Száraz patak vörös partján - Quail Creek

Ez egy mesebeli túraút, ahol négy éve télen jártunk. Akkor volt benne víz, de csak a sziklába vágott lépcsőkig mentünk.

Most az előző napi özönvíz ellenére a patakmeder csontszáraz volt és most messzebb is jutottunk a patakparton. (Egyszer majd azt is megnézzük, hogy hova folynak ezek a vizek.)

Talán pont ezért - nem kellett vízben caplatni.

A víz hiányáért kárpótolt az üdezöld növényzet.

A kanyon elején már ismerősként köszöntöttük a leghíresebb alakzatokat és fákat.

Az Elefánt-fa mit sem változott.

A szörny feje most is ijesztő volt.

Hamar elértünk az egykor lakott alkóvhoz.

De most megtaláltuk az alig látható sziklarajzokat.

Ezek az alkóvhoz felvezető ösvény mellett díszítették a sziklafalat.

A legtöbb alak elkopott az elmúlt ezer évben, de egy vörösre festett alak makacsul dacolt az idővel és a vízzel.

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez volt a pár napja reggel a hegytetőn látott település nyári lakja.

Innen visszanézve láttuk, hogy azért másztunk felfele eleget.

És még volt hova mászni az őszre teljesen kiszáradt Quail Creek mellett.

Még a tegnapi eső se tudott nedvességet varázsolni a szurdok mélyére.

Csak pár medencében volt még víz. Nyáron, amikor itt rendesen van víz, ezekben a kis medencékben jót lehet pancsolni.

Most csak a fenti (négy fotóval feljebbi) sziklák tükröződtek bennük.

A kötéllétra után a szurdok kétfele ágazott. Az szárazabbik ágban vékony csapáson lehetett felfele menni szikláról sziklára szökellve.

A másik irányba még mentünk felfele egy kicsit, 

Amikor találtunk pár Moqui marble-t - hematit borította pici golyókat - visszafordultunk. 

Majd egyszer ha több időnk lesz, tovább megyünk.

Itt még rengeteg "felfedezni" való van.

Piskóta-séta - Antilop-sziget

 Az Antilope-szigeten tavasszal jó túrázni. Még nincs meleg és a bölények se olyan idegesek, mint nyáron és még nem keltek ki azok a miniatűr legyek, amik egy harapással véres húscafatokat marcangolnak ki az ember szabadon levő testfelületéből. Az ártalmatlan, de undorító pici legyecskék se keltek még ki, amik a sirályok fő nyári eledele.

Rövid sétát választottunk, amíg a szebbik Ribizli lefutott száz kilométert a szokásos ultrafutásán a szigeten.

A Nagy-Sós-tóban levő Ladyfinger-félszigetet és a végén levő Egg Island-et már többször kinéztem, de eddig valamiért mindig kimaradt. Most leparkoltunk az üres parkolóban és elindultunk.

A lady finger szó piskótát jelent, de katonai argóban lehet gyutacs is. (Ez utóbbit egy obsitos diáktól tanultuk, aki nem ismerte a szó másik jelentését. Mi pedig az egyiket. Nincs ebben semmi rossz: én sose ismernék fel egy gyutacsot.) Argóban a lady finger mást jelent. Gargantuai étkezések után Lucullus és haverjai torkukon ledugott ujjukkal csináltak helyet a desszertnek. (Képzavar.) Na, ezt hívják lady fingernek.

A félszigetnek ezen jelentések egyikéhez sincs köze. Szerintem a félsziget a kilátóból megnézve valóban egy kecses női ujj alakú - magas vízállásnál. Most a szárazság miatt a félsziget nem épp kecses.

A kilátóba egy sziklalabirintuson át vezetett az út. Néha mászni kellett,  de csak kicsit. Pont annyit, hogy érdekes legyen a séta.

A kilátás egyre szebb lett. Körben kitárult a horizont és láttuk a hegyeket, a Stansbury-szigetet és a tavat. Az egyik első európai a tó partján azt hitte, kiért a Csendes-óceánhoz. De tévedett...

Idén késett a tavasz, de itt, a szigeten már megjelentek az első virágok. Ez azt jelenti, hogy a szárazföldön két hét múlva fognak kihajtani az első vadvirágok.

A kilátóból óvatosan leereszkedtünk a partra. Közben láttunk pár gerendát, amik a 19. század végéről maradtak itt. Akkor próbálkoztak pár bánya nyitásával. Épült hozzájuk kikötő is. Ezekből mára szinte semmi se maradt.

Gyorsan leértünk a partra. Itt a kiszáradt tófenéken mentünk a Tojás-sziget fele. 

Szivesen kimásztam volna a szigetre, de védett madárrezervátum, ezért csak a tábláig mentünk, pedig Yoda biztosan élvezte volna a madárkák figyelmét.

A mostani partvonalat követve igyekeztünk vissza a parkolóba. Felnézve a kilátóra észrevettünk két másik embert. Megállapítottuk, hogy meglepően zsúffolt az ösvény.

Láttunk pár sárosabb helyet, de szerencsére most nem kellett átkelni egy dagonyán sem. Persze akik a lábnyomokat hagyták, nem voltak illyen szerencsések.

Yoda szokásához híven ismét talált egy kupac bölényszart és én szokásomhoz híven megkértem, hagyja békén.

Egyikünk se értette, mi baja a másiknak.

Picit másztunk felele, átkeltünk a sziklák útvesztőjén és már a parkolóban is voltunk. 

Ideje volt elmenni ebédelni. Már dél volt. Egy Crown burgert néztünk ki, ami autós étterem is. Úgy éreztük, meg tudnánk enni egy T-Rexet.

Neffs canyon - kora tavasszal

Nyáron a Neffs canyon határozottan színesebb volt. Most, a tavaszi 16 fokban, verőfényes napsütésben meglepő volt az ősvény: az első kanyarig bokáig érő sáros patak riasztotta el a gyávábbakat.

Aztán a sarat felváltotta a hó.

Elhaladtunk a kanyonra annyira jelemző hatalmas sziklaalakzat alatt és lelkesen mentünk tovább a hóban.

Néha síelők bukkantak elő a semmiből. Ők felmásztak egészen a gerincig és onnan suhantak le.

Mire utánuk néztünk volna, már el is tüntek.

Mi a következő szirtekig mentünk. Ezek még látványosabbak voltak. 

Ide majd felmászunk, ha nem lesz hó.

Visszafele találtunk egy szögesdrótkerítésre ragadt műfogsort (fogvédőt). Ha ez maradt egy túrázóból, akkor komolyan veszik azt a Tilos az Átjárás táblát!

A Barlangszurdok tornyai

A hangzatos cím után maradjunk annyiban, hogy a Barlang-szurdok az Cave Canyon. Tudom, tudom, helyneveket nem fordítunk le, de most így sokkal jobban hangzott. Végül is mindegy, a helyszínen úgysincs kiírva semmi az országúton.



A tornyok alig egy kilométerre vannak a parkolótól egy útnak nevezett valami mellett. Ez az út olyan, hogy szerintem maximum légpárnással vagy helikopterrel járható és követni is elég nehéz: gyakran a sziklafelszínen folytatódik és mivel a szikla az száz méterekre terjed ki minden irányba, nem igazán látni, hogy hol van az "út". Nagyjából dél fel kell menni. A szurdok meg elég nagy, nehéz eltéveszteni.



Ez a Cave Canyon, ami a Mule Canyon egyik leágazása. Elvileg pont látótávolságban kell legyünk a Mule canyon falujától és tornyától.



A romokat körbekerítették, nehogy a véletlenül errejáró szarvasok vakaródzanak rajtuk és ledöntsék a még álló tornyokat. Komolyan. A romokat sose restaurálták és állagmegóvást is utoljára kilenczász éve végeztek rajtuk.



A szilkás felszínen itt-ott még látszott, hova építettek pici gátakat (szaknyelven: check dam), hogy az esővizet összegyújtsék a természetes mélyedésekben és ezzel öntözzék a földeket. Ennek a rendszernek meglepő módon vagy egy magyar megfelelője. Ha jól emlékszem, kálistának hívták az agyagos mélyedésekben mesterségesen összegyűjtött vizet, amivel az állatokat itatták. Talán a Dunántúlon. De erre már nem vennék mérget.



Hét torony őrizte a szurdokvölgy elején, az üvernél levő barlangban fakadó forrást. Legalábbis úgy tűnik, a tornyok ott épültek a peremen, ahol egy életbiztosítás aláírása után le lehetett jutni a szurdokvölgy fenekére.



A kanyon falaiban újabb és újabb romokat fedeztünk fel. Mivel a madárfelszerelést otthonhagytuk, most nem vállaltuk be a leereszkedést. Csak élveztük a csendet, a meleg napsütést.