Kristályokat ásunk

- Geode beds tíz mérföld - olvastuk az alig olvasható táblán valamivel Fish Springs után. Ez a tábla tényleg azoknak van, akik tudják, hova akarnak menni. Vagy azoknak, akiknek ez mindegy. 

Nekünk a tábla segített: megtaláltuk a letérőt a geodákhoz.

Itt már bővebb információt lehetett találni a helyről és még térkép is volt!

Mondjuk ez alapján a térkép alapján senki se találna oda, de hát semmi se tökéletes. Én készültem és a telefonomra leöltöttem az útvonalat, amit lefedettség nélkül is lehetett követni. Szerencsére.

(Megjegyzés: esős időben szerintem tankkal se nagyon érdemes errefele próbálkozni.)

Pár kanyar után megérkeztünk az egyik "bányához". Itt előkaptuk az autóból a sokat látott nyuszibulldózert, aminek kihajtható csákánya nagyon jó szolgálatot tett.

Ástunk és gyűjtöttöük a geodákat és egyéb szép köveket, de az idő szorított.

Még világosban ki szerettünk volna érni a Pony Express-en az aszfaltot és ki szerettünk volna érni a West Desertből. 

Elhatároztuk, ide még visszajövünk áskálódni és a zsákmánnyal kizötyögtünk a földúton.

Most nem álltunk meg a Lookout Pass-nál és nem mentünk el dinoszaurusz fogakat keresni. Haza akartunk érni és lemosni magunkról az elmúlt napok porát.

Meg rendszerezni a köveket (erre még mindig nem került sor).

Fish Springs

Fish Springsben eleve nem terveztünk hosszabb megállót. Sok idő elment a bányákban, Callaóban és az erődített állomásnál, úgyhogy csak enni álltunk meg itt egy időre.

Kihagytuk a védett terület szélén levő barlangot is, a Hot Springs Cave-t is, amiben nevével ellentétben nincs hőforrás.

Fish Springs egy óriási oázis a sóssivatag szélén rengeteg forrással, tavacskákkal, patakokkal és mocsárral.

Ez az a hely, ahol csak a madár jár, költöző (és nem költöző) madarak kedvenc helye. Emellett volt itt Pony Express állomás és valamikor pár tanya. (A Thompson anya helyéről készült fotót lásd lenn.)

A Pony Express állomás emlékoszlopán kívül nagyon kevés  ember alkotta látnivaló van itt.

Mi a legfontosabb mellett parkoltunk le, mielőtt továbbmentünk volna geodákat keresni.

A WC-nél álltunk meg, ami a világvégén volt és, ahogy egy világvégi WC-hez illik, tiszta volt és volt benne papír.

Bányák a semmiben

-  Érintetlen természet. Tisztaság. Vadon, ahol csak az út és pár elhagyott rom emlékeztet az emberi jelenlétre - csupa ilyesmire lehet asszociálni, ahogy a néptelen Pony Express út mentén araszolunk.

Pedig a valóság más.

Az egykori Pony Express útvonala az egyik lefontosabb kelet-nyugati út volt az Egyesült Államokban. A hegyekben bányák, bányavárosok bújtak meg. Némelyik mára teljesen elhagyot, mint Ferguson Springs, másokban, mint Gold Hillben páran még laknak. Callao valamiért még ma is virágzik.

Ha megállunk gyakran a táj része egy-egy elhagyott autóroncs, ami lassan olvad vissza a talajba.

Vagy egy dinamitraktár.

Vagy egy bányabejárat.

Mi eddig mentünk, ilyen bányákba nem egészséges bemenni. Főleg megfelelő felszerelés nélkül. Ebben a járatban például van egy kétszáz méter mély akna valahol. 

A dinamitraktárban most nem volt semmi veszély, csak pár régi zacskót láttunk - meg pár óriási kiéhezett pókot.

Hagytuk a dinamitokat és mentünk tovább Fish Springsbe.

Van, aki sósan szereti - Boyd Station - Pony Express

Callao után a sóssivatagnak egy kevésbé sós részén haladtunk. A Pony Express útja bölcsen kikerülte a sós pusztaságot és az enyhén bokros pusztaságon haladt tovább.

 

Itt volt a Boyd Station.

Boyd Station egy egyszobás épület volt, aminek kőfalaiba, csakúgy, mint a Canyon Station-nél, lőrések voltak.

Az állomás közelében két forrás is volt. Az egyik sós, a másik mérgező. A sós víz még épp iható volt. Hogy valamivel jobb vizet szerezzenek, több kutat is próbáltak ásni. Valamivel több szerencsével jártak, mint a Riverbed stationnél. Itt találtak vizet. Igaz, a víz ihatatlanul sós volt és húsok tartósítására használták.

Az állomás egészen a huszadik század elejéig lakott volt: fenntartója a Pony Express megszünése után is itt lakott. Azt mondta, szeret ott élni. Mert nyugis.

Nekünk épp elegünk volt a nagy nyugalomból: tovább indultunk Fish Springs és egyéb kalandok fele.

Hol is vagyok?

Olvastam, hogy Magyarországon a külföldön beoltott magyar állampolgárok is kaphanak védettségi igazolványt - amivel sokkal egyszerűbb esetleg hazamenni.

Nosza, ügyfélkapustól rontottam a házba, ha már be vagyok oltva, akkor szerezzünk ilyen kártyát. Megjegyzem, én ezt a szókincset már nem értem, én még a "közterület jellege" kitételen is fennakadok.

Azért hősiesen kitöltöttem mindent és ekkor az program azt mondta, valamit rosszul csináltam. Valóban, láttam ám, hogy az ország neve rovat üres. Megint beírtam kézzel (gépeltem, na), hogy Amerikai Egyesült Államok.

Megint nem volt jó.

Gondoltam, a listáról kell kiválasztani.

 

Szóval azzal, hogy "Amerik", azzal nincs ország.

Gondoltam, megpróbálom az Egyesült-től.

Olyan se volt.

- De akkor hol vagyok? - néztem körül kétségbeesetten - Csak nem csatoltak minket Kínához?

Yoda erre semmit se mondott, csak horkolt az asztal alatt.

Láttam, hogy minden országnév le van fordítva, Egyesült Arab Emírségek, Trinidad és Tobago. 

Végső kétségbeesésemben egyenként végignéztem a listát és ott volt! Ott volt!

USA.

Erre azért nem gondoltam volna.

Callao

Milyen lehet egy hely, ami 75 kilométerre van a legközelebbi aszfalttól? Nyolcvanra a legközelebbi településtől (ahol amúgy se bolt, se benzinkút). Száztízre a legközelebbi bolttól?

Tudtuk, hamarosan megkapjuk a választ, amint bedöcögünk Callaóba.

Ezek a kérdések ugyanis nem egy elméleti vita tárgyát képezték, hanem valós problémákat feszegettek. 

Milyen lehet Callaóban élni?

Olvastam, hogy Callaóban összesen egy utahi kormányzó járt, ő is helikopterrel érkezett. Azok a helyi gyerekek, akik a tollaslabda-klubba járnak, napi száz kilométert utaznak egy edzésért. Ha valaki Salt Lake Citybe megy, akkor egy négy-ötórás utazásra számíthat. Aki  meg a helyi kéttantermes iskolában tanít arra, hogy élve temeti el magát. Illetve, hogy megtanul lovagolni és időnként megmarja egy csörgőkígyó. Ja, és vezetheti az iskolabuszt, ha mennek valahova. Ha éppen nem marta meg egy csörgőkígyó.

Mert Callaóban laknak. Nagyjából százan és még pár tucatnyian néhány környező tanyacsoportban.

Hogy miért vannak itt? Ellentétben a wendoveriekkel és Gold Hill lakóiva, akikről gyanítom, hogy azért is vannak ott, ahol, mert nem tudnának máshol lenni, Callao lakott részei kifejezetten jól néztek ki. (Ezeket most nem fotóztuk, majd legközelebb.)

A mai lakosok ősei három hullámban érkeztek. A település modern története a Pony Express állomásával kezdődött. A sóssivatag és magashegységi sivatag határán levő oázis ideális támaszpont volt a Pony Express és a későbbi postakocsik számára.

Az egykori állomás ma magánterületen, az Anderson család farmján található.

A postakocsit hamarosan követték a mormon földművesek, utána nem mormon bányászok, majd közel nyolcvan évvel később megérkezett a második hullám: leszerelt katonák, akik az államtól kaptak itt földet a második világháború után. (Közülük csak a legelszántabbak maradtak, de ez gondolom, nem meglepetés.)

Állítólag ma sokkal jobb itt lakni, mint régen: a CCC elfogadható utat épített és 1970 körül Callaóba betört a civilizáció. bevezették a villanyt és a telefont. 

A generátorok azért most is ott vannak mindenütt. Az iskola mellett is.

Callaóban ma az emberek mellett szörnyek élnek.

A település egyik lakóva valószínűleg szobrászattal múlatja idejét.

Valószínűleg sok van neki.

Nekünk nem volt, mi mentünk tovább a Boyd Station és utána Fish Springs fele.

Canyon Station - Pony Express

 

Tavaly a szebbik Ribizli mögött suhanva bejártuk a Pony Express útvonalát a Lookout Pass-tól Simpson Springsen át Black Rock-ig.

Most Wendoverből hazafele meg akartuk nézni az út másik felét a West Desertben. Mehettünk volna Gold Hill-en át, de arra már jártunk, inkább a régi Pony Express utat követtük a Canyon Station fele. Itt majdnem bementünk Ibapah-ba, de aztán Ibapah-t eltettük legközelebbre és a poros földúton suhantunk a sivatagon át az Overland kanyon irányába.

Canyon Station-ből kettő volt. Azaz építettek egyet az Overland kanyonban. Erről az állomásról mindenki azt mondha, hogy védhetetlen és ez így is volt: egy nap pár indián megtámadta, halomra lőtte az itt állomásozó katonákat és a személyzetet és elvitték a lovakat aztán felgyújtották az épületeket.

Ezért is nevezik ezt az állomást Burnt Stationnek és a völgyet, ahol állt Blood kanyonnak. Hogy pontosan hol állt, azt nem igazán tudták, ezért az emlékművét ex-has emelték.

Ezek után az Overland kanyon másik bejáratánál új állomás épült. Ennek volt egy kerek őrtornya, ahova vész esetén be lehetett menekülni és lövöldözni (mint a filmeken).

Pár lőrés ma is látható a torony maradványain.

Ez az állomás valóban védhető helyen volt a sóssivatag felett, a canyon bejáratánál.

A lerombolt állomással ellentétben itt víz nem volt - csak amit hoztak -, de első a biztonság.

Embereknek, civilizációnak nyoma se volt, csak az elhagyott kőfalak omladoztak a dombtetőn.

Úgy éreztük, ez a világ vége. Mert még nem jártunk Callaóban.

Naplemente a sóssivatagban

Pár napja még úszni lehetett a Bonneville Salt Flats-on. Vagy inkább pancsolni. Most meg minden felszáradt.

A só még enyhén nedves volt, de már bátran rá lehetett menni. Bár én nem lettem volna ennyire bátor.

Mii inkább a naplementét néztük. Nemcsak a Nagy-Sós-tón lélegzetelállítóak a naplementék.

A békés földöntúli érzést csak a szélvihar rontotta el.

 

Aztán a homokot mintha elfújták volna (valószínűleg pont ez történt) és hirtelen minden élesen és gyönyörűen látszott a naplementében.

Jó volt így búcsúzni Wendovertől, mielőtt továbbindultunk volna a Pony Express útvonalán a Canyon Station fele.