Ribizli a háztetőn

- Esetleg egy barlangot kellett volna venni, annak nincs teteje, ergo, nincs mire felmászni.

Álltam a tetőn. Igazából ez egy eufemizmus, be voltam szarva a tetőn, ez lenne a helyesebb kifejezés.

Álltam a tetőn és néztem a párologtató-hűtőt és belekapaszkodtam.

- Ezért nem szabad október végéig várni a téliesítéssel - sóhajtottam - mert hidegvízben-pancsolás lesz a vége.

Valóban, hidegvízben-pancsolás lett belőle. A víz egy része nem volt hajlandó lefolyni a lyukon.

Nem tudtam eldönteni, kapaszkodjak-e a hideg fémbe vagy inkább két kézzel próbáljam kimerni a készülékből a maradék vizet. Lehetett volna felhozni egy csövet és leszívni, de a probléma benne van az előző tagmondatban: felhozni. Nem akartam megint lemászni a létrán. Meg fel.

Végül kimertem a vizet és amikor lefolyt az utolsó csepp is, visszatettem az ajtót. Valami hiányzott.

- Csavarok? Megvannak.
- Szerszámok? Megvannak.
- A ponyva!

Melegem lett: lenn hagytam a ponyvát.

Lemásztam a létrán és biztos voltam benne, hogy a legközelebbi ôsöm, akinek nem volt tériszonya, még a farkával kapaszkodott a fába, miközben mellsô lábaival a banánt hámozta.

Fogtam a ponyvát, visszamásztam és kiráztam a nehéz cuccot - aztán megragadtam a hûtô állványát. A szellô belekapott a vitorlába és én majdnem Ikarosszá váltam.

- Madárember támadt a Templom tornyára - véltem látni a fôcímet és rájöttem, a madarak nem azért piszkolnak a levegôben, mert ez olyan jó nekik. Fenét! Félnek, mert tériszonyuk van és beszarnak. Tuti.

Ekkora már fenn volt a ponyva.

Valami hiányzott.

- A gurtni!

Amivel rögzíteni kell a ponyvát.
- Esetleg hívhatnám a tűzoltókat - morfondíroztam és ők feladnák nekem a gurtnit. A garázsban van az egyik szekrény fiókjában. Biztos megkeresnék.

Azért csak lemásztam, közben megint kellemesen melegem lett. Rossz oszlopszent lennék, az biztos.

A gurtnival visszamásztam, rögzítettem a ponyvát és felsóhajtottam: KÉSZ!

Ahogy lefele másztam, miközben az öt fokban a szemembe folyt a veríték, belenéztem az ereszcsatornába: állt benne a tőzeg.

- Nem most takarítom ki - sóhajtottam - megvárom, amíg meleg lesz. Van egy eresztakarító távirányítású robot, ami szépen véginyalja az ereszt és a sarkokon is befordul magától, de szerintem megleszek nélküle.




Miközben a szerszámokat tettem el, belémhasított a felismerés, hogy mennyire hiábavaló dolgot csináltam: alig hat hónap múlva mászhatok vissza leszedni a ponyvát. Arra a kis időre kár volt lejönni...

Ribizli a háztetőn

Az egész úgy kezdődött, hogy a hegyekből lezúdult egy hideg légtömeg. A csúcsokat belepte a hó.

Egy helyi ripoter rá is kérdezett az egyik sípálya igazgatójánál a nyilvánvalóra:

Van fenn hó? - a kérdés nagyon hülye, mindenki, akinek a látása valamivel jobb, mint egy vakondé, felnéz a hegyekre és látja a havat. Szerencsére a sípálya igazgatója türelmes ember és a riporter szellemi képességeinek megfelelően válaszolt.

- Mit gondol? Segítek. Ez nem strand. Ez sípálya. Nos?



Szerencsére a völgybe visszatért a vénasszonyok nyara, a húsz fok körüli hőmérséklet, az aranyló napsütés és a gyönyörű fények. Ez az a romantikus pillanat, amikor fel kell mászni a háztetőre és téliesíteni kell a hűtőberendezést.



A hűtőberendezés swamp cooler névre hallgat. Ez a száraz vidékek olcsó légkondija. A swamp cooler egy hatalmas doboz. A berendezés vizet permetez a doboz négy oldalán levő szivacsos szövetbe, amin egy motor levegőt nyom át. A forró és száraz melegben a víz elpárolog és a párolgás hőt von el. A hűvös, páradús levegőt a ventillátor benyomja a házba.



Téliesítéskor vízteleníteni kell a párologtató hűtőt és ajánlatos kiszedni belőle a hűtószivacsokat.

A dologgal egy problémám volt. A swamp cooler a háztetőn volt. Nekem pedig még egy járdaszegélyről lenézve is tériszonyom van. (Annak megvitatásától tekintsünk el, hogy akkor miért mászok fel annyi hegyre.)

Elővettük a létrát.
Felmásztam a létrán.
Felléptem a tetőre.

Kiegyenesedtem.

Nyeltem egyet.

Szemem rászegeztem a swamp cooler-re és arra a százötven dollárra gondoltam, amit egy szerelő elkérne a téliesítésére. Plusz anyagköltség. Mindig van anyagköltség.

Elindultam.

Néztem a dobozt.

Közeledtem.

Odaértem.

Átölteltem a dobozt és vizsgálni kezdtem.

Minden oldalsó lapot egy csavar tartott. Farzsebemből elővettem a csavarhúzót. Leszereltem az első oldallapot. A csavar vidám csilingeléssel követte a gravitáció nyomát és eltünt a mélyben.

A mélyben.
Nyeltem még egyet.



- Hogy nem szédülnek azok a hülye sasok? - morfondíroztam és nekiláttam a következő oldallapnak. Amikor a csavarhúzót ejtettem le, már rutinosan néztem utána - de a csavarhúzó régi szerszám, szereti a gazdáját és fennakadt az egyik lefektett alkatrészben.

A használati utasítás nagyjából eddig volt használható. A klasszikus használati utasítás volt, amit profi szerelőknek találtak ki, hasonlóan a profi receptekhez.

Karbantartás: leszedjük az oldallapokat. A leengedjük a felesleges vizet. Víztelenítjük a pumpát. Ha kell, kicseréljük a szivacsos szövetet. Ellenőrizzük a motor állapotát. A hajtószíjat. A motort szükség esetén megolajozzuk.


- Kérsz olajat? - kérdeztem a motort. Nem felelt. Ezek szerint nem kért.

A motor oldalán találtam egy gyári táblácslát, amit a Madárembereknek ragasztottak fel. A táblácskát csak lábujjhegyen lehetett látni. Álltam lábujjhegyen a tetőn és betűztem a táblácslát. Fülembe süvített a szél és úgy tünt, a háromezres hegycsúcsok itt vannak velem szemben. Verítékezve fókuszáltam a táblára:

- Használat esetén egy-ötévente évente olajozandó.

Tavasszal megitatlak - simogattam meg a motort, majd letöröltem a homlokomról a verítéket.

Mennyire igaza volt általánosiskolai tanáraimnak, a meleg levegőről. Azt mondták, felszáll és tényleg. Lenn a földön hűvös volt, itt a tetőn meg izzadok, mint egy ló. Pedig még szél is van. Biztos felszáll a meleg levegő!

Egyébként ilyen használati utasítással űrhajót is könnyű építeni.

1. Összekészítjük a hozzávalókat, külön figyelmet szentelve a biztonságos tárolásra.
2. Felépítjük az űrhajót.
3. Építéskor és kipróbáláskor tartsuk be a helyi és a szövetségi előírásokat.

Ugye, milyen egyszerű?

Egyértelmű volt, hogy a szivacsos szövetet itt ki kellett cserélni. Egyetlen egy vízkővé változott az egész. Farzsebemből elővettem a fogót és kiszedtem a megkövesedett szivacsot és “repül” kiáltással útjára engedtem. Elindult, majd némi habozás után fennakadt a tető szélén. A második is. A harmadik is. Biztos voltam benne, hogy ezt a sorozatot én megszakítanám és én nem akadnék ott fenn.

Leengedtem a vizet és a zsebemből előhalászott szivaccsal tisztábbra sikáltam a hűtőberendezés medencéjét.

Amit lehetett, lecsatlakoztattam.
Eltettem a szivacsot.
Eltettem a szerszámokat.
Visszaszereltem az oldallapokat.
Rátettem a ponyvát.
Lekötöttem a ponyvát.



Aztán elindultam lefele.

Ekkor végzetes hibát követtem el: ránéztem a kéményre.