A titkos sziklarajzok

"A találkozóhelyről és annak idejéről az indulást megelőző napon küldünk értesítést."

"Elfogadom, hogy a túra alatt készített fényképeket csak a geolokációs adatok törlése után teszem közzé."

- És úgy fogok bemutatkozni, hogy a nevem Főzelék. Ribizli Főzelék - morogtam magamban. 

Nem James Bond emléktúrára mentem, hanem egy sziklarajzokkal teli területet megnézni a Utah Lake partján.

Mire fel ez a nagy titkolózás?

A sziklarajzok - és a terület - egy magánalapítvány kezében van. A sziklarajzokat senki se őrzi. Az alapítvány attól fél, hogy valaki esetleg idejön és ellopja őket.

Azt elmondhatjuk, hogy a Utah-tó partján vannak, de azt, hogy pontosan hol, nem. (Mert hát pont megtalálni nehéz őket.)

A sziklarajzok léte annyira nem publikus, hogy a nyári tűzvész alkalmával majdnem eldózerolták őket a tűzoltók, amikor próbálták megállítani a bozóttűz terjedését.

Eurékába menet mi is sokszor elautóztunk e hely mellett és nem is gondoltuk volna, hogy van itt valami érdekes.

Bozót azért maradt szépen és szerencsére a sziklarajzoknak se esett bajuk.

Évente -nagyjából- hatszor lehet ide bejönni. Van három túra tavasszal és három ősszel. Egy túrán tizenkét ember vehet részt.

Tavaly - amikor sikerült egy helyet megcsípni - a koronavírus miatt törölték a túrákat. Idén tavasszal meg se hirdették őket.

Ősszel meg egy elmaradt a rossz idő miatt, a másikon meg végig ömlött az eső.

Szóval örültem, hogy sikerült jegyet szerezni és boldogan ki is töröltem az összes adatot, amit a kamerám rögzített.

Észak-Utahban alig vannak sziklarajzok. Valahogy itt az őslakosok nem nagyon kopácsoltak a sziklákba. Van pár sziklarajz a Stanisbury-szigeten, pár a Utah-tó körül, néhány fenn Coalville-ben, meg pár a Parrish-patak mellett.

Valljuk be, ezek a sziklarajzok nem olyan izgalmasak, mint a déliek.

Ezért is örültem, hogy sikerült bejutni ide egy vezetett túrára: nehéz őket megtalálni. Itt a régész-túravezető rábökött egy sziklára és azt mondta: Szülő nő.

Én azt mondtam: Tényleg!

Persze abban is biztos voltam, hogy amikor ezt a sziklazugot (lásd a második fotó felfele) szülőszobának használták, még nem volt itt a kaktusz.

Picit több, mint négy kilométert kanyarogtunk a tó partján láthatatlan ösvényeken, de rengeteg mindent láttunk.

Találni is találtunk mindenfélét: mivel az aljnövényzetet sok helyen felperzselte a tűz, előkerültek a nyílhegyek, őrlőkövek és egyéb apróságok.

Volt itt egy épület alapja is, de az alapítvány, amikor megvette (jelképes áron) ezt a területet az adományozóktól megígérte, hogy sírokat nem fognak feltárni.

Most várnak egy földradarra, hogy mégnézzék, sír van-e a kövek alatt. Valószínűleg nincs, de ígéret szép szó.

Engem főleg a csend ragadott meg. Az érzés, hogy nincs itt senki. Hogy a világvégén vagyunk, ahol semmi se változott azóta, hogy hat-hétezer éve valaki belekopácsolta a sziklába ezeket a rajzokat. A tengeri kígyót meglovagló hősről. (A semmihez se értő szakértők szerint a rajz folyópartot ábrázol.)

Ugyanakkor a tó másik oldalán ott van Salt Lake kétmilliós agglomerációja és Észak felől is közelednek a végtelen külvárosok a csend eme szigetéhez.

Ezek a sziklarajzok gond nélkül kibírtak párezer évet, de félek, a következő pár évtizedet nem élnék túl védelem nélkül.

Karácsonyi díszek

Elmúlt a Hálaadás, immár biztonságosan, Santa-rablás veszélye nélkül lehet kitenni a karácsonyi díszeket a házak elé.

Én sokáig naívan azt hittem, a legtöbb ilyen mega-kiállításokat vagy Santa Mikulás hozza rénszarvasszánon, esetleg motoron, vagy a család közösen, szorgosan, munkaórákat nem kímélve teszi fel az izzókat és egész éven át tartó agysejtrombolással gyűjtik össze a hangszórókból több órán át szóló karácsonyi zenéket.

De nem! Bizonyára sokan maguknak teszik fel ezeket az óriási dekorációkat, de azért olyanok is vannak, akik megfizetnek egy erre specializálódott mesterembert (aki nem a Mikulás). A legtöbb ilyen szaki vállalja, hogy felteszi a dekort, leszedi a dekort és el is viszi és majd egy év múlva újra meghozza, felteszi stb. Mint egy igazi Mikulás.

Ezért pedig általában rongyos 800-2000 dollárt kérnek. (Volt egy helyi Santa-specialista, aki csak négyszázat kért mindezért, de mivel eltörte a lábát, hagyta az egészet és "elfelejtette" értesíteni a klienseit, hogy idén a dekorációállítás elmarad. Azt hiszem, a pénzt is elfelejtette visszaadni, de ebben nem vagyok biztos.)

Mi nem fizetünk majd senkinek a dekorért, de nem tiltakozunk, ha esetleg a Mikulás hoz majd valamit.

Fel a Pokolba

A Pokolba mentünk.

Fel.

Nem le.

A Hell Canyon a város északi peremén van az Ensign-csúcs alatt és a leírások szerint egy közepesen nehéz túra.

Mi egy kicsit nehezebbé tettük azzal, hogy kicsit messzebb, a Parlamentnél parkoltunk és onnan mentünk az ösvény kezdetéhez.

Az első - és a túra legnagyobb - nehézségét itt egy betonkorlát átmászása jelentette, hogy átjussunk egy forgalmas úton a házaktól az ösvény elejére.

Innen kezdve az út egy szerpentinben folytatódot egy elhagyott mini-víztározó mellett.

Itt állt a város legmagányosabb kukája is, amiről nem tudtuk eldönteni, hogyan üríthetik: ide csak repülő kukásautük jöhetnek fel.

A kuka után megláttunk egy kopár sziklaalakzatot, ami kiemelkedett a füves (szalmás) domboldalból.

Ahogy közeledtünk,  egy sziklahasadékott vettünk észre kicsi, most alig csöpögő vízeséssel és egy egyszerűszentéllyel találtunk.

Eleinte nem tudtuk hova tennia  szentélyt keresztekkel és bibliai és modern apokrif feliratokkal.

Aztán amikor a Hell Canyon bejáratához közeledve egyre több sziklára rajzolt keresztet láttunk, megértettük, hogy sokan így védik a Pokol kijáratát. 

Az nem volt világos, hogy azért, hogy pokolbéli lények ki ne jöjjenek vagy azért, hogy vissza ne menjenek.

Az út eddig könnyű volt. Hiába mentünk meredeken felfele, a kényelmes szerpentinen nyugodt tempóban győztük le a szintkülönbséget. Néha toronyiránt is mentünk, hogy levágjuk a nagy és felesleges kanyarokat.

A kilátásra persze lehetett panasz: láttuk a tél eleji inverziót, a kőolajfinomítót és a vasúti rendezőpályaudvart, meg a HÉV-remizt. 

Szerencsére hamarosan bekanyarodtunk a Pokol-szurdokba - ahol továbbra is kényelmes ösvényen lehetett felfele baktatni. Láttunk pár érdekes sziklaformációt, az érdekes sziklaformációknál láttunk egy szétszórt szarvast (mármint nem olyan szarvast, aki szórakozott volt, hanem olyant, akinek valahogy szétszóródtak a csontjai). Mivel sejtettük, hogy a közeli barlangokban szarvastetemek szétszórásával foglalkozó lények lakhatnak, inkább tovább kaptattunk felfele.

Majd egy, a közeli dombokon levő antennákhoz vezető utat keresztezve újabb szerpentin kezdődött, ami újabb sziklák és kisebb üregek mellett kaptatott fel az Ensign-ra.

Innen, mert még bírtuk, felszaladtunk a következő nyeregbe, ahonnan lenéztünk az Ensign-ra és a Salt Lake völgyre.

Az Ensign különösen jól nézett ki fentről.

Itt fenn Puppey kijelentette, elég volt. Egy kis falatkával meggyőztük, hogy haladjon lefele - néha ölben -  és visszasétáltunk a Parlamenthez. Szerencsére innen már csak lefele vezetett az út.

Jön a Mikulás!

Kvarcvadászatból hazafele láttuk meg és megremegett kezemben a kormány.

A Mikulás száztízzel haladt célja fele és közben kedvesen integetett.

Én meg nem tudtam megkérdezni tőle, hogy hol vannak a Krampuszok és Rudolffal mi történt, mert a Mikulás belemotorozott a naplementébe.

Hálaadási menü kacsával

A helyi rendőrség Hálaadás előtt pár nappal rendszeresen kiad egy közleményt, hogy MOST kell kivenni a pulykát a mélyhűtőből ahhoz, hogy az ünnepre elkészíthetővé olvadjon ki.

Ezt nemcsak színjóságból teszik: Hálaadás reggelén a kővé fagyott madárral szembesülők meglehetősen merész dolgokat képesek csinálni, hogy a dromedár kiolvadjon. Kezdve azzal, hogy fagyottan beledobják a forró zsírral teli pulykasütőbe (ilyesmiről rengeteg video kering a youtube-on).

Mi nem akartunk pulykát: nagy és Hálaadás után sokáig tart, amíg elfogy. Már ettünk barátságból tofurky-t  és csináltunk párszor minicsirkéket.

Most - csakúgy, mint tavaly, kacsát sütöttünk.

Természetesen a kacsához is készült tőzegáfonyaszósz.

Kétféle is.

Mivel egy kacsa kisebb, mint egy pulyka, ezért - és mert egyszerűbb - a tölteléket a kacsán kívül készítettük.

Így ebből is kétféle készült.

A töktortát most hanyagoltuk és csokitortát csináltunk. Töktörtát majd renitensként csinálunk Hálaadás után.

A kacsával se vacakoltunk sokat.

Biztos, ami biztos, vasárnap kivettük a hűtőből, hogy rendesen kiolvadjon.

A madár fenekéből kiszedtem a nyakát, amiből leves lett és a máját, amiből kacsamájat csináltam később.

Ezt követően a madarat vastagon bedörzsöltem só-bors-paprika keverékkel. 

Tavaly cserébe a nyakáért, a fenekébe narancsot tömtem. Ezt most kihagytuk, tiszta kacsazsírt szerettünk volna nyerni a madárból.

A bedörzsölt madarat 375 Fahrenheit (190 C) fokos sütőbe tettük egy óra negyvenöt percre. Közben néha meglocsoltam a madárkát saját zsírjával.

Az eredeti recept szerint a tetemet sütőbe helyezés előtt vajjal kell locsolgatni, de szerintem egy kacsán annyi zsír van, hogy ez felesleges.

A bőre így is ropogós finom lett, a zsírjából jutott a májra, zsíroskenyérre és még pár másik ételre is.

Puppey titkos élete

Puppey-ről, így öt hónap után lassanként derülnek ki a disznóságai. Azt sejtettük - és be is igazolódott -, hogy valamelyik őse egy rágcsáló volt. Azt is sejtettük, hogy nagyon okos és életrevaló.

De arra nem gondoltunk, hogy annyira életrevaló lenne, hogy legyen egy titkos élete Magyarországon, ahol modellként dolgozik.

Pedig itt a bizonyíték.