Davenport Canyon I

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bánya, mit Rose-bányának hívták, bár nem rózsát bányásztak benne.

Hogy ki volt Rose, még nem derítettem ki, de talán egyszer odáig is eljutok a felesleges iratok olvasásában, hogy megtudom, ki volt az a Rose.

A lényeg, hogy 1891 óta valamit bányásztak itt. Aranyat kerestek, de azt nem nagyon találtak, csak annyit, hogy ne hagyják abba a munkát.

A sokadik bányatulajdonos a hatvanas években aztán úgy gondolta - ezt már hatvan-hetvenéves pletykalapokból raktam össze -, hogy jó lenne platinát találni, mert akkor az egész vacakot el tudná adni és többet nem kellene veszteséges bányákkal foglalkozni.

A platinának híre ment és érdeklődők is jöttek, mint macik a mézre. A bányaigazgató és a tulajdonos muttott is nekik pár platinadarabot, meg kőzetet, amik arra utaltak, hogy fenn a kanyonban több a platina, mint Puppeyn a szőr.

A reménybeli vevők kezdtek is titokban összehozni egy konzorciumot, hogy rengeteg dollárért megvegyék a platninabányát. 

Titokban, mert nem akarták, hogy más elhappolja az üzletet. A bányaigazgató biztosította is őket, hogy rá számíthatnak, haveri alapon megkaphatnak mindent.

Az igazgató szempontjából (elnézést, nem végeztem jó filosz munkát, mert nem jegyzeteltem ki a nevét, nem lexikont írok) két újabb látogató volt problémás. 

Utahban van arany, réz, meg urán, de platina kevesebb és ezért az állami geológusok is felkapták a fejüket és írtak is a bányatulajdonosnak, hogy mennénk platinatűznézőbe.

Az igazgató elfelejtett válaszolni, de egy igazi geológus az van olyan kemény, mint Indiana Jones és a geológusok felmentek a hegyre megkeresni a platinát.

Elképeztően részletesen leírták, milyen volt elhagyott 1911-es bányákat megnézni, hogy az egyik tárnába nem mentek be, mert beomlott, a másikba benéztek, de inkább nem mentek tovább, bár a gerendák egész jól néztek ki. Illetve ránézésre megmondták, hogy melyik feltáró árkot hány éve és milyen markolóval ástak ki.

Még azt is megmondták pillanatok alatt, hogy saccperkábé mennyi platina van a kanyoban: semennyi.

Ezek után az igazgató és a tulaj eltüntek, mint fagylalt a tölcsérből.

Engem az egészből az érdekelt, hogy a Grantsville víztározója feletti kanybonban a bányák közelében lehet barnakorallkövületet találni.

Normál körülmények között eszembe se jutott volna idejönni februárban, mert az egész hely pár méter hó alatt kellene legyen, de idén eddig havat a téliolimpián lehetett látni, de nem itt.

Úgyhogy elindultunk próba szerencse alapon, hátha fel tudunk menni a bányákig és a korallig. 

Ribizli azért paraniod is, mert amikor láttuk, hogy egy erre járó teherautónak négykerék meghajtással felezővel meggyűlik a baja az első sáros folttal, elhatároztam, hogy amint van hely, megfordulunk.

Mi átsuhantunk a sáron, de amint az út tíz centivel szélesebb lett Behemótnál, megfordultunk. Ha az a korall kibírta ott pár millió évig, ez a pár hónap nem fog számítani.

Sétáltunk egyet, megnéztük a kilátást és a Rose Mine-t és a fentebbi Deseret Mine-t eltettük legközelebbre.

Gunlock Canyon

- Hol vagytok? - kérdezte a Futó Ribizli a telefonba. Mindannyiunknak mázlija volt, mert pont olyan helyen voltunk, ahol működtek a telefonok.

- A szurdokban.

- De hol a szurdok?

A FutóRibizli ugyanis előrefutott és közben nem vette észre a szurdok bejáratát.

Tavaly a szárazvízesések keresése közben nem volt időnk a szurdokot is megnézni, ezt most idén pótoltuk.

A Gunlock víztározótól indultunk és hosszan kezdtük a tekergést az egyre mélyülő vízmosásban.

Igazából ez nem ösvény volt, hanem egy időszakos patakmeder, ahol eső után és alatt nem jó lenni, főleg, mert meder néha nagyon összeszűkült.

Aztán megint kitágult és megint összeszűkült.

Ez így ment tovább, amíg el nem értünk egy helyre, ahol ki tudtunk mászni a vízmosásból és toronyiránt vissza tudtunk menni az autóhoz.

Itt érzésre navigáltunk, de amikor megláttuk a Halloween dekorra emlékeztető fura sziklát, már tudtuk, jó helyen járunk.

Ahol ilyen jó dolgok vannak, az rossz hely nem lehet.

A Holdvirág-szurdok

Amikor a moabita masztodont kerestük, akkor láttuk meg a Moonflower canyont. Tudtam, hogy valahogy le lehet menni az őselefánt pereméről a szurdokba, de azt is olvastam, hogy ez nem egyszerű.

Valóban, a szurdok sziklarajzainak megnézése közben megtaláltuk a feljáratot is.

Megtalálni és kihagyni egy pillanat műve volt.

Inkább a szurdokba mentünk be megnézni, milyen.

Röviden jó volt.

Hosszabban nagyon jó volt.

Még hosszabban nagyon jó és nagyon hideg volt.

A meredek sziklafalak közé alig-alig sütött be a nap.

Mi a befagyott patakot követtük egészen a befagyott tóig.

Miénk volt a szurdokvölgy, annak ellenére, hogy a völgy közel volt Moabhoz és valamennyire ismert túrának számított.

Talán azért voltunk csak mi, mert mások tudták, hogy itt hideg van.

Vagy mások még híresebb helyekre mentek.

Én mindenesetre nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a nyári hőségben milyen lehet ebben a medencében pancsolni.

Vízesés Ogdenben

Ogden-kanyonban egy látványos vízesés készteti megállásra az utazót. A vízesés több mint száz méter magasból lépcsőzetesen hullik alá a mélybe és a csillogó vízsugár elkeveredik a sebesen rohanó Ogden-folyó vizével.



Milyen fenséges munkája Természet Anyánknak!



Azaz nem is.

A vízesés mesterséges, csakúgy, mint a lillafüredi és hasonló okokból is készült.



Az ogdeniek (helyi nyelven: Ogdenites) irigyelték Provo fantasztikus Bridalveil vízesését és akartak egyet közel városukhoz. Méghozzá az Ogden kanyonban, ha már Provo vízesése a Provo kanyonban van.

A vízesést az elhagyott mészégetőboksa és a város közé álmodták meg.



Ember tervez, ogdeni végez. Fogtak egy köteg dinamitot és felrobbantották a frissen épített vízvetéket a hegy gerincén, hogy legyen egy vízesés. Lett.

Az ogdenieknek tetszett a dolog, de panaszkodtak, hogy a vízesést nem látni a városból. Gondolkodtak, gondolkodtak és építettek egy vízvetéket, hogy átvezessék a vízesést a város fölé. Meg is épült, de nyáron nem sok vizet hozott és mire beállt a tél, az időjárás és egy vandál megrongálták az új vízvetéket, a városiaknak meg elment a kedvük a természetátalakítástól, a vízesés pedig rövid séta után visszakerült mostani helyére.

A Santa Clara völgyében

"Akkor jöjjünk vissza, ha majd nem lobog a fülem a szélben!" - mondta egy éve Yoda, amikor a Santa Clara folyó völgyébe mentünk volna.

Most nem fújt a szél és kifejezetten meleg volt, úgyhogy mentünk.



Másfelöl közelítettük meg a folyót, innen a folyó is közelebb volt.



Kaktuszok és lávafolyások között ereszkedtünk le egy régi földúton.



A kilátás egyre szebb volt, folyóvölgy egyre vadabbnak látszott.



A sziklafalak visszaverték a decemberi napsütést és úgy 25 fok (Celsius!!!) lehetett a folyóparton.



Itt voltak a sziklarajzok.



Valahol fenn, a sziklák között, a szakadék peremén sokkal több sziklarajz van. Azokat majd legközelebb nézzük meg.



Az ősi indián rajzok után a modern régészet következett. A bokrok és kőomlások között egy palacsintává lapult autóroncs bújt meg.



Jó nagyon eshetett.



Mint a filmekben. Csak ott nincsenek az autóroncsok közelében mosógéproncsok, amiket a Mester megjelölhetett.

- Ide még vissza kell jönnük - jelentette ki Yoda.

A Kígyó-szurdok

A hatalmas hasadás a Föld felszínén váratlan volt, mint egy béremelés. A fű és törpebozót borította hepehupás felszín hirtelen véget ért egy lyukban.

Először csak egy nagy lyuk szélét láttuk. Vulkanikus kőzetek, lávafolyások, bazaltkockák borították az élettelen, fekete lejtőt.



Ahogy közeledtünk, megláttuk lenn a zöldszínű folyót.

A Kígyó-folyó, a Snake river ott kanyargott lenn sziklás és erdős partjai között.



Óvatosan közeledtünk a peremhez és kitárult elöttünk a szurdok őszi pompába borult fáival, fekete lávafolyásaival és smaragdvizével.



Ameddig a szem ellátott, ott kanyargott az összeszűkülő és kiszélesedő szurdok mélyen a folyó. Majdnem alattunk golfpályák és parkok ölelték körül a vizet, majd a távolban a galériaerdők és bozótosok következtek. Mindez meredek sziklafalak között.

Néztük és ámultunk.



Aztán a másik irányban megpillantottuk a hidat.

Szurdoktúra

St George jó hely. Pár száz (vertikális) méterre a belvárostol ott a Pioneer Park. Amit a térkép zölddel jelöl.




Ahol valóságban a leggyakoribb zöld a kutyakakiösszeszedő zacskóé.



A hatalmas "park" egy óriási természetvédelmi területben folytatódik. Az egész sziklák, teknőckerítések, kanyonok, cukorsüvegek, szurdokok kusza labirintusa.



Yodával imádtuk ezt a helyet. Minden sarkon jött szembe valami meglepetés vagy barlanglakás.



Egy szűk kanyont kerestünk. Azt olvastam, hogy ez volt az itteni főiskolások éjjeli bátorságpróbájának a helye. Bemenni a szurdokba, ahol nem lehetett megfordulni és elmenni a végéig. Sőtétben.



Yoda élvezte a szurdokot, lelkesen kutatott benne, halálra rémítve a rágcsálópopulációt.



A falak összezárultak és lassan már csak lapjával lehetett menni.

- Van ennek kijárata - nézett hátra a Mester. Irigyeltem, ő még tudott hátranézni.



- Elvileg igen, itt voltak a bátorságpróbák.

- Ahhoz kell igazi bátorság, hogy felismerd korlátaidat - mondta a Mester hümmögve.

- Benned egy Coelho veszett el - mondtam miközben szinte kicuppantunk a sziklák közül.

- De legalább mi nem vesztünk el - jelentette ki Yoda és felemelte a lábát és vigyorgott - Vigyázat, szökőár!