Ott, ahol a városból elindul fel a hegyekbe az I-80-as autópálya, hogy egy 7-8%-os emelkedővel kimásszon a völgyből, van egy fura hely.
Telente néha feljövünk ide a szmog fölé sétálni, de otthontól idáig még nem gyalogoltunk vagy bicajoztunk, de ami késik, nem múlik. (Update: bicajjal feltekertem).
A helyet ma mindenfelől autópályák veszik körbe, egy óriási csomópont közepén van ez a "senkiföldje", aminek a közepén egy grafiti borította sziklaorom tör az égre. Az az öngyilkosok sziklája.
Divat az M6-s autópályát és alagútjait szidni. Az alagutakat személyesen sokáig nem láttam - így nem igazán volt a dologról véleményem. (Ilyen szempontból impresszionista festőkkel állítom érdemtelen párhuzamba magam, azt mondom, amit érzek, miközben nagyon sok ember szocialista-realista festőként azt mondja, amit hall.)
Én szerettem az M6-ost valódi és nem-biztos, hogy valódi hibái ellenére. Tavaly többször vágyakozva néztem Szekszárd környékén, hogy épül tovább az autópálya.
Az M6 tette lehetővé, hogy ügyintézés után csavaroghassak egyet-egyet Kalocsán, Hajóson, harcolhassak apostagi szúnyogok ellen. Imádott Dunaföldváramra is az M6-os hozott el pillanatok alatt.
E nyáron Kalocsa környéke mellett # Siklós,Villány, Dunaújváros és Százhalombatta volt soron. Meg az alagutak.
Kiváncsi voltam a síksági alagutakra, olyanok-e, mint ahogy a hírekben és a sajtóban állítják.
Futólag megnézve a hidakat és alagutakat egyértelmű volt, hogy a síksági alagutat leíró újságírónak igaza is lehetett meg nem is.
Nekem tetszett az autópálya. De én elismerem, hogy szemben az újságírókkal, nincs mérnöki végzettségem és nem végeztem gazdaságossági számításokat sem. Én két jókora szakadékot láttam és három egymást követő alagutat, amik eltüntek a dombok mélyén.
Jó pár éve az M1-es egyes mellékhelységeinél nem lehetett eldönteni, egy csőtörés miatt visszafolyik-e a lé vagy csak elégtelenül takarítják a helyet. Kilencvensokban emlékeszem Hegyeshalomnál a belépő oldalon a morcos nénire, aki a huszasokat szedte a pisilésért, miközben a kliensek betocsogtak a mellékhelységbe két pénzváltás között.
Idővel aztán a benzinkutak vécéi egész normálisak kezdtek lenni és a legtöbben pénzt sem kértek. Néhányban igen. A mosdó bejáratánál ülő hölgy - aki a legtöbbször morcos - úgy látszik, nemzeti sajátosság, mint a paprika.
Az M1-esen találkoztam a Jövővel.
A 21. századdal.
Vagy a huszonkettedikkel.
A határ előtti utolsó MOL kútnál áltunk meg. Elegáns kávézó foglalta el az épület felét, a föld alatt pedig profi beléptetőrendszer fogadott.
Minden rozsdamentes acél és fém volt. A belépőkapuknál kis lámpácskák jelezték mit, hova kell dobni. Az automata forint és Euró érméket is elfogadott. Be kellett dobni egy százast, mire felvillant egy zöld nyíl és egy kis fémszálas cetli bukkant ki a gépből. A száz forintot le lehetett vásárolni a fenti kávézóban.
Nem törődtem a bankjegyek védelmét messziről lepipáló kütyüvel
és beléphettem a Szentélybe.
Még több rozsdamentes csoda, csaptelepek és fülkék. Mit fülkék, paloták. Gombnyomásra legördülő tartaléktekercsek, érzékelős törölközőautomaták.
Huszonegyedik századi űrtechnika volt.
Nagyon tetszett.
Nem lehet ilyen berendezést felszerelni a Metróban (is)?
Az I-70-es a kedvenc amerikai autópályám. A Nagy Semmiben vezet, fantasztikus tájakon, amiket fantasztikus kilátókból lehet megtekinteni.
Sokszor átautóztunk már a Spotted Wolf Canyonon, de most álltunk meg először a kanyon fölötti sziklára épített kilátóban.
1967-ben kezdék el építeni az autópályát. Addig itt nem volt semmi. Az 1700-as évek végén pár spanyol felfedező járt erre, de amint meglátták ezt a helyet, nagyívben kikerülték. Így tett a transzkontinentális vasút is. Meg minden normális ember. 1957-ben megszületett a döntés, itt autópálya fog vezetni. A mérnökök az elkövetkező tíz évben azon töprengtek, merre menjen ez az út.
A terepbejáráskor a választás a Spotted Wolf Canyonra esett. Ez legalább egy gyalog járható út volt - igaz, amikor az egyik mérnök kitárta karjait, egyszerre meg tudta érinteni a két sziklafalat.
Taperolás helyett inkább robbantgattak. A munkásokat kötéllel lógatták bele a kanyonba, úgy helyezték el a tölteteket a sziklába. 2.6 millió köbméter követ robbantottak ki és hordtak el.
A szurdokon átvezető 12 kilométeren először csak kétszer egysávos utat építettek. Ez a 12 km 1970-ben 4.5 millió dollárba került. Ma ez 24 millió dollárt ér. Az nagyjából ötmilliárd forint. Ötszázmillió egy kilométer. A szélesítés után egy milliárd egy kilométer autópálya. Tudom, a föld (szikla) biztos olcsó volt, a töltéshez helyben volt az anyag, benzinkút meg egy se épült a százhetven valahány kilométeren, de akkor is, az M7-es egy kilométere pár éve 3.2 milliárd forintból épült. Igaz, a Dunántúl az sokkal nehezebb terep, tele van fával, bokorral.
Tegnapelott kiprobaltuk az uj M0 darabot. (Mert nekem egy csomoan azt mondjak, minden szar es nem epult itt semmi.) Ez a semmi nagyon tetszett nekem. Sokkal jobb mint az M7-M5 kozti szakasz. Szelesebb. Nem klausztrofobias.
Egy baj volt csak vele: a 4-es uton (az us uj!) meg csak a Gyor-Balaton irany van kiteve. Nyiregyhaza Debrecen nem. Tul is mentunk, vissza is fordultunk, ott se volt kiteve a lehajtonal. De azert lementunk.
Akkor mar volt jelzes.
De az ut csodas, jo minosegu. Nem semmi.
(A fenykep nem az M0-t es a budapesti lakotelepeket abrazolja.)
Valamelyik nap megint a magyar sajtóval pusztítottam az agysejtjeimet. Azt olvastam, hogy az M7 autópályának van egy szakasza, ahol 50 km-en keresztül nincs benzinkút. Aki tankolni akar, annak le kell mennie a sztrádáról.
Elhültem. Le kell menni az autópályáról. Tankolásért. Nincs ott benzinkút. Be kell menni egy faluba. Elképesztő. Ilyen nincs. Micsoda ország. Micsoda kormány. Micsoda sajtó. Mekkora barom ez az újságíró.
Meg mindenki aki ilyenen képes háborogni.
Már elnézést.
Megnéztem a magyarországi gyorsforgalmi hálózattal foglalkozó oldalt. A kérdéses 50 km-es szakaszon van 11 vagy 12 letérő. Ha az út elején kiírják, a kötkező 50 km-en tankoláshoz le kell menni a pályáról, nincs semmi gond. (Ha nem írják ki, szerintem akkor se.) Egy csomó országban az autópályákon nincsenek kutak. Le kell szépen menni, be egy faluba, megtankolni és továbbmenni. Legalább a benzin is olcsóbb.
Hallom az érvet, messze van, akar öt-hat perc is lehet a kitérő. Hát igen, az élet keserű. A világ sanyarú.
Nem tudom, mit szólna a kedves sajtómunkatárs ahhoz, hogy itt, Utahban olyan szakaszok is vannak az autópályán, ahol 150 km-en keresztül az út közelében sincs benzinkút. Bolt. Semmi. Mégse tört ki emiatt forradalom.
Az emberek megtankolnak korábban és kész.
A horror azonban még fokozható. A legtöbb amerikai államban le kell menni a sztrádáról tankoláskor. Nincs a parkolóban kút. Egy olyan országról beszélek, ahol a távolságok jóval nagyobbak és a sebességhatár jóval alacsonyabb, mint Európában.
Hihetetlen, de az emberek képesek autóikkal lemenni az autópályáról, autózni pár percet valamelyik irányba és megtankolni.
Ugye, hogy hihetetlen?
A törpékhez az I-70-esen mentünk. A dolog nem volt egyértelmű: a Google térképe szerint sokkal jobban járunk, ha Price fele megyünk. Pricenak viszont egyszer én már megadtam az árát, inkább a hosszabb uton, de szinte végig autópályán mentünk. Sokkal kényelmesebb volt így haladni.
View Larger Map
Az I-70-es a Nagy Semmin halad át. Van egy 174 km hosszú szakasza, ahol nincs semmi. Azaz vannak sziklák, kövek, néhány bokor és az autópálya. Itt-ott épült egy-egy parkoló, amit éjjelente napelemes lámpák világítanak meg. Vezetékes áram nincs. Lefedettség nincs. Időnként rejtélyes lehajtókat látni: “Ranch Exit - NO SERVICE” felirattal. A 174 km-es szakasz két végpontja egy-egy benzinkút. A Semmi nyugati végpontján a benzinkút után, ahol a benzin 20%-kal kerül többe, mint máshol egy Salina nevű porfészek következik. Salinában sincs semmi, csak pár ház, kétezer lakós, néhány autószerelő és egy-két motel.
A Semmit keletről egy útkereszteződés határolja benzinkúttal, majd még pár tucat kilométer további Semmi következik. A Semmi keleti végpontja Green River. Van itt egy folyó, meglepő módon víz is van benne (zöld). Itt 900 ember él. Az I-70-es autópályára jellemző módon Salina és Green River az út által érintett legnagyobb települések közé tartoznak. Egy helyi legenda szerint az utóbbiban a helybeliek az autópálya megépitése után kezdtek el zárakat felszerelni otthonaikra.
A Semmit átívelő út előtt itt az Abszolút Semmi volt. Nem voltak utak, csak ösvények. Az egész szakaszt egyben építették meg és adták át.
A táj lenyűgöző. Sziklák. Kanyonok. Völgyek. Hegyek. A kilátók csodálatosak.
A parkolók gyönyörűek. A néptelen szakasz elején árnyas fák között luxus mellékhelyiségeket találni. Aztán jó ha ivóvíz van (nincs). A 6%-os emelkedők azonban 2200 méter magas hágókra másznak fel. A lényeg, hogy le ne robbanjon az ember itt. Amikor erre jöttünk hazafele, alig láttunk pár autót. Odafele se volt sokkal több.
Terveztük, hogy esetleg még maradunk egy éjszakát Moábban és másnap reggel megyünk haza, így nem vezetéssel, hanem alvással töltjük a fél éjszakát. Szerencsére inkább az éjszakai vezetés mellett döntöttünk - hajnalban esett vagy 30 centi hó és nem igazán világos, mikorra értünk volna haza, ha ez a hóvihar minket útközben kap el.
Elképzeltük, amint ülünk autónkban Yodával és várjuk, hogy kiássanak minket és közben rágcsáljuk a megmaradt kutyaeledelt...
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.
