Lúdnyak újranézve

- Libanyak?

- Lúdnyak. De lehet liba is. Mindegy.

- És mi megnézzük?

- Meg.

V továbbra is tamáskodva nézett, már ha tamáskodhat valaki, akit V-nek hívnak.

- Mit nézünk egy libanyakon?

- A libanyakat. Azaz nem egyet, hanem ötöt.

V nem nyugodott meg, de úgy döntött, bízik bennünk. Tizenvalahány év alatt kialakul egy kis bizalom barátok között.

Ahogy fogytak a fűszálak és a legelésző tehenek, V egyre kiváncsibb lett.

- Hol vannak itt libák?

- Libák nincsenek, csak nyakak vannak.

A helyi viszonylatban keskeny, kétsávos út szokatlanul makacsul tartott valamerre. Ment, ment és úgy nézett ki, sose lesz vége.

- Meddig megyünk?

- Amíg tart. Aztán nem megyünk tovább. Csak nézünk.

- Tudom, libanyakat.

A stoptábla figyelmeztetően magasodott az út mellett. V érdeklődve nézte, nagyjából annyira volt várható itt egy stoptábla, mint egy libanyak. Azt hiszem, ez a világ egyik legelveszettebb stoptáblája, ami ráadásul nem is kereszteződésben áll, hanem egy tehénlepénformájú parkoló végén.

Természetesen itt se tehén, se lepény. Csak pár keselyű nyalogatta láttunkra a csőre szélét.

Először a padot láttuk meg.



- Ezért jöttünk? - kérdezte szkeptikusa V. - Ez nem libanyak.

- Gyere.

Előreléptünk. V csak annyit mondott:

- Oh.



Ott volt elöttünk - alattunk a Gooseneck, amit a San Juan folyó vágott évmilliók alatt a sziklába.



Lenéztünk a mélybe. Szinte fülsüketítő volt a csend.

Néztünk, hallagattunk, csodáltuk a tájat és számoltuk a fűszálakat.

- Köszönöm - mondta V.

A lúdak nyaka

Gooseneck State Park
Originally uploaded by ribizlifozelek

A lúd nyaka itt nem egy finom ételt jelöl, hanem egy döbbenetes helyet. A Goosenecks State Parkról többször olvastam, sőt, a hely szerintem benne volt az álalános iskolás föcikönyvben is. Azt persze elfelejtettem, hogy Utahban van - talán nem is írta a könyv, de a fotót felismertem. Ezért is vettük bele utitervünkbe ezt a kilátót. Rajta van azoknak a helyeknek a listáján, amiről valamikor olvastam, tanultam és azt hittem, sose fogom látni. Ilyen például a Nagy Vízválasztó és a Sziklás-hegység.



Miután leereszkedtünk a Cedar Mesáról, már nem sokat kellett autózni a Goosenecksig. Hiába voltunk csak méterekre a kilátótól, még semmit sem látszott a kilátóból, úgy tünt, egy fennsíkon vagyunk.



Aztán ott voltunk. Csak néztünk. Nem volt itt semmi, csak a szinte teljesen kopár, szürke sziklák, szürke fűcsomók, a meredek kanyon, lenn a folyó és a csönd. Iszonyú csönd volt. Nem zizegett a szél, nem hallatszott semmi, nem mozdult semmit.



Szinte semmi se élt itt. Mi bámultunk, Yoda meg behúzódott az árnyékba. Nem érdekelte ez a hely.

A San Juan folyó háromszáz méterrel alattunk kanyargott. Ha jól emlékszem a földrajzórákra, ez az egyik klasszikus példája a beásott folyónak. A környezet ilyenkor vagy gyorsan kiemelkedik és a folyó így vág utat magának; a folyó előbb váj magának medret, semmit új irányt találna.

Öt kanyart számoltunk meg. Mire végeztünk, megláttuk az első élőlényeket: két varjú szállt el felettünk, biztos várták, szomjanhalunk-e.
Nem haltunk szomjan, hanem letelepedtünk az árnyékba és megebédeltünk. Közben néztük a folyót, a kanyont és hallgattuk a csendet.