Bánya a Brigham-völgyben

Az égő béka büdös füstje elől felmenekültünk a hegyekbe. 

Már rég kinéztem egy utat az Emigration Canyon egyik leágazásában. (Azért Emigration, mert itt jöttek be a mormonok, szóval ez a mormon Verecke.)

Az Emigration canyon általában hideg és Pinecrest még hidegebb. Most azonban lenn meleg volt. A kilátás pedig egyre szebb lett ahogy kimásztunk a völgyből és beleereszkedtünk egy másikba.

Ez volt a Brigham-canyon. Egyik a sok ilyen nevű völgy közül.

Amint beértünk, egy viszonylag széles úton haladtunk tovább: valamikor itt egy keskeny nyomtávú vasút haladt a kőbányákba.

A vasútból már semmi se maradt.

Tavaszi virágok között haladtunk felfele.

Meleg volt.

A szembelevő hegyoldalon megláttunk pár szarvast.

Békésen legeltek és nem törődtek velünk.

Egy darabig figyeltük őket, hogy milyen ügyesen egyensúlyoznak a hegyoldalon. Székelyföldön magyarázták el nekem, hogy ezeknek az állatoknak egyik oldalon hosszabb a két lába, hogy jobban tudjanak a meredek hegyoldalakon mászkálni.

A kőfejő után még egy darabig jó volt az út. Látszott, hogy bemélyítették a hegyoldalba.

Aztán az ösvény meredekebb lett. Valószínűleg valahol elhagytuk a "végállomást".

Egy kis patak után az ösvény meredekebb is lett.

Egy újabb patak után hatalmas fenyőfa állta utunkat.

Eredetileg eddig akartunk jönni.

Itt, egy kőomlás mögött volt a bánya bejárata. (A kőomlás nem természetes, egyes újságcikkek szerint a bányatulajdonos örökösei robbantották be a bejáratot, hogy ha a kincs nem lehet az övék, akkor másé se legyen.)

Mielőtt átmásztunk volna a köveken, megtaláltuk a bejárat kapufélfáját.

A sziklák mögött pedig ott volt a bánya - ami inkább egy feltáró járat volt.

Több ellentmondásos történetet olvastam erről a helyről.

A legvalószínűbb (legrégebben emlegetett) sztori egy őrült bányászról szól, aki fejébe vette, hogy itt arany van és éveken át ásta ezt a járatot és kereste az aranyat.

És sok-sok év után se találta meg.

A hosszú, többszöresen elágazó, vízben álló járatot 2014-ben lezárták, valószínűleg, hogy az emberek ne mászkáljanak a bokáig érő jéghideg vízben.

A lakatról és a láncról én meg nem mondtam volna, hogy alig tizenegy éves.

Ha valaki azt mondja, hogy ezt a lakatot használta Kolombusz a Santa Maríán, én elhiszem.

Eredetileg itt akartunk megfordulni - mármint a bányánál -, de mivel volt még időnk, tovább haladtunk felfele.

Ez itt egy vadregényes őserdő volt.

Már jó magasan jártunk: itt még hó borította az ösvényt.

Puppey nagyon élvezte a szaladgálást a hómezőn.

Itt viszont már nem lehetett tovább haladni.

Azaz lehetett, csak nagyon lassan.

Úgyhogy elhatároztuk, hogy itt fordulunk meg és innen megyünk vissza az autóhoz.

Legközelebb megnézzük majd, hova is vezet ez az ösvény tovább.

Erről a kirándulásról is készült egy film, amit itt vagy az alábbi képre kattintva lehet megnézni.

Puppeyval a hegyekben

- A múltkor itt még nem volt semmi! - mondtam csodálkozva, miközben Puppey az "eladó" táblát jelölte meg.

Tökéletes kilátása lesz annak, aki nemcsak ezt a telket tudja kifizetni, hanem azt is, hogy egy közel függőleges sziklafalra építsen.

A táblán kívül egy egész ház is kinőtt ide.

Ahogy másztunk felfele, megállapítottuk, hogy nem rossz.

Csak a kertje lesz kicsi.

Aztán másztunk tovább felfele és én már nem a házakkal foglalkoztam, hanem igyekeztem visszanyelni a tüdőmet.

A tavaszi virágok jó ürügyet szolgáltattak a megállásra.

- Mire vársz? - nézett rá Puppey.

Úgyhogy mentünk tovább felfele.

Néha árnyékos, virágos, fás völgyekben haladtunk, aztán ismét kibukkantunk a kopasz hegyoldalra.

A kilátás egyre jobb lett és a virágnézegetés pedig egyre hosszabb.

- Már csak egy kicsit kell még menni - bíztattam magam.

Csak a második félkörpanorámáig akartam menni.

Puppey lelkes volt, ő ment volna a hegy tetejéig.

Aztán kitárult a völgy Dél fele.

- Ó - mondtam és büszke voltam magamra, hogy még tudok összefűggöen beszélni.

Puppey is körülnézett és annyit mondott: 

- Jelölhetek? - de nem várt választ.

Csináltam erről is egy ötperces videót minimális szöveggel.

Autóroncsok szurdoka - Farmington canyon

A Farmington városa felett levő szurdokot tavaly "fedeztük" fel Puppeyval. Idén visszaementünk újra megjelölni az autóroncsokat.

Az út egyből egy barlanggal kezdődik, amit páran sajnos alaposan összefirkáltak. Hiába, eddig simán el lehet jönni autóval a Skyline drive-on.

A barlangoz igazából sokkal könnyebben fel lehet jutni, a látszat csal. Mi először Puppeyval nagyon megijedtünk a sziklamászás gondolatától is, de a kaotikus kőhalmazban egy simán járható ösvény kanyarog fel.

A barlangban csak arra kell vigyázni, hogy az alacsonyabb helyeken végre ne hajtsunk egy önkéntes trepanációt.

Az ösvény innentől kezdve enyhén emelkedve követi a szurdokot.

Lenn kanyarog a patak, mi meg fenn megyünk lelkesen előre.

Több száz méterrel felettünk pedig ott kanyarog az út, ami a hegyek gerincére visz fel. (Az alábbi képen a földcsuszamlás felett látni az út vonalát.)

Mindkét alkalommal ősszel voltunk itt, tavaly még fényesebben ragyogtak az erdő színei.

Puppeyval el is neveztük ezt az erdőt neonerdőnek.

Ez az erdő nem csak színeiről, patakjáról és a Farmington-formáció nevő sziklákról híres, hanem az itt található autóroncsokról is.

Másfél kilométer után kezdődik a roncstelep.

Az erdő mélyén megszámlálhatatlan autóroncs bújik meg. (Szerintünk hét, de lehet, hogy több. Puppeyval mi mindenre képesek vagyunk, még a megszámlálhatatlan autóroncsok megszámolására is.)

Egy helyi legenda szerint az ötvenes-hatvanas években egy misszión New Yorkban járó mormon fiú összetűzésbe keveredett a maffiával, talán mert meg akarta téríteni a capo di tutti capi lányát. Ezt követően hazáig menekült, nyomában két bérgyilkossal.

A kétségbeesett misszionárius a püspökhöz fordult, aki régivágású mormon úriemberként nem szerette, ha világiák ártották orrukat az egyház dolgába.

Összetrombitálta pár megbízható hívét és gondját viselték a problémának.

A helyi pletyka szerint az összelövöldözött autó lenne a bérgyilkosok járműve.

Ha igaz, ha nem, jól hangzik és van benne rendszer.

Ez a történet azonban nem magyarázza meg a többi roncsot. Mert a kanyonban több a roncs, mint Kanab mellett az autóroncsok vízmosásában.

Van pár legenda meg nem értett szerelmespárokról és nyaktörő (szó szerint) versenyekről, amiknek a végén a motorblokk kirepült a lerepült autóból.

Még így is túl sok volt itt a roncs. 

Nem annyi, mint a Catstair canyonban,  de annyi, hogy nem lehetett megmagyarázni mindet leszámolásokkal és vezetési hibákkal.

Én arra hajlottam, hogy néha bizony a megunt autók véletlenül legurultak a hegyről.

Elvégre az emberi kiváncsiság örök:

- Mi lenne, ha ledobnám ezt a követ innen?