Mocsárba ugatott madarak

A cím csalóka: madarat alig láttunk és Puppey alig ugatta meg őket. De jó cím és nekem tetszett. Szóval a mocsár az igaz belőle.

A Farmington-öböl valamikor a Nagy-Sós-tó volt, aztán sós mocsárrá alakult, majd a telepesek erőfeszítései nyomán szimpla mocsár és legelő lett. Majd megjelentek a halak.

Bonyolult gátrendszer zárja el ezt a mocsarat a Nagy-Sós-tó vizétől és az állatvilág - főleg madárvilág -, ami kiszorult a Farmingtonban urbanizált patakok és a Jordán-folyó mellől, az itt menedéket talált.

Az öböl egy része egy madárrezervátum, ami azt jelenti, hogy általában a madarakat békénhagyják, kivéve, amikor vadászszezon van. Olyankor a madarakat lelövik.

Van itt egy látogatóközpont, ahol meg lehet ismerkedni a mocsár élővilágával (anélkül, hogy valamit is lelőnénk).

Ha esetleg valaki mégse látna sok madarat - mint mi - van pár stilizált szobor is, hogy a városiak megtanulják, mi is az a vizimadár.

A látogatók töltések és vízre épített fajárdák labirintusa vezeti be a mocsár mélyébe.

Akármerre mentünk, mindenfele víztükör csillogott körülöttünk. 

A távolban látszott a ma már nehezen megközelíthető Lúdtojás-sziget.

A sziget mesterséges, akkor épült, amikor a Farmington-szurdokból lezúduló sárlavina elárasztotta a várost.

Akkor a sarat egy helyre hordák a mocsárban, aztán a következő esőzés elmosta az út nagy részét. Ma a szigeten madarak költenek békében (tojást). Nem találtunk erről információt, de a sziget nevéből vaslogikával arra következtetek, hogy a Lúdtojás-szigeten főleg ludak költenek.

Idővel megláttuk az első madarakat is.

Kacsák suhantak a nádas szélén.

Ez a nádas nem őshonos. Mint megtudtam, rengeteg vizet szív el a környezetből és nem igazán tudnak vele mit csinálni.

Puppey-t ez a nádas nem érdekelte: felettébb nehéz egy nádast lepisilni.

Természetesen azért a vakmerő eb ezt megpróbálta és komoly gazdi-büszkeséggel kijelenthetem, hogy sikerrel járt.

Pont jókor voltunk itt: még kellemes meleg volt, egy szál ingben lehetett sétálni (na jó, bevallom, nadrág is volt rajtam), de már alig voltak szúnyogok és a vadászok még nem bújtak elő.

Miénk volt az egész mocsár  és az egész útrendszer.

Egy hosszabb híd után pár madárnéző állomáshoz értünk.

Itt megpihentünk, ittunk, ettünk és napoztunk egy kicsit.

A madarak persze itt is elkerültek minket, de ehhez már hozzászoktunk. Biztosan félek Puppeytól.

Ez volt a túránk utolsó érdekesebb állomása. Innen már kifele vitt az utunk: visszatértünk az autóhoz és elindultunk hazafele.

A kirándulásról csináltam egy nyolcperces filmet, amit itt lehet megnézni.