Befagyott vízesés

 

Meglepő volt a táblát látni, nem gondoltuk volna, hogy ez az ösvény zárva lenne lavinaveszély miatt - mert alig van hó.

Mivel azért beszariak vagyunk (és törvénytisztelő állampolgárok) a régi országúton mentünk a Bridal veil falls-hoz.

Múltkor, amikor a termáltóban áztunk, akkor jutott eszünkbe, hogy meg kellene nézni a befagyott vízesést.

Hát most eljöttünk.

Picit jeges volt az út, de teljesen járható.

Az erdőben egy elhagyott házikó lapult.

A hegyek ormán megvillant a napfény.

Minden szép volt.

És hideg.

A vízesés nem volt teljesen befagyva, de így is látványos volt.

Néztük és fáztunk, pedig lenne a városban kifejezetten meleg volt.

Úgyhogy bólintottunk, hogy igen, valóban szép és megfordultunk.

Kár, hogy melegben nem lehet megnézni a befagyott vízesést... De hát tél van, vagy mi. Ilyenkor érdemes elmenni a befagyott Utah Lake-hez is.

Bridalveil falls - Provo

Miután a viharos szél se tudta lehűteni lelkesedésünket a kilátóban, elmentünk megnézni a Bridalveil falls-t is.

Provo vízesése nem mesterséges, szemben Ogden csodájával. Voltunk itt, amíg a gyorsabbik Ribizli a Squaw Peak-et futotta le, meg tavasszal és nyáron is jártunk itt.

Hiányzott az ősz. Meg a tél is, de mi nem szeretünk megfagyni. (Pedig télen gyönyörű lehet ez a vízesés.)  Mi most, sok év Utah (és Massachussets és Minnesota) után is elhülve nézzük a jeges hegyipatakban mezitláb játszó négyéves-forma kislányt.



A hely békebeli: Provo-Orem kettős városából simán fel lehet ide bicajozni kerékpárúton (vagy legurulni gördeszkán, ahogy ezt sokan csinálták). Szerelmespárok andalogtak itt, kisgyerekek rohangáltak, horgászok horgásztak.

Mi pedig csodáltuk a vízesést és jól éreztük magunkat.



Még ősz volt, gyönyörű, színes utahi ősz.

Ki is használtuk: elmentünk még sétálni a Vivien Parkhoz.

Vízesés Ogdenben

Ogden-kanyonban egy látványos vízesés készteti megállásra az utazót. A vízesés több mint száz méter magasból lépcsőzetesen hullik alá a mélybe és a csillogó vízsugár elkeveredik a sebesen rohanó Ogden-folyó vizével.



Milyen fenséges munkája Természet Anyánknak!



Azaz nem is.

A vízesés mesterséges, csakúgy, mint a lillafüredi és hasonló okokból is készült.



Az ogdeniek (helyi nyelven: Ogdenites) irigyelték Provo fantasztikus Bridalveil vízesését és akartak egyet közel városukhoz. Méghozzá az Ogden kanyonban, ha már Provo vízesése a Provo kanyonban van.

A vízesést az elhagyott mészégetőboksa és a város közé álmodták meg.



Ember tervez, ogdeni végez. Fogtak egy köteg dinamitot és felrobbantották a frissen épített vízvetéket a hegy gerincén, hogy legyen egy vízesés. Lett.

Az ogdenieknek tetszett a dolog, de panaszkodtak, hogy a vízesést nem látni a városból. Gondolkodtak, gondolkodtak és építettek egy vízvetéket, hogy átvezessék a vízesést a város fölé. Meg is épült, de nyáron nem sok vizet hozott és mire beállt a tél, az időjárás és egy vandál megrongálták az új vízvetéket, a városiaknak meg elment a kedvük a természetátalakítástól, a vízesés pedig rövid séta után visszakerült mostani helyére.

A Vadnyugat száraz Niagarája

A Snake-river legnagyobb vízesése a Nyugat (avagy a Vadnyugat) Niagarája. Shoshone fallsnál a víz magasabbról hull a mélybe, mint a Niagara Niagarában - amikor van a folyóban víz.



Mert víz az ősszel nincs, azt ellocsolták, az elfogyott és a vízesés az inkább csöpög és nem esik.

Mondjuk így nyugodtabb volt a hely, csak pár kínai turista fotózta a helyet, ahol majd tavasszal egy óriási vízesés lesz.



- Segítsek neki? Kellene bele egy kis víz... - mondta rosszmályúan a Mester.

Látva víztelen esést elhatároztuk, hogy tavasszal visszajövünk és megnézzük, milyen, amikor itt van víz.

Vízesések között

Ennek a bejegyzésnek a címe lehetne a "rossz vízesésfotók" vagy "Ribizlifozelek legrosszabb vízesésfotói".

Ezek a fotók a Kígyó-folyó szurdokának mélyéből készültek és igyekeztem lefotózni a kismillió patakot, amint lezubogtak a mélybe. Szinte egyik fotó se sikerült jól.



Természetesen gondolkodtam azon, hogy magyarázzam meg.

Rossz szögből sütött a nap.

Nem sütött a nap.

Szűrt fénnyel sütött a nap.

Direkt a szemembe sütött a nap.



Felhős volt az ég.

Magas volt a vízesés.

Csillogott a víz.

Messze volt a víz.

Telefonnal fotóztam.



A Mester nagyot rántott rajtam, amikor célra tartottam a telefont.

A Mester nem akart közelebb menni a sokadik vízeséshez sem.

- Persze, hogy nem, hát le lehet pisilni a vizet????

Vízesés a vörös sziklák között

A klímaváltozás szponzorálta decemberi 16 fokban indultunk el a Red Reef-en egy patak mentén.

Amikor kinéztem a túrát, még emlékeztem a patak nevére, de rég volt, elfelejtettem, mert nagyon lemaradtam a bejegyzésekkel. Elnézést.



Az út elején még nemigen lehetett sejteni, hogy ebből szurdokvölgy-túra lesz.

De a sziklafalak lassan kezdtek összeszűkülni és fölénk magasodni.



Volt, hogy sziklaalagutakon és kürtőkön át tudtunk csak továbbhaladni.

Itt a Mester teleszkópos póklábaival óriási előnyben volt.



Aztán jött a vízesés és egy kis tó, aminek felszinén jég bőrözött.

Ide vissza kell jönni nyáron megmártózni egy kicsit egy forró délelőtt.



A vízesés után a völgy ismét kiszélesedett, mi ismét feljebb kapaszkodtunk, hogy ne kelljen a vízben gázolva továbbmenni.

Még most is látszott, hogy a zöld mennyire a patakpartra korlátozódik.



Mi egyre lelkesebben mentünk. A napon meleg volt. Az árnyékban hideg.



A patak következő kanyarulatánál levő alkóvot céloztuk meg.



A füstnyomok a tetőn arról árulkodtak, hogy itt valamikor anasazi indiánok lakhattak.

Ezt a gyanút erősítette meg a tábla is, miszerint aki itt ásni próbál, az le lesz csukva. Vagy ráomlik a szikla.



Úgy éreztük, mostanra ennyi elég. A dinoszaurusz-lábnyomokat és az indián romokat megnézzük máskor.

Megfordultunk és elindultunk visszafele.



Yodával ekkor részesültünk életünk egyik ritka nagy élményében. Nem ez volt az első ilyen alkalom, de ez volt a leglátványosabb.

Találtunk egy óriási, odvas fát, amit Yoda belülről tudott megjelölni.

Az ismeretlen vízesések - Kravice

Valójában csak tizenvalahány kilométer kitérőt jelentettek a tavak. A számításból azt hagytuk ki, hogy először ki kellett lépni Boszniából (tizenöt perc és egy unott legyintés, menjen), majd be kellett lépni még Neumban Horvátországba (unott legyintés és tizenöt perc), majd be ki kellett lépni Horvátországból (negyvenöt perc és egy unott legyintés, menjen), majd be kellett lépni Boszniába (tíz perc és unott legyintés, menjen, majd a tavak megnézése után ki kellett lépni Boszniából (húsz perc és egy unott legyintés, menjen), aztán be kellett léni Horvátországba (negyvenöt perc és egy unott legyintés, menjen). Szerintem ezt az unott legyintést valami központi iskolában tanulhatják.

Nekem most ezt a sok legyintést nincs sok kedvem összeadni, de azért már késő volt, amikor egy UFO-benzinkutat elhagyva közeledni kezdtünk a tavakhoz.



A "világ legyszebb titkos vízesései" listákon úgy emlegették ezt a helyet, mint ami nincs kitáblázva és, mint amit a helyiek se ismernek. Ezen már előző nap jót nevettünk. A helyiek lehet, nem ismernek egy fantasztikus románkori templomot, ahol megmaradt az eredeti freskókból Szent Pankráciusz jobb szempillája (vicceltem), de egy tavat, ahol fürdeni és fürdőruhás fiúkat/lányokat lehet stírölni, azt biztos mindenki ismer.

Különben is, a legjobb mód valaminek a népszerűsítésére, hogy felkerül valamilyen a "világ tíz legismeretlenebb ..." listájára.




- Azt olvastam, parkoló sincs - mondta V, miközben elbizonytalanodtam, hogy az aszfaltos, árnyéktalan vagy a nyomokban árnyékot tartalmazó kavicsos parkolóba álljak be, majd a 41 fokra való tekintettel beálltam egyetlen autóként a legnagyobb fa alá.

Aztán a világ harmadik legismeretlenebb csodás vízesésénél kifizettük a belépőt (parkolási díjat), ami összesen négy euró volt, majd egy délolasz családot megelőzve elindultunk lefele a vízesésés fele.



Az ismeretlen helyen egész jól megélt négy kocsma és egy vendéglő - meg egy másik a parkolóban -. A vízeséséek azonban valóban látványosak voltak, sokkal kevesebben voltak, mint a közeli Krkában, hogy a távolabbi Plitvicéről ne is beszéljünk.

Az egésznek volt egy bájos, helyi hangulata. Hiába voltak itt külföldiek, a tó, a vízesések a helyieké maradtak, nem úgy, mint a környező nagy nemzeti parkokban.

Nem egy turistacsapdában voltunk, hanem egy olyan helyen, ahova helybeliek jártak, nem szabályozták agyon minden lépésünket, ahol kutyák úsztak a tóban, gyerekek pancsoltak a vízsugárban és mindenki kedélyesen vigyorgott.

- Jó, hogy jöttünk - foglaltuk össze, majd elindultunk, mert várt ránk még pár határ.