Egy visszautasítható ajánlat

B süteményét majszolva elmerültünk az ajánlattevés rejelmeiben. Én botor fővel azt hittem, az ember odamegy, tesz egy tisztességes ajánlatot és vagy kosarat vagy csókot kap. Hát nem.

B közel két órán át szerkesztette ajánlatunkat. Először letisztázta, mennyit ér szerinte a ház felszereltsége és a körülötte nemrégiben elkelt hasonló paraméterű épületek ára alapján.

- Ez a ház ennyit ér. Majdnem harminc százalékkal többért adja, mert öt éve ugyanannyiért vette - összegezte a helyzetet B.

A piaci árnál kicsit többet, a vevő által kértnél kevesebbet ajánlottunk. Elvégre két bérház között volt...

Utána tisztáztuk, mekkora foglalót szeretnénk adni.

- A nagyobb foglaló komolyabb ajánlatot takar - magyarázta - Az ajánlott ár 1-2% a foglaló, természetesen csekken.

Ha a vevő egy általa megszabott határidő után eláll vásárlási szándékától, könnyes szemmel integethet a foglalójának. Ha az eladó ugrik ki az üzletből, akkor neki kell a foglalóval megegyező összeggel vigasztalnia a vevőt.

Miután megállapítottuk a dátumokat, árat, foglalót rátértünk a további feltételekre, majd 24 órát adtunk az autóversenyző tulajnak válaszolni.

- Nem kevés az?

- El akarja adni vagy nem akarja eladni? - kérdezett vissza B.

Nem akarta eladni. Nyomta a gázt a sivatagban és inkább egy befektetően adta el a házat. Némi egészséges kárörömmel megállapítottuk, hogy valami nem stimmelhet a befektetőnél, mert az eladás megakadt és az üzlet egyelőre függőben van.

Mi pedig ismét leültünk B-vel és tettünk egy ajánlatot egy másik házra.

Előkerült üvegek nyomában - Red Wing

Apránként ürítettem ki a szekrényt. Hihetetlenül mély szekrény volt és rengeteg minden volt benne. Ahogy tapogatóztam a szekrény mélyében, egyre újabb holmikat találtam. Az egyik formáján meglepődtem: üveg.

Pici, kecses cukortartó volt a kezemben. Belenéztem a cukortartóba és eszembe jutott Red Wing.



Red Wing volt az első minnesotai városka, amit meglátogattunk. Hat éve költöztünk Northfieldbe. Egy álló napon át köhögve, szipákolva pakoltuk ki a kamiont, cipeltük fel a dobozokat a tetőtéri lakásba. Elfáradtunk. Másnap elhatároztuk, megnézzük a Mississippit.



Red Wing volt hozzánk a legközelebbi folyóparti városka - így odamentünk. Tipikus középnyugati tájon autóztunk elszórt farmok között. Tehenek nézték az autókat a mezőkről, karcsú magtárak jelezték már messziről a fákkal körülvett tanyák helyét.

Lankás dombok közt kanyargott az út, ami hirtelen meredeken ereszkedni kezdett. Megérkeztünk a Mississippi völgyébe.



Red Wing egy tizenhatezer lakosú kisváros volt egész nagy történelmi belvárossal, étkezdékkel, régiségboltokkal és pár múzeummal. A híres red wingi csizmagyár múzeuma nagyon tetszett - a végén még bakancsot is vettünk ott. Jó befektetés volt: a bakancs kopott, de még ma is azt hordom, ha Yodával nekivágunk a hegyeknek.



Red Wing vidám városka volt. Hajók szelték a Mississippi habjait, kirándulók kerekeztek az utcákon.



Valamikor Red Wing egy gazdag farmerközösség központja volt. A farmerek több zabot termeltek itt, mint bárki más az egész Egyesült Államokban. A termést a Mississippin szállították el.



Szabadidejükben a farmerek síeltek. (Minnesotában hideg van.) Skandináv farmerek leszármazottai itt alapították meg az Egyesült Államok első síklubját, itt épült fel az első amerikai síugrósánc is.



A régi dicsőség maradványait manapság különféle régiségboltokban árulják.

A régiségboltok a minnesotai kisvárosok elengedhetetlen kellékei. Mindent lehet itt kapni, amit nyolcvan-száz éve kommunális szemétnek bélyegeztek. Mosolygó horrorbabákat, régi kólásüvegeket, farmberendezést, baltával szabott ágyakat, asztalokat, tanyákon elfekvő limlomot.



Általában ezek a régiségboltok szemérmetlenül drágák. Az egyik red wingi bolt azonban meglepően olcsó volt: nyugdíjas nénikék árultak egy hatalmas hodályban mindenféle kincset. A nénikék földabrosz méretű szabásmintákról veszekedtek és nagyon jól érezték magukat. A bevétel jótékonysági célokra ment és rajtuk és a szabásmintákon kívül szinte senki se volt a boltban. Nem ugrottak elő csábosan mosolygó milimárinak öltözött boltosok, hogy megmutassák pohárgyűjteményüket.

A bolt szerintem inkább klubhelyiség volt - mi nagyon szerettük és többször visszajöttünk ide. Ha vendégünk volt, nekik is megmutattuk a boltot.

Vettünk pár apróságot, egy ecetesüvegcsét dugóval (lehet, hogy parfümösüvegcse?) és a cukortartót, majd. Egy dollár nyolcvan centbe került.

Az egyik hölgy egy régi szabásmintába csomagolta a holmikat. Boldogan sétáltunk tovább, a nénik pedig visszatértek szabásmintáikhoz.



Letörölgettem a cukortartót, gondosan elcsomagoltam és reméltem, a nénikék jól vannak és továbbra is szabásmintákon veszekednek. Abban is bíztam, hogy az új lakásban majd valami szép helyre ki tudjuk tenni a cukortartót.

Az ügynök lakása

- Ez az ajtógomb eredeti! Nagyjából kilencven éves. Alig négy nap munka kell a helyreállításához! A kilincs negyven perc, az ajtó leszerelése, kidobása harminc, a többi idő egy korhű ajtó elkészítséhez kell.

Ingatlanügynökünk Rádai Mihályt megszégyenítő ódákat tudott zengeni egy-egy ajtókeretről és ablakkilincsről.



Ezek alapján azt vártuk, hogy B legalább egyeredeti állapotúra visszaállított American Craftsman házban lakik. B egy posztmodern gyárszerű házban lakott, ami úgy nézett ki, mint egy űrhajó-börtön egy kilencvenes években forgatott sci-fi-ben.

Kábel- és csőkötegek tekeregtek a falakon, fémpallók kötötték össze az ház tornyait és lépcsőházakhoz képest a Dexion-Salgo polcrendszerek a luxus netovábbjának látszottak. A ház spártai volt és eszméletlenül drága.

- Ez egy kétszobás lakás - magyarázta a súlyos szakmai ártalomtól - házismertetés - szenvedő B. (A kétszobás lakás amerikaiul két hálószobát jelent, amihez jár a nappali.

- Most, hogy még tart a gazdasági válság, kettőhetvenért kínálják ezeket a lakásokat - folytatta előadását B. Az Egyesül Államok sűrűbben lakott részein ennyi pénzért fészert lehet venni, Utahban azonban ez már komolyabb összeg: ennyi pénzből lehet venni egy nem tökéletes állapotú, de jó helyen levő kétszobás kertes házat garázzsal meg egy felújítandó kertesházat szintén nagy kerttel és még a felújításra is marad egy kevés.



A rideg indusztriál külső egy otthonos lakást takart. Meleg, pasztellszinű falak, pár festmény a falakon, modern lámpák, kényelmes heverők és 21. századi konyha.

Annak, hogy B itt lakik, egyszerű a magyarázata: a utahi törvények értelmében ha valaki két évig lakik egy lakásban, utána egy ideig adókedvezményt kap, ha bérlakássá alakítja otthonát. B vesz egy házat, beköltözik, majd két év múlva továbblép. Valami azt súgta nekem, hogy B-nek több háza van, mint ahány épületet meglátogattunk együtt.



Miután kigyönyörködtük magunkat B lakásában, ettünk a süteményéből, leültünk a dolgozószobában és tettünk egy ajánlatot.

Az ügynök - a bankárunk

- Ahhoz, hogy komoly vevőnek nézzetek ki, szükségetek van egy preapproval-ra - magyarázta türelmesen B.

Az előzetes hitelbírálat a leírások alapján egyszerűnek tűnt: a sok-sok papírunk alapján eldöntik, majd esetleg kaphatunk-e hitelt a világnak ebben a stádiumában.

Amikor elkezdtünk házat keresni, nem nagyon hittünk az egészben. De megpróbáltuk - csak a rááldozott időt veszíthetjük - gondoltuk. Több szem többet lát és több bankár talán több és olcsóbb pénzt ad alapon elmentünk egy másik bankárhoz is. Hogy komolyabb ügyfélnek nézzünk ki, Yoda ismét jött velünk. Reméltük, ha rossz ajánlatot kapunk, majd morog.

Yoda nem morgott, S pedig ránézett papírjainkra és annyit mondott, majd később frissebb dokumentumok kellenek. A legtöbb papír alig múlt egyhónapos. S ezt követően egy képernyőn mutogatva magyarázott a feltételekről, majd hatalmas legal méretű, 35 centi hosszú lapokat kezdett nyomtatni. A végtelen táblázatokban az szerepelt, hogy mi mennyi. Azaz nekünk mennyibe kerülnek a dolgok.

S sokkal jobban tetszett, mint az előző hölgy, aki csak a lehetőségeket ecsetelte. Itt nem sajtpapírok és ködös számok repkedtek, hanem kézzelfogható adatokat mutattak be nekünk. S megértette fő problémánkat: nem ismerjük a rendszert. Szerintem minden normális iskolában az igazgatónak kellene keresnie egy S-szerű alakot, elvinni valamilyen órára és előadatni vele ugyanezt az adott országra vonatkozóan. A világ sokkal előrébb lenne, igaz, pár bankár pedig sokkal hátrébb.

Otthon áttanulmányoztuk a papírokat, Yoda beléjük is ült, mi pedig gondolkodni kezdtünk, majd írtunk S-nek, mikorra várható az előzetes hitelbírálat. S azonnal válaszolt: már megvan! Ekkor írtunk B-nek, ajánlatot tennénk a közeli házra.

- De két bérház között van - sóhajtott B, majd megbeszéltük, felugrunk hozzá és megírjuk az ajánlatot, ami - reméltük - legalább annyira visszautasíthatatlan lesz, mintha a Keresztapa tenné.

Intermezzo - párbeszéd a boltban

Eladó, ötvenes szaki, olyan texasi kiejtéssel, hogy BBQ-t lehetne sütni vele.
Vevô, fiatal, kicsit tanácstalan.

- Ez egy jó, megbízható készülék. Több évtizedet kiszolgál.

- Egy csomó negatív véleményt írtak róla....

- Ugyan, azok vevôk, nem értenek azok hozzá!

Az ügynök - ingatlanos Utahban

- Mi az a gyönyörűség?

- Répatorta. Kérsz?

- Nem.

Így találkoztunk egy teázóban B-vel, aki az ingatlanügynökünk lett.



Szinte mindent ügyet magunk intézünk, de egyértelmű volt számunkra, ha lakást vagy házat szeretnénk venni, szükségünk van egy ügynökre. Nélküle az eladó házak ajtaját se tudjuk kinyitni. Az, hogy nem ismerjük a helyi adásvételi szokásokat, törvényeket, hab volt a (répa)tortán.

Utahban az ingatlanos jutalékát (3%) a vételárból kapja. Ha magunk próbálkozunk, erre hivatkozva 3%-ot lealkudhatumk az árból és szenvedhetünk. Nem tudjuk például, minek mennyi a piaci ára. Azt sem, mennyit szokás alkudni. Egyelőre a helyi ingatlanos zsargont se ismertük. Ekkor még nem tudtuk, ha valamit úgy hirdetnek, hogy tons of potential, az azt jelenti, hogy egy olyan romot árulnak, amihez képest a sóval behintett Karthagó egy kulcsrakész palota. A great fixer upper helyrehozásához pedig egy közepes mexikói kisváros lakosságát kell szerződtetni. Az artistic house pedig takarhat egy Lady Gagába oltott Salvador Dalít vagy valami még szélsőségesebb ízkésficamot.



Az ügynöktől általunk beállított paraméterek alapján naponta kapunk frissítést a szóbajöhető ingatlanokről. Ha valamelyik listázott hely megtetszett, elvitt oda minket és megnéztük. Természetesen használhattuk cége adatbázisát és szabadon kereshettünk benne.

Az ügynök utánanéz a ház történetének is. Megtudhattuk, hogy én házam, az én váram jelmondat abban a specifikus esetben egy termeszvárra utal-e. Egyszer B szólt, hogy a kinézett házat inkább hagyjuk békén, mert a tulajdonost épp pereli az előző vevőjelölt.

Új távlatok nyíltak meg előttünk a B-vel töltött órák alatt. Olyan távlatok, amikre szükségünk volt a házvásárláshoz, de amikre egyéként annyira voltunk kiváncsiak, mint jóérzésű kispolgár az ebolára. Ingatlanjog. Építési szabályzat. Telekadó. Adásvételi jog. Bankkölcsön. A szerződés kötés. A szerződéskötés menete. Tulajdonilap-biztosítás. Múszaki ellenőrzés.



B tájékoztatott minket az ingatlanok korábbi áráról is. Ezek mind nyilvános információk, tehát egy kellően eltökélt vásárló a 3% alku reményében belevághat az információvadásztaba, de mi nem akartuk tanulással, főállású lakáskeresőként eltönteni a következő pár évet.

Mint kiderült, ügynökünk az igértnél sokkal többet tett. Mivel mérnökből küzdötte le magát ingatlanossá, minden meglátogatott házról előadást tartott. Időnként olyan megjegyzéseket tett, hogy erre a házra hamarosan új tető kell vagy erre az alapra hamarosan új ház kell. Elmondta, mik a várható költségek.

Valamennyire felkészített minket a vásárlással járó kötelezettségekre és egyéb költségekre, ráadásul tartott pár gyorsalpalót a házfelújítás rejtelmeiből is.



- Mire gondoltok? - kérdezte első alkalommal B. Én speciel répatorta helyett csokitortára gondoltam, de ő lakásokban utazott. (Meg egy Lexusban, de ez is más kérdés.)

- Lakást, két hálószobával, autóbeállóval, villamoshoz közel.

- Cottage, condo, bungalow, mother in law, town home, twin, twin house vagy esetleg mobil home? - tért rá az indiszkrét kérdésekre B.

Ekkor tisztáztuk, mi családi házra gondolunk, stílusbeli megkötés nélkül és ekkor továbbléphettünk.

Utahi államapparát

Mivel lehet, hamarosan költözünk, írtunk egy hosszú listát arról, milyen helyeken kell átírni lakcímünket. A lista hivatalos helyektől egészen Yoda mikrocsipjéig terjedt.

A listán előkelő helyen állt a jogosítványunkhoz rendelt lakcím frissítése. Hogy előre dolgozzunk, megnéztük, mit kell csinálni, ahhoz, hogy átírjuk a hatóságnál lakcímünket.

Pár évvel ezelőttig Utah ilyen szempontból földi paradicsom volt: jogosítványt online lehetett hosszabbítani. Az úrvezető kitöltött egy online űrlapot, feltöltött magáról egy fotót, válaszolt két-három fogós és ravasz kérdésre (pl anyja neve), majd a hivatal postázta a jogsit.

Aki akarta, ugyanezt számítógép nélkül, levélben is megtehette.

A szeptember 11 utáni világban ez az egyszerűségen és józan észen alapuló rendszer sokak csőrét piszkálta Washingtonban. "Mi lesz, ha talibán beszivárgók mormonnak álcázzák magukat? Mindegyiknek sok a felesége, csak a szakállukat kell levágatni és már utahinak néznek ki."

A szövetségi kormány erélyesen rádörrent a utahiakra, vegyék komolyan az hivatalos dokumentumokat, így ma már a polgároknak személyesen is el kell menniük a hivatalba. (A dolog most se szörnyű, interneten időpontot lehet foglalni, előre mindent kinyomtatni és pillanatok alatt végezni.)

A lakcímváltoztatásnál azonban megmaradt a régi jó világ: a utahi lakosoknak tíz napjuk van bejelenteni a lakcímváltozást, de ezt megtehetik online is: kitöltenek egy kérdőívet (jogosítvány száma, a tb-szám utolsó négy jegye, stb), majd beírják az új címet. Mivel a jogosítványon az érvényes cím kell szerepeljen, a utahi úrvezető ezek után elővesz egy darab papírt és egy tollat. A tollal felírja a papírra új lakcímét, majd a címet ragasztóval a jogosítvány hátoldalára ragasztja. Ennyi.

Ezt a barkácsjogosítványt a rendőr elfogadja - az ő adatbázisában úgyis az új cím szerepel. Ha valakinek szüksége van arra, hogy a jogsin az új címe is rajta legyen, akkor már be kell menjen a hivatalba.

Azért ezt ki lehet bírni...

Házalás

Egy ideje tervezzük a költözést. Talán öregek vagyunk és zavar minket az ablakunk alatt az utcán dohányzó tömeg. A hétfőn reggel kettőkor bulizni kezdő tömeg - akik négykor fejezik be a bulit és kezdik el az üvöltözést.

Ezért is kezdtünk el házakat nézegetni. Aztán látuk, hogy N-ék árulják a házukat és arra gondoktunk, jó lenne megvenni - de esélyt se láttunk arra, hogy egy bank szóba álljon velünk. Arra meg, hogy hitelt adjon, még kevesebb esélyt láttunk. Elôbb nyerünk a utahi lottón - gondoltuk. (Lottózási lehetôségeinkre jellemzô, hogy Utahban nincs lottó.)

Azért egy nap besétáltunk a közeli bankba, hogy meghallgassuk, miért nem vagyunk hitelképesek. A fônök csak annyit mondott, jöjjünk másnap, akkor jön egy lakáshiteles muftijuk, aki nagyon jó ember.

Másnap becsoszogtunk a bankba. Hogy komolyabb ügyfélnek nézzünk ki, Yodát is vittük dobozban.

Pár percet beszélgettünk a muftival, aki egy középkorú hölgy volt. Egyszer sikerült csak kibillenteni egyensúlyából, amikor közöltük vele, hogy nincs adósságunk. ("Majd teszünk róla, hogy legyen" - olvastam gondolataiban.)
Egy valami nem tetszett a muftiban: mindent elképesztően könnyűnek állított be. Egy sajtpapíron számítgatott, ha ennyi a jövedelmünk, ilyen a hiteltörténetünk, akkor ennyi pénzt kaphatunk tőlük. További számítások egy sajtpapíron: ennek ennyi a havi törlesztőrészlete. Nyeltünk. (Természetesen egy bank nem annyi pénzt ad kölcsön, amennyit vissza tudsz fizetni, hanem annyit, amennyiből jó üzletet remél.)

A mufti lelkesen magyarázott és mi rengeteg mindenre jöttünk rá. Két alapvetô felismerésünk volt. Egyfelôl szembesültünk a ténnyel, hogy van esélyünk, másfelôl megértettük, hogy annyit értünk az amerikai lakáshitelek rendszeréhez, mint egy talibán a toleranciához.

Másnap M - ismerve felkészültségünket -, ajánlott egy könyvet: Home buying for Dummies címmel. Ezt néhány egyéb művel együtt kivettük a könyvtárból, pár másikat pedig levarázsoltunk a Kindlére és olvasni kezdtünk.



Az egyik könyvben DVD mellékletet is találtunk, ami helyzetkomikus párbeszédekben illusztrálta, amit a könyv leírt. Emellett segédprogramokat kínált, amivel ki lehetett számolni, hogy mennyi 400.000-nek a 8%-a. Ezt gyorsan visszavittem a könyvtárba, mert ennyire azért nem vagyunk hülyék. Hasonló sorsra jutott egy másik, álomszép papírra nyomtatott könyv, aminek második mondata arról szólt, hogy ne vegyünk egy millió dollárnál drágább lakást, mert a törlesztőrészletekkel nem lehet adóalapot csökkenteni. Valamiért úgy éreztem, nem mi voltunk e munka célközönsége.

A többi könyvből sok-sok hasznos információ mellett egy komoly tételmondatot szűrtem le: egy lakást ne magunknak vegyünk, hanem annak, akinek majd el akarjuk adni. Akkor csinálunk jó üzletet. Egy világ omlott össze bennem. Életfilozófiám romokban hevert. Én primitív véglény LAKNI akartam egy lakásban, ahelyett, hogy eladni akartam volna.

Mivel a felvilágosító kampány hatására is egyszerű kis ösztönlények maradtunk, akik lakni akartak, a Dummies kivételével ezeket a könyveket is szépen félretettük.

A házvadász gyorstalpaló közben R egy egyszerű ötletével megváltoztatta a keresés irányát és a történet menetét.
Azt mondta, beszéljünk B-vel, mert B a Nagy-Sós-tó környékének legjobb ingatlanosa. (Kiderült, az egyetemen kétféle ember van, aki egy lakást vett B segítségével és aki többet.)

Felhívtuk B-t és ekkor felgyorsultak az események.

Hogyan pisilnek a kutyák?

A lány agresszíven nézte Yodát. Yoda gugolt egy picit és pár molekulányi feromont lôtt a gyepre. 

- Ugye összeszedi?- támadott a lány. 

Mániákusan takarítok mindenütt Yoda után, ezért picit bántónak éreztem a kérdésfelvetést. Viszont mindenkit megértek, aki az ottfelejtett piszok láttán felháborodik. 

- Mindig felszedem... De most csak pisilt...

- Nem pisilt, mert legugolt! - mondta a biológiában járatlan lányka. Nekem világosság gyúlt az agyamban: még nem látott lánykutyát pisilni. Nem akartam tovább élezni a helyzetet azzal, hogy elmagyarázom egy 25 éves forma nônek, hogy minden szuka gugolva pisil. Még félreértené...

Oturtma - Padlizsán marhahússal

- Mi ez? - mutogattunk a tányérra.

- Oturtma - felelte a török. Nem tudtuk, hogy az oturtma az étel neve, a török neve, vagy egyszerűen egy, a tolakodó turisták lerázására használt káromkodás, aminek jelentését egy képernyő se bírná ki pirulás nélkül.



Milétosz közelében voltunk. November volt és mi voltunk az egyetlen nem helybeliek a vendéglőben. Csak mi voltunk Milétoszban, holt szezonban úgy látszik senkit sem érdekelt az egyik legfontosabb kisázsiai görög városállam.



Alaposan elláttuk magunkat szellemi táplálékkal a romok között. Hérodotoszt olvastunk egy Palm-on és Tháleszről és a táj változásairól beszélgettünk, majd kerestünk egy helyet, ahol testünket is elláthattuk kalóriával.

Így kerültünk a kicsi vendéglőbe és ugyanazt kértük, amit a szomszéd asztalnál ülő török fiatalok ettek.

- Oturtma.

Gondosan bepötyögtem a szót a Palm-ba és sok más fontos dologgal együtt megfeledkeztem róla. Egészen reggelig.

Akkor mindenféle receptet böngésztem és megakadt a szemem az oturtmát. A recept megfelelt minden feltételnek: jó emlékeket ébresztett, egyszerű volt, gyorsan el lehetett készíteni és minden hozzávaló volt hozzá itthon.



Oturtma

- 2 padlizsán
- fél kiló darált marhahús
- 1 fej hagyma
- 2 gerezd fokhagyma
- 1 paprika
- 1-2 paradicsom
- só
- bors
- kömény
- olivaolaj
- joghurt



1. A padlizsánt megnyúztam és felkockáztam, mint harcias török a gyaúrt.
2. A padlizsánt olajon megsütöm (mint harcias török a gyaúrt), majd, amikor megváltozott a színe, egy jénaiban félretettem és megsóztam.
3. Egy kis olajon megbarnítottam a darált marhát, majd rátettem egy fej apróra vágott hagymát és fokhagymát, megsóztam és pár percet hagytam érni. Megsóztam.
4. Rátettem egy felkoncolt paprikát, majd a paradicsomot.
5. Hat perc után alaposan megfűszereztem az ételt borssal és köménnyel, majd ráöntöttem a padlizsánra.
6. Az egészet bettem négyszáz (F) fokos sütőbe harminc-negyven percre.

Amikor kész lett, natúr joghurttal tálaltuk.
Pillanatok alatt elfogyott.

Autós karjelzések

(Megjegyzés: a képek illusztrációk, egy nagyon hasonló, de újabb, nagyjából nyolcvan éves autót ábrázolnak.)

A sofőr vízszintesen kinyújtotta karját az ablakon. Valami kattogni kezdett agyamban, régi emlékek igyekeztek a felszínre. Közben egy 45 mérföldes (nagyjából 65-ös), kétszer három sávos úton suhantunk. A sofőr meg ismét kinyújtotta a karját. Inkább az autóját figyeltem - ilyen járgányt nem mindennap lehet forgalomban látni. A kocsi legalább nyolcvan éves lehetett. Horatio Nelson Jackson autózhatott ilyennel idősebb napjaiban.



- INDEXEL! - jöttem rá a megoldásra és lassítottam. Az ősrégi Ford besorolt, vezetője tovább nyújtogatta karját. Az autón egyáltalán nem volt irányjelző.

Lassítottam és néztem az öreg Fordot. Nagyjábból mindenki ezt tette körülöttem.

A Ford vezetője pedig ismét kinyújtotta kezét és még beljebb sorolt.

Talán a minnesotai kreszkönyvben olvastunk először az autós kézjelekről: Vállból kinyújtott bal kéz, balkanyar, könyökből ég fele fordított, ökölbe zárt kéz a jobbkanyar, ökölbe szorított, könykből lehajtott kéz a fékezés és megállás. (Az ökölbeszorított kézből kinyúló középső ujj jelentéséről nem volt szó.)

A jeleket bemagoltuk a vizsgára, aztán a sok haszontalan vizsgaanyaggal együtt elfelejtettük őket. Néha egy-egy kerékpáros így jelezte, merre fog kanyarodni, de a többség a Magyarországból használatos módon teszi ki kezét, a kisebbség pedig nem csinál semmit a kanyarodást leszámítva.

Most pedig láttam, hogy egy autó kanyarodik így.
Nem hittem volna, hogy ilyen régi autót valaha is látok forgalomban. Az egyetemen szokott parkolni egy valamivel fiatalabb Ford, de ez jóval öregebbnek látszott - és sokkal jobb állapotban volt. Az egyik közeli parkban időnként összejönnek veteránautósok húst sütni, de azok az autók alig ötven-hatvanévesek.
Ilyen matuzsálemről el se képzeltem volna, hogy gazdája ki mer vinni egy forgalmas útra.

Teljesen leengedtem az ablakot és integettem neki. A sofőr visszaintegetett, de az is lehet, csak indexelt...

A ház

Megjegyzés: Kiadó lakásokat, házakat nézegetünk. Némelyikben még benne van a lakó. Főbérlő nélküli házat keresünk, ha majd beköltözünk, nyoma se lesz a mostani lakónak és holmijának, de érdekes kukkolóként megnézni, hogyan él egy vadidegen ember.

Nem vártunk tőle sokat - olcsó volt, szép volt, gondoltuk, igaz se lesz.

Tényleg szép.
Akkora, amekkorát szerettünk volna. Van pincéje (lomtár!). Van kertje. Van garázsa.

Az első benyomás jó volt: az utca rendezett. A Ház egy, a négy egyforma, egymás mellett álló American Craftsman bungalóból. Nem a nagypolgári változatból, hanem a középosztálybeliből.

Tudtuk, az épület külsején kívül nem sok régi elem maradt meg - de végül is nem akartunk múzeumba költözni.

A második benyomás nem volt jó: a hetvenes években a kandalló köré egy sziklafalat építettek és befalazták a szoba keleti és nyugati kisablakait. A sziklafal úgy nézett ki, mit egy tárgyaló háttere a Twin Peaksből.

De tetszett és azonnal beköltözhető volt. Láttuk, sok mindent megváltoztatnánk rajta, de nem bulldózerrel kellene megszerelni.

A kert nagy.
A garázs óriási. Kisebb lakásban is éltünk már.

A szomszéd fája belenőtt az autóbehajtóba és kérdésessé tette, beférnénk-e autóval a garázsba. Gyanúnkat fokozta, hogy a garázs padlójáról enni lehetett volna, de mi nem enni akartunk benne, hanem parkolni.

Aludtunk rá egyet és tettünk rá egy ajánlatot.

Népek - A tüchtig ház

Kiadó lakásokat, házakat nézegetünk. Némelyikben még benne van a lakó. Főbérlő nélküli házat keresünk, ha majd beköltözünk, nyoma se lesz a mostani lakónak és holmijának, de érdekes kukkolóként megnézni, hogyan él egy vadidegen ember.

Megjegyzés: a fénykép illusztráció.

A fű vigyázzállásban várt minket. Az ingatlanos tábláját gondos kezek merőlegesre állították. A terasz közepére helyezett lábtörlő oldalai párhuzamosak voltak a veranda oldalaival. A virágokat manikűrollóval nyesegethették.

A hagyományos elrendezésű konyha-nappaliba léptünk be. Az American Craftsman lakásbelsőből sok apró részlet maradt meg. A fa oszlopok, borítás csodás állapotban volt. A kandallóban piramist formázó fahasábok várták a gyufát. Az asztalt figyelmes kezek megterítették - nagyjából Monk ízlése szerint. Bár a nyomozó valószínűleg túl precíznek tartotta volna a rendet.

Nem volt nálam mérőszalag, de majdnem biztos voltam benne, hogy milliméterre megegyezik a villák és a kések közötti távolság.

A konyha olyan volt, mint amit még sosem használtak. Ezt a benyomásunkat erősítette egy apróság: az egyik erősáramú konnektor pont a legnagyobb gázégő fölé nyúlt be. Precizékről nem tudtam elhinni, hogy mélyhűtött pizzán élnének. Lehet, rászólnak a hőre, hogy ne terjedjen a műanyag fele.

A hálószobákat egy rendmániás idegenlégiós, szadista őrmester vetette meg újoncokkal.

- Valahol itt kéne legyen egy tetőtéri szoba - mondta B.

Észrevettünk egy lyukat a mennyezeten.
A falhoz támasztva megláttunk egy pici kampót.



A létra érintésre leereszkedett.
Felmásztunk.

Hófehér mennyországba jutottunk.
Minden fehér volt. A falak, a plafon, a föld. És minden új és tiszta. A porszemeket egyenként vadászták itt le.
A szoba egyébként használhatatlan volt: a meredek létra miatt nehezen lehetett volna ide felcipelni holmikat.

A kert nagy volt.
Nagyon nagy.
Túl nagy.
A leírás fele ekkora kertről szólt.

- Szerintem valamikor arrébb tették a kerítést - mondta B. A kert végében nem volt szomszéd, egy széles gazos sáv húzódott a filézett léckerítés mögött. A sáv hosszú volt és keskeny. Valami mocorogni kezdett a fejemben:

- Ez a régi sugarhouse-i szárnyvonal.

Egy-két éven belül itt fog épülni a város újabb villamosvonala, ami a mostani észak-déli vonalhoz csatlakozik.

- Ennél közelebb nem lehetne a villamoshoz - bólogattunk - Talán túl közel is van hozzá...

Elsô a biztonság

- Valaki hozzáfért a gmailomhoz - esett pánikba ribizlifozelek.
 
- Honnan tudod?
 
- Van egy látogató Georgiából. Én nem voltam Georgiában. Gondolom te sem.
 
- Esetleg kérdezzük meg Yodát...
 
 
A Gmailban meglehetôsen kényes információkra lelhet a hacker. Ezek a bizalmas emilek általában titkosított pdf-ek, de én fejbôl két olyan programot tudok, ami pdf jelszavakat tör fel. (A programleírás "elfelejtett" jelszavak visszaszerzésérôl beszél...)
 
- Azonnal változtassuk meg a jelszót!
 
Mindkettônk jelszava egy-egy tucat véletlenszerû karakterbôl álló betû- és számhalmaz. Egyedül Yoda emilcímének egyszerûbb a jelszava. A mi jelszavainakat azonnal lecseréltük egy-egy véletlenszerûbb és hosszabb szám- és betûhalmazra.
 
- Csináljuk meg a Google kétkulcsos jelszavát!
 
- Biztos?
 
A Google kétkulcsos jelszó egy ôrület. Miután a paranoid felhasználó bepötyögte jelszavát, egy újabb rovat nyílik meg. Ide egy ellenörzô számkódot kell beírni. Az egyszer használatos telefonos kódot a Google sms-ben küldi el a felhasználó mobiltelefonjára.
 
- Mi van, ha nincs nálam a mobilom?
 
- Milyen geek vagy te?
 
- Most komolyan. Ott ülünk a sivatagban, van internet, de nincs mobil hálózat. Hogy fogunk levelezni? Magyarországon se fogjuk mindig cipelni az amerikai telefont.
 
- Van az ellenôrzô szám...
 
- Micsoda?
 
- A Gmail véletlenszerûen legenerál pár véletlenszerû számból álló tizenkétjegyû egyszerhasználatos kódot.
 
- És megjegyezzük ôket?
 
- Akár. Vagy kinyomtatjuk...
- Ragasszuk a képernyôre - ironizáltunk. A legprofibb hackerek jelszavaikat nem spéci kódtörô programokkal szerzik, hanem például felhívák az érintett cég titkárnôjét:
 
- Jaj, drága, John vagyok, elfelejtettem a napi jelszót, kirugnak, ha nem leszek kész a munkával, meg tudnád mondani?
 
Esetleg megnézik a dolgozók íróasztalát. Minnél bonyolultabb és minnél többször változik egy jelszó, annál nagyobb az esélye, hogy az alkalmazottak valami könnyen elérhetô helyre ragasztják érvényes kódukat.
 
- A mobilokkal és a többi kütyüvel mi a helyzet? - mindketten szmítógépek mellett telefonokon és egyéb masinákon is levelezünk.
 
- Azokhoz egy alkalommal kell új kódot használni - aha, akkor a telefonokat nem védi?
 
- Nem.
 
- Biztos, hogy feltörték a gmailt?
 
- Ki más férne hozzá Georgiából? Texasból a bank szokta frissíteni a naptárat a fizetési határidôkkel, de Georgiából?
 
Aztán pillanatnyi csend:
 
- A Delta volt az! Megengedtem, hogy beírja a naptárba a repülô indulását.
 
Amikor legördültek a kövek szívünkrôl, az egyetemen a földrajztanszék szeizmográfja erôs földrengést jelzett.

Népek - Kicsi ház nagy kerttel és mamával

Kiadó lakásokat, házakat nézegetünk. Némelyikben még benne van a lakó. Főbérlő nélküli házat keresünk, ha majd beköltözünk, nyoma se lesz a mostani lakónak és holmijának, de érdekes kukkolóként megnézni, hogyan él egy vadidegen ember.

Megjegyzés: a fénykép illusztráció.

Tuduk, ez a ház nem lesz ideális. Viszont közel volt a villamoshoz, bankokhoz, belvároshoz, parkokhoz. Az ára pedig kedvező volt.

Az utcát ismertük. Egyszer mentünk arra Yodával, soha többet. Az utca nagyjából olyan volt, mintha egy szabolcsi hátrányos helyetű zsákfalu sikátorát keresztezték volna egy rozsdaövezeti redneck település szegénynegyedével. A lakók, házaik, szemetük és autóik ötven éve rohadtak szét.

Salt Lake City legtöbb utcája elképesztően széles - ez egy szűk utcácska volt, aminek egyik bejáratát egy bérház álcázta. Az utca tokollata olyan volt, mintha a parkolóba hajtottunk volna be (mert oda hajtottunk be), csak tovább kellett menni a KIVÉVE BÉRLŐK tábla mellett.

Aztán jöttek a gödrök.

- Különben ez annyira nem is rossz bérház - morogta B, miközben fél füllel arra figyelt, gyönyörű Lexusa tengelytörést kap-e valamelyik gödörben.

Üvges szemű őslakók néztek minket verandájukról, cigarettával szájuk sarkában, mozdulatlanul. Egy western-filmben ilyenkor lövöldözés kezdődik, de itt nem történt semmi. A zombik csak néztek.

A ház az utca kanyarulatában állt. Jobbról üres telek, szemből az utca és oldalról az utca határolta. Az üres telken gaz és harminc éves Ford kisteherautók nőttek. A ház mellett autóbeálló.

A ház kívülről kopott volt, de szilárdan állt. Kivéve a teraszt, aminek teteje óvatosan távolodott az épülettől.

- A tetőfedő rálépett és kicsit eldőlt - magyarázta a tulajdonos. A tulaj, harminc-százharmincas hölgy (az első szám az életkora, a második a súlya, kilogrammban) Szerencsekereket nézett. Inkább édesanyja beszélt helyette.

A ház belülről meglepően jó állapotban volt. Persze ott süppedezett a gyűlölt padlószönyeg, de ettől eltekintve semmi baj nem volt vele. Néhány éve szépen felújították, kicserélték a százéves elektromos hálózatot, vízvezetékeket, csatornát. A ház kicsi volt, a két szoba pici volt, a nappali-konyha se volt túl nagy. A konyhából nyílt a WC és a fürdőszoba. A WC-csészét stratégiailag helyezték el, onnan is lehetett látni a tévét.

A ház végében az egykori nyárikonyhából mosókonyha lett, ez volt az egyik legjobban megcsinált mosókonyha az elmúlt hetekben látottak közül.

A ház végében kezdődött a nyolcszáz négyzetméter kert. Na jó, nyolcszáz négyzetméter agyagos gaztenger, amiből süllyedő autóroncsok és düledező fészerek kandikáltak ki.

- Van kút is.

Utah faramuci vízfelhasználási törvényei megnehezítik a kútásást. (Kútásó olajat minden papír nélkül kereshet, vízet azonban csak úgy hajlandó fúrni, ha megkapja a megfelelő hatósági engedélyeket.) Itt volt egy artézikút. Valószínűleg a közeli közkútból is ebből a rétegből kapja vizét.

Tűrhető volt a ház, nagy volt a kert és rossz a szomszédság. Inkább továbbmentünk. Emlékbe fejenkét fél kilo agyagot vittünk a cipőnkön.

Utahi vízjog - kié az eső?

- Egyes államokban nem lehet esővizet gyűjteni öntözésre, Utah is ilyen? - kérdezte P.

- Úgy tudom, lehet - feleltem.

J. másnap megjegyezte:

- Utahban esővizet se lehet gyűjteni a fura vízjogi szabályozás miatt.

Meglepődtem.

J-nek majdnem igaza volt: a délnyugati államokban nagyon szigorúan szabályozzák a vízjogot. Amikor ezeket a törvényeket száz-százötven éve meghozták, egyáltalán nem gondoltak a városi kiskerteket tetőkről összegyűjtőtt vízzel locsoló urbánus aszfaltpatkányokra. A törvényekkel a természetes vízfolyásokba jutó esővizet védték: a folyók, patakok vízhasználati jogát ugyanis részletekbemenően meghatározzák, a vizet pedig elosztják.



A 21. században a városi népesség újra feltalálta az esővízgyűjtő hordót. A hordók felszerelése törvénytelen volt, de se Utahban, se Coloradóban nem üldözték a "víztolvajokat". A törvényeket azonban Utahban csak 2010-ben változtatták meg.

A helyzet érdekes volt: ha valaki talál a kertjében egy aranybányát, az övé. Ha olaj fakad a rózsatő mellől, az övé. Ha ősi indián romokra bukkan a pincéjében, az övé. A felszín alatti vizekhez viszont nem férhet hozzá. Sőt, a háztetejére eső víz sem volt az övé.

A korlátozásokat 2010-ben enyhítették.



A rossznyelvek szerint azért, mert az állam egyik erős embere, Mark Miller, a megboldogult Larry Miller fia esővízgyűjtőt épített egyik autókereskedésébe. Ezzel a vízzel locsolták a gyepet és mosták az autókat. Mark a rendszer beüzemelésekor tudta meg, hogy azzal, hogy nem engedi a vizet a csatornába, bűnöző lett. Mark először az önkormányzattal egyezett meg: megkapta az esővíz felhasználásának a jogát. Ezt követően, a pletykák szerint, mozgósította politikai kapcsoltait és végül sikerült megváltoztatni az állam tövényeit. Földalatt mindenki tízezer liter vizet tárolhat. Föld felett, két, egyenként négyszáz literes vízgyűjtőt lehet használni. Ehhez engedély sem kell, de a berendezést regisztrálni kell egy webolalon.

A lényeg, hogy már szabadon lehet esővizet gyűjteni. A helyi emberijogi aktivisták most azt szeretnék elérni, hogy az alkoholárusítás ne állami monopólium legyen.

Az esővízzel könnyebb dolguk volt. A bor itt nehezen válik vízzé.

Amerikai utcák

- Lakeview street 456?

- Igen.

- Ez a 387. Mindjárt ottvagyunk.

A következő pillanatban akkorát fékeztem, hogy a biztonságiövek is sziszegtek a rántástól: az utca egy tópartban ért véget. Nem az volt a meglepő, hogy a Lakeview street tóhoz vezet, főleg nem Minnesotában, - bár az Egyesült Államok egyes részein ezt is el tudom képzelni -, hanem, hogy az utca véget ért, mielőtt a megfelelő házszámot elértük volna.

GPS-t akkoriban főleg tengerészgyalogosok használtak kimondhatatlan nevű államok őserdeiben, a Google még csak kereső volt, de már kezdte feltérképezni Amerikát, a mobil internet pedig azt jelentette, hogy a laptoppal WI-Fi-hez lehetett kpcsolódni. (Ma teljesen hétköznapinak számító, egykilós Fujitsu laptopunk láttán pedig többen megkérdezték, milyen márkájú, hol és mennyiért lehet ilyet kapni, pedig még floppy-t se lehetett beletenni.) Volt viszont PocketMail, ami egy kis tenyérnyi billentyűzet volt, amin az utazó megírta emiljeit, keresett egy utcai telefonkészüléket, felhívta a megfelelő számot, a ketyere pedig elcsipogta a szervernek az emilt, a szerver pedig postázta azt a megfelelő emilcímekre. Azt hiszem, a PocketMail ma már nem létezik, az utcai telefonok pedig biztosan előkelő helyet foglalna el a veszélyeztetett fajok listáján.



Nem volt tehát teljesen egyértelmű, hogy a Lakeview street-en hova kell menni. Az elmés helybeliek ráadásul bokrokba szervezték az utcaneveket: Lakeview Street, Lakeview Drive, Lakeview Circuit, Lakeview Avenue, Lakeview Lane. Amint megláttam, hogy Lakeview, már kanyarodtam is be - persze vaklárma volt, lehetett visszafordulni.

Keringtünk egy keveset és rájöttünk, az utca a tó másik oldalán folytatódik.

Azt hiszem, ez volt az első eset, hogy találkoztunk az amerikai "búvópatak utcákkal". Az utca elkezdődik, tart is egy darabig, majd egy jókora darabon nincs semmi. Párhuzamos utcák lehetnek, de a kérdéses földrajzi egységnek nyoma sincs. Aztán jóval arrébb egyszercsak megjeleik a már kihalt, elfeledett utcanév, tart pár kilométert és eltűnik ismét.

Ma már szebrebbenés nélkül veszem tudomásul, hogy a Plum Street két darabja között egy Sziklás-hegység/méretű hegylánc terpeszkedik. Akkor csak lestem és addig keringtem, amíg meg nem találtam a célt. Ma nem lepődök meg és addig keringek, amíg meg nem találom a célt.

Intermezzo - A boltban

A sorban előttem álló hölgy nem sietett.

Békésen hörpölt diétás kólájából és egy könnyvet olvasott.

Nem vette észre, hogy sorrakerült. Olvasott és hörpölt. Érdeklődve figyeltem, próbáltam rájönni, mit olvas. Azt, hogy mit iszik, azt láttam.

A könyvet le nem téve pakolta ki a kosár tartalmát. Végül vonakodva a futószalagra tette a kólát is és, mintha félt volna megválni tőle, a könyvet is.

Egyre kíváncsibb lettem. Már nem érdekelt, hogy el kellett menni az autóért a szervzízbe (defekt), hogy időre kellett volna után menni mindenhova, hogy nem volt ebéd és, hogy nem volt vacsora. Ja, és egy doboz gondosan összevágott salátámnak kinyílt a teteje és a sajsztósz, olivabogyó, friss salátalevelek, magvak, sonkák mind belekatapultálódtak a gyümölcspultba.

Közben az eladó rutinszerűen megkérdezte a hölgyet:

- A szatyorba tegyem az üdítőt vagy kézben viszi?

- Kézben!

- A könyvet? - úgy látom, másnak is feltünt, hogy a hölgy nagyon elmerült az olvasásba.

- Kérem! - és vércseként csapott le a betűre.

Fizetett és könyvét magáhozszorítva elindult kifele.

Fizettem.
Az eladó elpakolta a holmim. Szólt, hogy vigyázzak, a saláta teteje könnyen kipattanhaz. Sóhajtottam és a biztonság kedvéért rátettem egy doboz sushi-t a salátára.

Ahogy sétáltam ki a boltból, észrevettem a könyvbarátot: a bejárat melletti padon ült, kólát ivott és olvasott.

Nem mertem megzavarni - és még most is furdal a kiváncsiság, mit olvashatott.

Népek - A közeli ház

Kiadó lakásokat, házakat nézegetünk. Némelyikben még benne van a lakó. Főbérlő nélküli házat keresünk, ha majd beköltözünk, nyoma se lesz a mostani lakónak és holmijának, de érdekes kukkolóként megnézni, hogyan él egy vadidegen ember.

Megjegyzés: a fénykép nem illusztráció.

- Az amerikaiak nem szeretik ezt a házat - mondta B.

Pislogtunk.

- Két bérház között van. Úgy érezzük, nincs magánéletünk.

- De nem lehet belátni.

- Akkor is. Két bérház értékcsökkentő tényező.


A két szomszédos bérháztól magas kerítés és lombos fák választották el a pici, nyolcvan négyzetméteres, százharminc éves házat. Az ember sokkal inkább elkülönült itt, mint az utca többi házában, ahol a házfalak és az ablakok egy, másfél méterre voltak egymástól.

Az elsők közt néztük ki - és meg - ezt a házat. Ott volt, ahol szerintünk az ideális háznak lennie kell: fél mérföld gyalog a villamos. Tíz perc séta a bolt és a három bank, amiben érdekeltek vagyunk. Három perc sétára ott a Trolley square vendéglőivel és cukrászdáival. A Liberty Park egy kisebb séta, ráadásul ez a ház egy utcányira van jelenlegi lakhelyünktől.

- De két bérház között van - magyarázta B.

Valahogy az ingatlanosoknak és szakértőknek az a mániájuk, hogy az ember a házát eladni veszi, nem azért, hogy lakjon benne.

Az sok amerikainak tényleg fontos: a házat lehessen jó áron eladni.
Szerintünk ezzel a házzal nem lehet a jövőben gond, a közel kétezer négyzetméteres kert végében még egy hetven négyzetméteres garázs is terpeszkedett.

- De két bérház között van - sóhajtott B.

A házikó pici dombról tekintett le az utcára. Hatalmas teraszán remekül lehetett volna kávézni, vacsorázni és nézni a csendes utcát.



A házban csak a terasz őrizte eredeti formáját. A többi régi részlet eltünk az elmúlt évtizedekben, kivéve a meleglevegős fűtést, amit helyreállítottak. Salt Lake Cityben a radiátor fehér holló. Valamikor ilyen fűtést szereltek be a házba, aztán amikor elromlott, olcsóbbnak bizonyult visszatérni a régi rendszerhez, mint javítani.

A jókora nappali egybefolyt a konyhával, aminek sarkában egy masztodonszerű komód terpeszkeszkedett.

- Mit keres ez itt? - kérdezte Ribizlifozelek és félkézzel eltolta a masztodont. Hiába, fontos a jó erőnlét.

- Nini - mondta B.

A masztodon alatt hiányzott a csempe és a faalkotmány a padló betonján ült.

A konyhából átsétáltunk a hálószobába. Nagy volt. Ekkor jöttünk rá, milyen magas is a mennyezet: 3.7-es belmagasságot magánházban utoljára Budapesten láttunk.

- De szép - sóhajtottunk.

- És de nehéz kifűteni - tette hozzá B. - Különben is, két bérház között van.

Minket jobban zavart, hogy a fürdőszoba a két hálószoba közé került és akkora volt, mint máshol egy nagyobb fürdőkád.

A kisebbik hálószoba szekrényében csapóajtót találtunk. Zseniálisan összehajtott létra ereszkedett le a résből: egy kispadlásra jutottunk. A 19. században szinte kötelező volt a házakhoz búvóhelyet építeni, hátha jönnek az amerikaiak meghódítani Utahot. A kispadlásról létrán lehetett feljutni az igazi padlásra. Egy befüvezett építész ide tette a kazánt.

- Kéthavonta kell benne cserélni a szűrőt - mondta B.

Elgondolkodtunk. Egyszer az életben kaland ide felmászni, de kéthavonta?

- Nézzük meg a pincét!

Megnéztük. Az udvarból nyílt a pincelejáró. A ház végéhez valamikor nyárikonyha csatlakozott, akkor még a pincelejárat belül volt. Mára a nyárikonyha eltünt és pincelejáró az udvarba került.

Vietkong álcás ajtaja nyikorogva tárult ki és hosszú lépcsősor vezetett a mélybe.

- Óvóhelynek se rossz.

A pincében egy átlagos felnőtt épp felegyenesedhetett, egy, az átlagosnál magasabb ember betörhette a fejét az orvul támadó gerendákon. Itt volt a bojler és két száműzött légkondicionáló.

A kert, a kert az hatalmas volt.

- Tetszik - mondtuk - Elférnek a csirkék.

- Meg a kecske.

- A veteményesek.

- A grillező.

- A méhek is.

- Tegyünk rá egy ajánlatot!

- De két bérház között van.

- Nem baj.

Tettünk rá ajánlatot. Ránk meg a tulajdonos tett. Nem válaszolt és jóval több pénzért eladta a házat egy befektetőnek, aki majd ledózerolja és lakótelepet épít a helyére.