomás valóban a vasút mellett van, de sosem létezett itt. Egy floridai (mű) vasútállomásról másolta a tulajdonosa. (Érdekes véletlen, hogy mi sok évvel ezelött Orlandóban láttuk az eredeti épületet.)



Ma már vonat se nagyon jár itt, az állomásnak kinéző tárgy pedig egy kaszinó. Meg szálloda.

A Main Street Station egy kiállítóterem is: vannak itt üvegablakok rég elbontott palotácskákból, meg csillárók a kuvaiti nemzeti bankból és valami fontos dolognak itt van az ajtaja is. Vagy az ablaka. Esetleg a teteje.



A berlini fal pár darabja is itt végezte. A faldarabok története egy igazi történelmi parabola.

(Jézus odafordul tanítványaihoz:
- X négyzet meg egy...
A tanítványok döbbenten néznek rá:
- Mester, ezt nem értjük...
Mi az, hogy nem értitek? Ez egy parabola!)

A berlini fal darabjait a kaszinó tulajdonosa vásárolta meg, majd törni kezdte a fejét, hova állítsa ki a rusnya betondarabokat. A berlini fal betontáblái kétségtelenül értékesek és vitán felül rondák.

Nem merem azt mondani, hogy elhelyezésükben van valami történelmi igazságosság vagy - elegáns képzavarral - a Sors keze szólt közbe.

A történelmi relikviák ugyanis különleges helyre kerültek. Igaz a híres betondarabokat csak férfiak tekinthetik meg, illetve a takarítónő.

A nyers berlini betont a tulajdonos minden lelkiismeretfurdalás nélkül beépítette a férfimosdóba. Miközben a látogató megszabadul a frissen fogyasztott sörtől, még elgondolkodhat olyan dolgokon, hogy miként múlik el a világ dicsősége (így), aztán feltehet egy huszast a pirosra.

Welcome to Fabulous Las Vegas

Este volt. A csillag felvillant és sárga-piros fénnyel kacsintott ránk.

WELCOME to Fabulous Las Vegas - nevetett az ötvenéves neontábla. Pár alkoholfűtötte ifjonc fotózkodott a tábla előtt, nagyjából annyi ruha volt rajtuk, mintha ötven fok lett volna Celsiusban. Pedg Fahrenheitben volt annyi.

Las Vegasban voltunk. Itt egyes helyeken az utcán is lehet alkoholt inni, ha a fogyasztó elmúlt 21 éves. És nem sújt le a villám.

A hegyekből hűvös sivatagi szél rohant a városba, de ez nem zavarta a fotózkodókat, akik igyekeztek egyenesen tartani a kamerát, de alig találták el egymást.



A csillag vidáman hunyorgott egyet és mi tovább néztük a reklámot.

Több mint fél évszázada állították fel a város végén. Úgy éreztük, ezt a vegasi kirándulást itt kell kezdeni, itt a város végén, a várost jelképező reklámnál.

A reklámtábla annyira a város végén van, hogy idővel több másolatot állítottak fel a központhoz közel - de az eredeti továbbra is Vegas igazi jelképe. A neon Las Vegas városáé, de világítást sokáig egy magáncég fizette. Az apró tételt egy tulajdonosváltás alkalmával egy lelkiismeretes könyvelő lehúzta a listáról, a reklám pedig sötétbe borult pár napra, aztán a helyzet rendeződött és a város jelképét visszadugták a konnektorba.

Amikor Vegas száz éves lett, a jubileumi rendszámtáblákra a város egyik legősibb jelképét tették fel: a reklámot.

A túlfűtött fiatalság elvonult, mi pedig tovább néztük a neont.

A kaliforniából érkező autósok az autópályák előtti időkben a csillogó neont meglátva tudták, megérkeztek Las Vegasba.

Mi is megérkeztünk, új kalandba keztünk és ezt Yoda is érezte. Odament a történelmi táblához, megszagolta és boldog mosollyal megjelölte.

Cedar City

- Cedar City? - kérdezte V. Egy utikönyvet lapozgatott, miközben távolodtunk Salt Lake Citytől.

- Shakespeare-fesztivál. De az nyáron van. Egyébként még nem voltunk.

- Menjünk?



- St George szerintem jobb.

- Azt írja, szép a történelmi belvárosa - a kezem megremegett a kormányon. Az utikönyvek ilyen beszólásaival csínján kell bánni. De lekanyarodtunk az I-15-ről és mentünk Cedar Citybe, megkeresni a törénelmi belvárosi utcát. A belvárosi történelmi utcát. A történelmi utcát a belvárosban.



- Ez az? - V fogalomzavarba került. Számára a történelmi belváros mást jelentett mint egy utahi utikönyszerzőnek.

Én viszont kellemesen meglepődtem, én jóval kevesebbre számítottam.



- Ez a klasszikus mormon alapítású város... - kezdtem volna bele a töriórába, de V befogta a csőröm egy kávéval. Yoda azonnal csatlakozni akart és valami bordákról vakkantott párat.



Az idegenvezető szerepét a Mester vette át és lelkesen vitt minket a szerinte legjobb irányba. Igaza volt, a helyi tabernákulum megért egy kitérőt.



Lelkesen fotózgattam a főutca (az utca?) régi banképületeit és áruházait. A régi és kevésbé régi cégérek láttán elhatároztam, ha majd kabát nélkül lehet itt sétálni, akkor visszajövünk és alaposan bejárjuk a városkát.



Még egy Red Wingben készült cipőket árusító boltot is találtunk, meg egy borbélyt, ahol élmény lehet beretválkozni.



Egyre jobban tetszett a városka. Lelkesen siettem Yoda után, ő lefele nézett, én felfele.

- Nézd, innen milyen jól néz ki! - mutattam V-nek, aki pontosan tudta, mit kell csinálnia:

- Te csak fotózz. Addig én veszek valami gyümölcsöt. Meg csokit.



V vett valami gyümölcsöt és csokit, én pedig fotóztam.



- Milyen volt a bolt?

- Rettegtem, hogy itthagytok - foglalta össze fóbiáit V, miközben beültünk az autóba és elindultunk Délre, ahol meleg van és várt Las Vegas.

Yoda és V

Kopogtam a vendégszoba ajtaján.

- Kávét kérsz?

Valami pici elsuhant a lábam mellett és csak annyit láttam, hogy egy vidám zászlós farkinca integet, amint eltűnik a vendégágyban V takarója alatt.

- Szia Yoda! - hallottam az örvendező és álmos hangot - Gyere, aludjunk még!

- Mondom, kávét kérsz? Lassan indulni kell, hosszú nap lesz.

- Yoda, ugye jössz majd velünk? Megyünk Las Vegasba! - V eltünt a takaró alatt és a paplan alól fojtott beszélgetés szűrődött ki.

V és Yoda egymásra találtak. Szerelem volt ez első látásra: V mindent megenged a Mesternek, amit mi nem és kezéből gyakran apró finomságok varázsolódnak bele Yoda szájába. Ráadásul V nem turkál Yoda szájában fogmosási céllal.

- Ugye jössz Vegasba? Megnézzük az Eiffel tornyot - susogta V a paplan alatt.

- Mondom kávé...

- Yoda jön?

Legyintettem és mentem kávét főzni.

Canyonlands

A Koloradó-fennsíkot (vájtfülüeknek a Colorado Plateuau-t) úgy kell elképzelni, mint egy óriási lépcsôt, ami gigászi fokokkal ereszkedik lefele.

A teraszokba folyók vágtak maguknak az évmilliók alatt árkokat. Apránként dolgozták le magukat a kôzeten át a mélybe.



Egyik ilyen lépcsô volt a Moki, ahol V bevallotta, hogy idônként tériszonya van.

Ezekhez a lépcsôkhôz kacskaringós utak vezetnek a fennsík sziklalabirintusában. Viszonylag lapos síkságon tekereg az út, aztán egyszercsak nincs tovább és az utazó azt mondja, ohhhhhh.



Ott álltunk Canyonlandsban a semmi szélén, óriási varjak éhes pillantásainak keresztüzében és néztünk le, oda, ahol valahol több száz méterrel arrébb a Colorado ásta magát egyre mélyebbre.

V most szóhoz se jutott.

Yoda fényképez

(Megjegyzés: az első és második fénykép illusztráció.)

- Klikk - mondta a fényképezőgép.

Erősen havas úton haladtunk, V lélegzetvisszafojtva leste a havas jégkását. Látszott, kicsit aggódik. Valamivel később, amikor a hóláncban evickélő kamionokat látta, akkor ez az állapot fokozódott és jóval később, amikor a hágóra fel és onnan levezető út egy elvi - és behavazott - lehetőség lett, akkor már szerintem lélegezni is elfelejtett. Tekintve, hogy közel három órát úsztunk a hóban, ez szép teljesítmény.

V utólag bevallotta, hogy még sosem ült olyan autóban, ami havas úton menne, sőt, még hóesésben sem autózott. Ő otthon a téli problémák kizárásának egy nagyon gyakorlatias megoldását válaszott: fülére húzta a takarót.

- Itt nem volt takaró, csak egy - egyelőre - havas út.

- Klikk - mondta a fényképezőgép.

- Ki fényképez? - kérdeztem csodálkozva. A Canyonlandshoz közeledtünk, az idő - akkor még - tisztult és úgy nézett ki, a nap hátralevő része elviselhető lesz.

Csend volt, az expedició tagjai közül senki sem felelt, csak Yoda ütemesedő lihegése hallatszott, ahogy V ölében mászkálva magyarázta, merre kell menni.



- Klikk - mondta a fényképezőgép, miközben a Mester hátraszaladt az autóban, hogy megnézze, megvan-e még az autó hátsó része, vagy ottmaradt az Arches-ban. Majd visszarohant előre, hogy kémlelje az utat.

- Klikk - mondta a fényképezőgép.

- Ki fotóz? - néztem körbe, V pedig megrémül, hogy nem előre nézek.

- Klikk - Yoda vigyorogva lihegett ránk és ismét rátaposott a V ölében heverő fotógép kioldó gombjára.

- Klikk.

A Mester határozottan tehetséges.

Lúdnyak újranézve

- Libanyak?

- Lúdnyak. De lehet liba is. Mindegy.

- És mi megnézzük?

- Meg.

V továbbra is tamáskodva nézett, már ha tamáskodhat valaki, akit V-nek hívnak.

- Mit nézünk egy libanyakon?

- A libanyakat. Azaz nem egyet, hanem ötöt.

V nem nyugodott meg, de úgy döntött, bízik bennünk. Tizenvalahány év alatt kialakul egy kis bizalom barátok között.

Ahogy fogytak a fűszálak és a legelésző tehenek, V egyre kiváncsibb lett.

- Hol vannak itt libák?

- Libák nincsenek, csak nyakak vannak.

A helyi viszonylatban keskeny, kétsávos út szokatlanul makacsul tartott valamerre. Ment, ment és úgy nézett ki, sose lesz vége.

- Meddig megyünk?

- Amíg tart. Aztán nem megyünk tovább. Csak nézünk.

- Tudom, libanyakat.

A stoptábla figyelmeztetően magasodott az út mellett. V érdeklődve nézte, nagyjából annyira volt várható itt egy stoptábla, mint egy libanyak. Azt hiszem, ez a világ egyik legelveszettebb stoptáblája, ami ráadásul nem is kereszteződésben áll, hanem egy tehénlepénformájú parkoló végén.

Természetesen itt se tehén, se lepény. Csak pár keselyű nyalogatta láttunkra a csőre szélét.

Először a padot láttuk meg.



- Ezért jöttünk? - kérdezte szkeptikusa V. - Ez nem libanyak.

- Gyere.

Előreléptünk. V csak annyit mondott:

- Oh.



Ott volt elöttünk - alattunk a Gooseneck, amit a San Juan folyó vágott évmilliók alatt a sziklába.



Lenéztünk a mélybe. Szinte fülsüketítő volt a csend.

Néztünk, hallagattunk, csodáltuk a tájat és számoltuk a fűszálakat.

- Köszönöm - mondta V.

Nézőpont

A bal ablaktörlő szorgalmasan kergette a jobbat az szélvédőn. Esett. Üvöltött a szél. Yoda nem fogta fel, miért szállunk ki az autóból. Én nem értettem, miért nem viszi el a szél az autót.



V kérdezett valamit, de csak a szelet hallottam.

- TESSÉK? - kérdeztem vissza.

- KÁR, HOGY ESIK!



- Rossz szempontból nézed - üvöltöttem a szélbe - Most esik le az éves csapadékmennyisőg tizede. Hány turista lát ilyet?

V béketűrő ember (többé-kevésbé), de tudtam, mire gondol.

Monticellói éjszakázás

Monument Valley-be nyílegyenes út vezetett - nemcsak a völgybe, hanem a szálloda éttermébe is.

Kellemes navajo háttérzene szólt végtelenítve. Ismét csodálkozni kezdtem, hogy a személyzet, akik ezt a nyugtató, zümmögő zenét hallgatják, egy idő után nem ragadnak tomahawk-ot, hogy átrendezzék a hangszórók áramköreit. Karácsony tájékán én mindig gyilkos hangulatba kerülök a békés ünnepi zenéktől.



Az étterembe belépni, szagolni és kimenni gyorsabb volt, mint egy lekötözött sápadtarcút megskalpolni.

Egyszerűen nem volt kellemes az illat - a választékról nem is beszélve.



- Éhen fogun halni - mondta V.

- Menjünk Mexican Hat-be és együnk ott megint. Van sör is.

- Azért annyira nem volt jó...

- Van itt egy vendéglő a szomszédban, Stagecoach a neve. Pár kilométer.

- De akkor nem látjuk Buttler Washt - V egyre jobban szerette a sivatagot.

- Akkor együnk beef jerky-t és együnk a Monticellóban.

Együnk.

Beef jerky-t ettünk, megnéztük Buttler Wash-t és mentünk Monticellóba.

Monticellóban kétezer ember alszik. A városka mellé egy urándúsító épült az ötvenes években. Amikor már volt elég dúsított urán, a gyárat bezárták és helyét zöld fűvel vetették be. Ma ez az egyik legjobb golfpálya Utahban. Az emberek sugároznak a boldogságtól, hogy itt van.

Sötétben nem sugároztak.
Ahogy beautóztunk a kisvárosba, sötét ablakok nézték felháborodottan autónkat. Nem voltak emberek az utcán. Sötét volt. Este. Éjszaka. Fél hét.

Monticelló nagyot fejlődött az elmúlt években. Három éve nem volt benne késő éjjel (este félhétkor) nyitvatartó étterem. Most volt. A pizzázó barátságos fénye csábítóan nézett ránk.

Egyedül voltunk a személyzettel a pizzázóban. A személyzeten látszott, örül az általun generált iszonyatos forgalomnak. Boldogok voltak, hogy főzhettek, csinálhattak valamit.

Mi is boldogok voltunk: nem haltunk éhen.

Intermezzo - Monument Valley másképp

Monument Valley fennséges. Monument Valley nem evilági. Monument Valley valami más.

Például sehol máshol nem lehet ilyen stratégiailag elhelyezett műanyag WC-t látni.

Monument Valley

Ilyen hely nincs.

Az egészet John Ford festtette egy színes, széles vászonra és elétett egy szűrőt, amitől az ember valószínűtlenül éles színeket és fura árnyalatokat lát. Az emberek meg azt hiszik, ez valódi, pedig festett.



Az kell legyen, mert ilyen hely, mint Monument Valley, az nincs.

Monument Valley egy mese.

A kesztyűk, elefántok, tevék, nővérek és alhambrák mind-mind festettek. Nem lehetnek mások, mert ilyen hely a Földön nincs.



Lehet, tényleg kicsit gyorsan ereszkedtünk lefele a Moki Dugway-en és valahogy elértük a harmadik kozmikus sebességet és valahogy elrepültünk a Marsra. Ott lehet ilyen hely. A Földön nem. (Megjegyzem, Utahban és általában az amerikai Dél-Nyugaton több ilyen hely van, amit John Ford festett, csak az ott forgatott filmek még nem kerültek forgalmazásra. Ezért az emberek zöme nem ismeri őket és azt hiszik, Monument Valley egyedülálló a festett díszletek között.)



Poroszkáltunk a földúton, hosszú poruszályt húztunk magunk után és vártuk, mikor támadnak a lovasok vagy a szuvenírárusok. Jelenleg egyik sem jött. Mi poroszkáltunk és csodálkoztunk, hogy lehetett ennyi szögbe felállítani a vásznakat, hogy mindenhonnan valódinak látszódjanak.

Vendéglő a kalapban

-

A cowboyok előtt rántott hagymakarikák (fél kiló), sültkrumpli (fél kiló) és hamburger (egy kiló) tornyosult. A t(ehén)pásztorok rágtak, fogaik ütemesen őrölték az egyori jószágot. Arcukat takarta a rágás ütemére mozgó kalapjuk. Ettek és néha minket néztek.

Benzinkút (1), vendéglő (3, nyitva 1), kávézó (2, zárva: 2), motel 4, bolt: 0. Lakos: 88. Folyó: 1. Híres szikla: 1. Utca: 1. Normál szikla: végtelen.

Ez Mexican Hat.

- Ez a legíresebb vendéglő 150 kilométeren belül - magyaráztam V-nek.

- Miért?

- Mert itt adnak sört.

- Máshol nincs sör?

- Van. De az messzebb van, mint százötven kilométer. A navajo az egy száraz nép. Legalább annyira, mint ez a sivatag.

V aggódva pislogott. A sörnek örült, de látszott, gyanakszik.

- Jó az étel?

- Harminc kilométeren belöl ez a legjobb - nyugtattam V-t.

- Van másik?

- Nincs.

A parkolóban három jármű állt. A kisebbik, 5.6 literes (benzines) motorral felszerelt kisteherautó mellett parkoltunk.

Amikor bementünk a vendéglőbe, egy biliárdasztal és egy bölénykoponya nézett ránk szemrehányóan. Leültünk egy ablakhoz, ahonnan a folyóra láttunk.

Ahogy beléptünk, csend lett és minden tekintet ránk szegeződött. Minden lépésünket követték, ahogy az asztalhoz mentünk. Három cowboykalap nézett minket mereven. Négy navajo lesett diszkréten.

A kalapok voltak a teherautókkal. Ők rágtak ütemesen. A navajók csak majszoltak. Mi ettünk.
A hamburgerbe egy fél tehenet daráltak bele. A másik felét csili formájában a lángosra emlékeztető, olajban kisütött kenyérre hajazó ételre tették. Ezt az ételt, a navajo fried bread-et lapátoltam én a számba.

Egyikünknek se volt kalapja. Meztelennek éreztük magunkat kalap és V-8-as motor nélkül.
Megbeszéltük, amint egy boltba érünk, megnézzük, van-e jó kalapjuk. Bolt már huszonöt kilométerre volt egy: szuveníreket árultak benne.

Wendover Will

Wendover nem a világ vége - de már közel van hozzá. Wendover Will is a világ végét kémleli, remélve, hogy egyszer meglátja. Vagy nem. Az filozófiai kérdés, hogy a világvége Nyugat- vagy Kelet-Wendoverhez van-e közelebb.



Kelet-Wendover Utahban van és megy tönkre. Nyugat-Wendover Nevadában van és virágzik, miközben közeledik Utahhoz. Nevada többi része hivatalosan a csendes-óceáni időzóna része - kivéve Wendovert, ami a utahi időzóna része, a város úgyis a utahiakból él, nehogy már tekergetniük kelljen a mutatókat.



Wendover Will egy wendoveri neonszobor, ami büszkén néz le városára. Pet Donnertől 1951-ben rendelték a szobrot. Akkoriban minden, magára valamit is adó vegasi üzletember Salt Lake Cityől rendelt minőségi munkát. Donner Salt Lake Cityben kényelmesen rajzolgatott és megcsinálta Willt, aztán egy füst alatt csinált egy hasonló szobrot is Las Vegasba. Will dohányzik és egy zacskó pipadohány is van a zsebében. Will jó ember, és még az sem izgatta fel, hogy amikor a kaszinó megszünt alóla, kevésen múlt, hogy nem guberálók között találja magát egy szeméttelepen. De aztán Wendover megvette és kiállította diadalmas pózban a város végén. Azóta is ott van az utazók legnagyobb örömére és keresi a világ végét.