2015. augusztus 31., hétfő

Vacsora Budapesten


Liberty Bridge

- Mit nézzünk meg? Székesfehérvárt? - kérdeztem.

- Lehet... - felelte V, ekkor azonban telefonja folyamatosan csiripelni kezdett. Egyszerre érkezett 53 munkaüzenete és emilje, amit a telefon valamiért nem volt hajlandó leszedni az elmúlt napokban sem wifiről, se pedig hálózatról.

- Bocsánat, ezeket el kell olvasnom... - mondta V és a következő másfél órában megszünt számára a világ.

- Székesfehérvár? - kérdezte végül.

- Inkább Budapest. Talán még tudunk enni.

Este tizenegykor, ha nem akarunk a bulinegyedbe menni vagy gyorsétteremben enni, a választék limitált. Végül a Ráday utcában kegyelmeztek meg nekünk és kaptunk valamennyi kalóriát. Nem volt rossz. Nem volt jó. Ehető volt.

Az étlap azonban minden gondunkat feledtette. Pechuga de polla - olvasta V a spanyol nyelvű étlapot és megpróbáltunk nem az asztal alá esni.

Pechuga de pollo empanada, azaz csirkemell rántva lett volna a helyes forma, de valamiért úgy gondolta az étlap fordítója (vagy nem gondolkodott egyáltalán), hogy a pollo nőnemben az polla. Pont.

Hát pont nem az, hanem az, ami a lányoknak nincs és a fiúknak van, de nagyon csúnyán mondva (aki nem érti, keressen egy szótárat).

- Rántott f... Hogy miket nem szolgálnak fel nálatok az éttermekben...

Tudom, hogy barátunk a Google és manapság úriember nem költ fordítóra, csak ingyenes fordítóprogramot használ, de kérem, ez üzlet. Itt pénzről van szó. Tessék tisztességesen csinálni a dolgokat. Persze akkor min nevettünk volna egyész este?

"Pechuga de polla" (sic!)

2015. augusztus 29., szombat

Térkép




Ribizlifozelek elkezdte összeszedni az elmúlt évek közép-európai, balkáni útazásait. A térkép lassan és bizonytalanul frissül.

Piros: 2015
Kék: 2014
Zöld: 2013
Lila: 2012

Az ismeretlen vízesések - Kravice


Kravice waterfalls

Valójában csak tizenvalahány kilométer kitérőt jelentettek a tavak. A számításból azt hagytuk ki, hogy először ki kellett lépni Boszniából (tizenöt perc és egy unott legyintés, menjen), majd be kellett lépni még Neumban Horvátországba (unott legyintés és tizenöt perc), majd be ki kellett lépni Horvátországból (negyvenöt perc és egy unott legyintés, menjen), majd be kellett lépni Boszniába (tíz perc és unott legyintés, menjen, majd a tavak megnézése után ki kellett lépni Boszniából (húsz perc és egy unott legyintés, menjen), aztán be kellett léni Horvátországba (negyvenöt perc és egy unott legyintés, menjen). Szerintem ezt az unott legyintést valami központi iskolában tanulhatják.

Nekem most ezt a sok legyintést nincs sok kedvem összeadni, de azért már késő volt, amikor egy UFO-benzinkutat elhagyva közeledni kezdtünk a tavakhoz.

Gas station near Kravice

A "világ legyszebb titkos vízesései" listákon úgy emlegették ezt a helyet, mint ami nincs kitáblázva és, mint amit a helyiek se ismernek. Ezen már előző nap jót nevettünk. A helyiek lehet, nem ismernek egy fantasztikus románkori templomot, ahol megmaradt az eredeti freskókból Szent Pankráciusz jobb szempillája (vicceltem), de egy tavat, ahol fürdeni és fürdőruhás fiúkat/lányokat lehet stírölni, azt biztos mindenki ismer.

Különben is, a legjobb mód valaminek a népszerűsítésére, hogy felkerül valamilyen a "világ tíz legismeretlenebb ..." listájára.


Kravice waterfalls

- Azt olvastam, parkoló sincs - mondta V, miközben elbizonytalanodtam, hogy az aszfaltos, árnyéktalan vagy a nyomokban árnyékot tartalmazó kavicsos parkolóba álljak be, majd a 41 fokra való tekintettel beálltam egyetlen autóként a legnagyobb fa alá.

Aztán a világ harmadik legismeretlenebb csodás vízesésénél kifizettük a belépőt (parkolási díjat), ami összesen négy euró volt, majd egy délolasz családot megelőzve elindultunk lefele a vízesésés fele.

Kravice waterfalls

Az ismeretlen helyen egész jól megélt négy kocsma és egy vendéglő - meg egy másik a parkolóban -. A vízeséséek azonban valóban látványosak voltak, sokkal kevesebben voltak, mint a közeli Krkában, hogy a távolabbi Plitvicéről ne is beszéljünk.

Az egésznek volt egy bájos, helyi hangulata. Hiába voltak itt külföldiek, a tó, a vízesések a helyieké maradtak, nem úgy, mint a környező nagy nemzeti parkokban.

Nem egy turistacsapdában voltunk, hanem egy olyan helyen, ahova helybeliek jártak, nem szabályozták agyon minden lépésünket, ahol kutyák úsztak a tóban, gyerekek pancsoltak a vízsugárban és mindenki kedélyesen vigyorgott.

- Jó, hogy jöttünk - foglaltuk össze, majd elindultunk, mert várt ránk még pár határ.

Kravice waterfalls

2015. augusztus 27., csütörtök

Neum kilátással


Neum

- Tényleg van kilátás! - mondta V - És ott látok vendéglőket is! Menjünk vacsorázni, itt biztos jó a hal!

Mentünk.

Neum egy abszurd hely: ez Bosznia kijárata az Adriára, bár nem ez Bosznia fő tengeri kikötője. Bosznia fő tengeri kikőtője Ploce, ami Horvátországban van.

Neum kettévágja Horvátországot és kétszer kell keresztezni a határt (általában fél-fél óra várakozás a semmire), hogy az utazó továbbmehessen. A horvátok egy hídban gondolkodnak, ami alatt átférnének a mélytengeri hajók is és így szeretnék megkerülni Neumot. Valószínűleg egyszerűbb lenne azt mondani, hogy mindkét ország lemond szuverenitása egy részéről és a határt a Neumból Bosznia belsejébe vezető egyetlen útra állítják fel és így csak azokat vegzálnák, akik Bosznia fele mennek tovább. A főút Mostarba amúgy is horvát területen vezet és nem Neumból ágazik le. De hát a logika és a Balkán nem mindig járnak kéz a kézben. Vagy mi.

Neum

A kikötő valódi Bosznia volt. Több szinpadon szólt egyszerre a zene, egy meg nem értett énekes énekelt, mindenki beszélt és mindenki evett. Mi is ezt tettük.

Neum

- Tudod, van itt a közelben Boszniában egy vízesés.

- Bihácsnál, amit tavaly nem néztünk meg.

- Nem, Medzsugorjénál. De ezt se néztük meg. Az olvastam - folytatta V - hogy alig ismeri valaki és gyönyörű.

- Megnézhetjük - feleltem -, de ne feledd, holnap este már Budapesten kell lennünk.

- Csak tizenhat kilométer kitérő - nyugtatott meg V és ettől valamiért aggódni kezdtem.

Neum

2015. augusztus 24., hétfő

Kupaktanács Budvában



Budva

Jegeskávét ittam.
Élveztem a pihenőt Budvában, a miniatűr montenegrói városkában.

V a wifi-n lógott és rosszkedvűen hümmögött.

- Semmi normális szállás nincs Split környékén. Az egyetlen elfogadható kétágyas twin szoba száz euró felett van.

Azt nem tette hozzá, hogy annyi, mint egy vacsora lenne Sveti Stefanon.

Budva

Ittam a jegeskávét.

- Horvátország nagyon drága.

- Messze van Split - sóhajtottam - Rohanni kellene és késő éjjel érkeznénk. Mi lenne, ha sétálnánk még egyet, aztán innánk egy kávét és megnéznénk, van-e szállás Boszniában a tengerparton, Neumban.

- Várj.

Ittam a kávét és néztem az utcán siető turistákat. Hova sietnek? Budva több száz éve itt van. Nem megy sehova.

- Van egy nagyon jó - V lelkes volt - Kilátással, közel a tengerhez, kétágyas.

Budva

- Hm... - feleltem.

- Mit gondolsz? - hagytam, hogy az álmos délután magával ragadjon.

- Kérek még egy jegeskávét.

Budva


2015. augusztus 23., vasárnap

Luxussziget - Sveti Stefan


Sveti Stefan

- Sajnos csak a hotel vendégei mehetnek be a szigetre - mondta a kedves őr, aki makulátlanul nézett ki, annak ellenére, hogy a tűző napon állt 43 fokban egy olyan helyen, ahol az egyetlen árnyék a sajátja volt.

- Kávézni se mehetünk be?

- Csak ebéd illetve vacsorafoglalással lehet bemenni - sajnálkozott az őr, bár nem voltam teljesen biztos őszinteségében.

Bólogattunk és láttuk, hogy a szálloda magánstrandján napi hetvenöt eurót kérnek egy nyugányért és egy napernyőért. Gondolom, ehhez adnak két-három üveg vizet is, meg törölközőt. Legyezős rabszolga azonban nincs benne az árban. Ja, és hitelkártyával nem lehet fizetni.

Leültünk egy közeli teraszra és onnan néztük a tengert ls Sveti Stefan szigetét.

- Te voltál benn? - bökött rám vádlón V.

- Aha. Akkor kértek valami öt eurót és meg lehetett nézni idvezzel. A hetvenes években a kommenisták kipaterolták innen a szigetet három-négyszáz éve lakó halászcsaládot és csináltak belőle egy luxushotelt. A propaganda szerint a halászok önként költöztek el, hogy segítsék a jugoszláv szocializmust.

Mondjuk azt el tudom képzelni, hogy önként Németországba (NSzK) költözzenek, hogy segítsék a szocializmus építését, de azt már nehezebben fogadtam el, hogy maguktól otthagyják őseik fészkét.

Pár éve az Aman csoport vette meg a szigetet és még luxusabbá tette, ezzel együtt megszüntette a fizetős túrákat, ne zavarják a napi minimum 750-1000 eurót egy szobáért kipengető népeket a nyálcsorgató plebejusok. Az őslakosok leszármazottait se engedik be, még templomaikat se látogathatják meg, ünnepnapokon se. Erre a helyi pópa, akihez a sziget templomai tartoznak, kijelentette, akkor ő bezárja a templomokat, ha a hívek nem nézhetik meg őket, akkor más se. Punktum.

V a telefonjába bújt. Már láttam, amint egyheti költségvetésünknek megfelelő összegért foglal helyet a vacsorára, ám nem így történt.

- Nem olyan drága, egy százasból megúsznánk. De nincs rá időnk. Nekem megy a repülőm, neked meg a vonatod és a repülőd. Különben is, ma estére sincs szállásunk.

- Nem alszunk itt - mondtam.

- Nem - de azért valami vad fény csillogott a szemében.

- Repülő... - mondtam.

- Menjünk. Budvát is meg akarom nézni.

Megnéztük.

Sv Stefan

2015. augusztus 22., szombat

Stari Bar



Stari Bar

- Egy két ember bemegy Barba...

- Ne folytasd - mondta V. Pontosan tudta, milyen idióta szóviccet fogok elsütni.

Stari Bar

Stari Bar Montenegro egyik legjobb helye. Az erődített település olyan, mint Skodra, Ohrid vagy Jajce. Igazi középkori városok ezek, falakkal, fellegvárral, ciszternákkal. Olyanok, mint Kőszeg vagy Sopron, csak talán zsúfoltabbak voltak és egy hegy tetején álltak.

Stari Bar

Tizenhárom éve az egész rom a mienk volt, most egy orosz turistacsoporttal osztoztunk rajta. Így is fantasztikus volt - és nagyon meleg.

Stari Bar

Stari Bar peches város. Noha a 19. században a montenegrói felszabadítók ostroma alaposan megtépázta, a középkori városmag egy része egészen a hetvenes évekig megmaradt. Ekkor döntötte romba egy földrengés.

Stari Bar

Ámultunk. Izzadtunk. Ámultunk.

Aztán egy árnyékban megnéztük V-vel a tizenéves fotóimat. Nem sok minden változott. Stari Bar összedőlt és valahogy időtlenné lett.

Stari Bar

2015. augusztus 21., péntek

Ulcinea del Toboso


Ulcinj

Már tizenkét éve is mondták nekünk vendéglátóink, hogy Cervantes itt járt. Azaz ült Börtönben. Közben beleszeretett egy gazdag helyi hatalmasság lányába, akit szülővárosa olasz neve után Dolciniának hívtak. Aztán ebből lett (volna) Dulcinea, aki egy másik városban, Tobosóban élt.

Ulcinj

Mielőtt bárki doktori támájának választja Dulcinea de Dolcinio életét, megjegyzem, Cervantes olyan volt, mint Petőfi, mindenhol járt, vagy ha nem is járt, ült, ha nem is ült, azt mondják, hogy járt vagy ült. Szóval nem kell mindent elhinni, amit az idegenvezetők mondanak, na. Nekik is kell egy kis szórakozás.

Ulcinj

Ulcinj kicsi, még Budvánál is kisebb, de szép. Azt hiszem, ez Montenegró legnagyobb albán városa. Mi itt vettünk búcsút az albán világtól. A többit megnézzük legközelebb. Vagy utána. Most pedig mentünk Montenegróba. Az is jó hely.

Ulcinj

2015. augusztus 20., csütörtök

Skodra



Skodrában már jártam. Tíz éve. Vagy tizenöt. Akkor a vár nagyon tetszett. A város és az ország nem. 

Akkor alig találtuk meg a várat, akiket kérdeztünk, nem is igen értették, miért akarunk mi odamenni.

Most minden gyönyörûen ki volt táblázva. A bejáratnál drónnal fotóztak egy ifjú párt, a romok között pár eltévedt turista kóborolt. 

Utoljára esôs, borongós november volt, permanens árvízzel a város három folyóján. Ma nyári verôfény és meleg.

Szemerkélô esôben szebb volt.  Akkor a múzeumban nem volt villany és a teremôr régiségeket kínált. A várban bárhova és bármire felmászhattunk és szabadon beesettünk a ciszternába. Most minden szabályos volt és esküvôi fotósokkal teli. 

Jó volt. 
Most is szerettük. 

Autópályázás Koszovóba és vissza



Ezt én rontottam el. Úgy emlékeztem, Koszovóba elég a személyi. Nem elég, csipes (vulgó chip-es) személyi kell hozzá. 

Úgyhogy fordulhattunk vissza Albániába és végigautózhattunk még egyszer a világ legabszurdabb autópályaján, az éledezô albán imperializmus (hehe) szimbólumán. 

Albániában az észak-déli tengely nincs tökéletes állapotban. Van, ahol tökéletlen autópálya körforgalmakkal, van, ahol lépésben járható kétsávos út. 

Erre hitetetlenül nehéz, hegyes terepen építenek egy fantasztikus autópályát kelet-nyugati irányba Koszovóba, ahova szinte nem is megy senki. 

- Gyönyörû ez az autópálya - mondtam és nem gondoltam volna, hogy kétszer is látni fogom egy nap. 

- Ennyire azért nem szép - vigyorgott
V, miután kitettek minket Koszovóból. 

- Hova menjünk?

- Nézzük meg azt, amit két éve kihagytunk Montenegróból?

- Nézzük!

- De elötte álljunk meg Skodrában!

- Álljunk!

2015. augusztus 18., kedd

Tiranai tirádák



- Azért nem szereted Tiranát, mert ôrültként vezetnek benne az emberek. Mert egyébként egész jó város. 

- Tessék?

- Na jó, vannak jó pillanatai. 

- Hogy mondod?

- Ne mondd, hogy Enver Hodzsa államigazgatási központja nem tetszett. 



V-nek ebben igaza volt: a nagy tér és a belôle kiágazó sugárút impozáns volt és valóban minôségi albán szocreál épülek szegélyezték. 

Nincs velük semmi bajom, fôleg, ha Bukaresttel szemben nem egy történelmi városközpontot rombolnak le értük. Ja, és a bukaresti épületek nem jók. 



Nem a kedvenceim, de a parkok közepébe épített reprezentatív épületek nem rosszak. 

Mondjuk jobb bicajozni ezeken a sugárutakon. Gyalogolni sokáig tart.



A forgalom valóban örült volt és ez tényleg rányomta bélyegét a hangulatomra mindaddig, amíg le nem sikerült parkolni egy ôrzött parkolóban annyiért, amennyibe az utcán került volna ôrzés nélkül. 



Nem mintha féltem volna. Minden biztonságosnak látszott. Majdnem annyira, mintha Enver Hodzsa még élne. 

Láttuk a berlini élelmesség példáját: ahelyett, h szemétleralóba vitték volna, mindenkinek adtak egy darabot a Falból. Sajnáltam, hogy nincs itt Yoda, neki a Falból csak a Terror Háza elôtti darab van meg. (Majd valamikor a déli határra is le kellene ugranunk, hogy a Nagy Magyar Fal is meglegyen neki.)



Miután alaposan megnéztünk mindent, ami Tirana múltja ès jövôje, javasoltam a visszavonulást. V lépésszámlálója szerint 10 km-t menünk aznap - én már vezetni szerettem volna. El. Tiranából el. 


Durrës



- Ez a Balkán legnagyobb római színháza. 

Csak annyit tudtunk mondani, hogy "aha". 

Valóban nagy volt, azonban az amfiteátrumot alaposan helyreállították - már ahol kiásták. 



A folyósórendszerben bolyongva hol az egykori oroszlánketreceket, hol a helyükre épített bizánci kápolnát láttuk. Ez utóbbiban még pár mozaik is megmaradt. Durrës legszebb mozaikjai azonban Tiranában voltak. 



A durrësi - durazzói - óváros más volt, mint Montenegró és Dalmácia városai. Közel sem volt olyan szép, mint ezek, de a város a helybelieké volt. Itt nem voltak turisták, apartmanok, bárok, vendéglôk. 



A városfalakon kívül, a huszadik századi központ elhagyatva állt. Valószínûleg a modern tengerpartra koncentrálnak és hagyják, hogy a régit fél méter vastagon beborítsa az alga. 



A partizánemlékmû egy amerikai vurstlira nézett. 

- Szerintem mindent láttunk - néztem az algaszônyegre. 
- Többet is, mint kellene - helyeselt V és mentünk Tiranába. 



2015. augusztus 17., hétfő

Albán benidormi séta



A tenger az tenger. 
A kék az kék. 
A homok az homok. 
A nyugágy az nyugágy. 

Ennyi mûvészi zagyvalék után csak annyit tennék hozzá, hogy ha nem tudom, hogy Albániában vagyok, akkor meg nem mondtam volna. 

Az étteremben nagyképernyôn a Barca játszott. A pincérek angolul és spanyolul beszéltek. A hal meg se mukkant a tányérban. 

Jó volt. 
Egyikünk sem igazán strandolós fajta. Megnéztük a vizet, vizes volt. 

- Durrësben van egy római színház - mondta V. 

Lezuhanyoztunk és mentünk. 


2015. augusztus 16., vasárnap

Az albán Benidorm

Durrës

- Itt kell legyen! - ez volt az utazás mondata. Valóban ott volt a szálloda - a szervízúton, ahova nem lehetett kimenni. 

Az új aglomeráció jó tíz kilométeren nyújtózott a tengerparton. Az autópálya part felöli oldalán álltak a lakóépületek. A tenger felölin a szállodák. A kettô között autópálya. Az autópálya felett, alatt nem volt hivatalos gyalogos átkelô. Azaz volt: egy. 

Nemhivatalosból volt több. Az emberek kis létrácskát támasztottak a falhoz, másikat a középsô betonelválasztóhoz és úgy szökdécseltek át az autópályán. 

Már meg vagyok gyôzodve arról, hogy a parkourt albánok találták ki. 

Lehajtó se volt. Meg felhajtó se. Csak dugó a szervízúton, ami kilométereken át húzódott. 

- Ott van! - mondta V és rábökött a szállodára.

Nem x , hogy parkoltam be -nehezen-, de sose fogom elfelejtemj V arcát, amikor meglátta az autopályáta nyíló szobát. 

- Te akartál Benidormba jönni - mondtam ès végignyúltam az ablakfelöli ágyon, ami nyekergett, zörgött és mintha kôvekkel lett voln töltve. 

2015. augusztus 13., csütörtök

Beratban



- Ez olyan, mint Budapest - mondta V. 
- ???

A város egyik része a folyó egyik, másik a másik partján van.



- Persze a folyó kisebb - tette hozzá. 

Török stílusú házikók másztak fel mindkét oldalon a hegyoldalba és lenéztek a folyóra és a hídra. 



Az egyetem impozáns épületénél parkoltunk. Akkora volt, hogy kételyeim támadtak, maradt-e pénz a tanításra.



A modern sétálóutca egyenesen vezetett be a régi központba. Három vár védte Beratot, mi a legnagyobbat láttuk. 



A városka ezen része talán a várnál is izgalmasabb volt. Várat már láttunk máshol is. Ilyent még nem. 

A hidon menyasszonyok fotózkodtak. 

Minden békés volt és lassú. 

- Menjünk. Még világosban szeretnék az albán Benidormba érkezni - momdtam.